© hvg.hu

"Nincs többé értelme a harcnak, nincs már olyan ok, amely a tárgyalások ellen szól" - Jan Pronk, az ENSZ szudáni követe vélekedett így néhány nappal azelőtt, hogy a múlt pénteken a nigériai főváros, Abuja egyik szállodájában kezdetét vették a dárfúri konfliktus esetleges lezárásához vezető legújabb béketárgyalások. Derűlátását nagyrészt osztották a szemben állók között közvetítő Afrikai Unió (AU) képviselői is, jóllehet az első fejlemények nem feltétlenül őket igazolják. A kormány és a két lázadó szervezet, a Szudáni Felszabadítási Hadsereg (SLA), illetve az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) küldötteinek egyeztetése, mielőtt megkezdődött volna, máris elakadt. Kartúm küldöttei elutasították, hogy Eritrea megfigyelőként részt vegyen a tárgyalásokon, szerintük ugyanis a fiatal kelet-afrikai állam nyíltan támogatja a felkelőket. A JEM pedig abba nem volt hajlandó beleegyezni, hogy Csád is a közvetítők között legyen, mondván, a Dárfúrral szomszédos ország a szudáni kormány szövetségese.

A megbeszélések napirendjében sem tudtak ilyen előzmények után megállapodni. Pedig az elemzők szinte egybehangzóan úgy vélik, hogy ezúttal nagyobb az esély a megegyezésre, mint az eddigi négy, kudarccal zárult tárgyalási forduló bármelyikén. A szemben álló felek formálisan tavaly áprilisban kötöttek tűzszünetet, amit persze egyikük sem tartott be, majd decemberben - a hadsereg egyik nagyszabású akciója miatt - végképp kudarcba fulladtak a megbeszélések.

Több gesztust is tett azóta a kormány, ami végül ellenfeleit a tárgyalóasztalhoz ültette. A közvetítő szerepet betöltő AU tagországainak hadseregeiből verbuvált, a fegyvernyugvás betartását ellenőrizni hivatott nemzetközi békefenntartók megállapítása szerint például a légierő leállította a repüléseket Dárfúr fölött, és a kormányhoz hű szárazföldi erők szintén visszafogottabbá váltak. Már az abujai tárgyaláson is érzékeltek némi jó szándékot a felkelők, legalábbis a Reuters brit hírügynökségnek egyikük megjegyezte: a nyelvezet finomabb, mint korábban volt, és először fordult elő, hogy a kormány nem "lázadóknak", hanem "dárfúri testvéreinknek" szólította őket.

A kartúmi hatóságokat alighanem nagyobb rugalmasságra készteti az a döntés is, hogy a hágai Nemzetközi Büntető Bíróság megkezdte a dárfúri háborús és emberiség elleni bűntettek kivizsgálását (HVG, 2005. június 11.). Noha a szudáni kabinet bejelentette, nem járul hozzá a nemzetközi eljáráshoz, sőt a hét végén már saját, az ügyet tárgyalni hivatott törvényszékét is létrehozta, a kérdést bizonyára óvatosan kezeli majd. Már csak azért is, mert a gyanúsítottak több mint 50 nevet tartalmazó ENSZ-listáján - a kiszivárogtatott hírek szerint - befolyásos kormányhivatalnokok is szerepelhetnek. A kormánynak komoly szerepe volt ugyanis abban, hogy a dárfúri polgárháború a világ egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófájához vezetett: különböző adatok szerint 180-300 ezer áldozatot követelt, 3,5 millió embert taszított az éhhalál szélére, a menekültek száma jóval meghaladja a 2 milliót a franciaországnyi kiterjedésű tartományban.

Egyre több dokumentum bizonyítja, hogy a kabinet komoly segítséget nyújt a felkelőkkel harcoló, a polgári lakossággal is gyakran kíméletlenül leszámoló, úgynevezett Dzsandzsavid milíciáknak azóta, hogy a nagyrészt feketék lakta Dárfúrban 2003 februárjában a lázadók fegyvert ragadtak, mert úgy érezték, hogy az arab dominanciájú kormány kevés figyelmet szentel a térségnek, a törzsi földhasználati vitákban pedig rendre a nomád araboknak ad igazat a földműves feketékkel szemben. Noha Kartúmban ezt következetesen tagadják, a The New York Times amerikai napilap az AU irattárában olyan, tavaly augusztusból származó dokumentumokhoz jutott, amelyek gyilkolásra, falvak és farmok felégetésére, megfélemlítésre szólítanak fel, és szorgalmazzák a nem arab afrikai törzsekhez tartozók elüldözését, tulajdonuk elkobzását. Az egy milicistánál megtalált iratban az is szerepel, hogy végre kell hajtani a köztársasági elnök utasításait, és Dárfúrban meg kell változtatni a demográfiai arányokat. A kormány és az arab különítmények szoros kapcsolatára utaló okmányok - mint arról a minap egy Franciaországban szerkesztett internetes hírportál, a Sudan Tribune beszámolt - egyébként a Human Rights Watch emberi jogi szervezet birtokában is vannak.

Egy esetleges megállapodás betartatását persze meg is könnyítheti ez a kormánykontroll, ami a másik oldalon, a megosztott lázadók körében igen nehéz lenne. A két felkelőtömörülés, az SLA és a belső hatalmi harcok által meggyengített JEM között még két hete is csaknem tucatnyi áldozattal járó fegyveres összecsapások voltak. Egyes elemzések szerint példaként szolgálhat egy dárfúri alkuhoz a tavaly év végén a kartúmi kormány képviselői és a dél-szudáni konfliktusövezet lázadói között tető alá hozott békeegyezmény (HVG, 2005. január 8.), ám a borúlátók úgy vélik, hogy épp ellenkező hatása is lehet a szintén az arab-afrikai törzsi viszály és a muszlim-keresztény ellentétek miatt 21 éve kirobbant polgárháborút lezáró egyezségnek. A kormányerők ott lekötött egységeinek egy része ugyanis szükség esetén átvezényelhető Dárfúrba, a lázadók pedig - a déliek sikerén felbuzdulva - vérszemet kaphatnak.

Sőt újabb válsággócok is kialakulhatnak Afrika legnagyobb, 2,5 millió négyzetkilométer kiterjedésű, de mindössze 35 millió lakosú államában. Az ország keleti részén például - arra hivatkozva, hogy a kartúmi kormány nem fejleszti a térséget - már mozgolódik is a Bedzsa Kongresszus Hadsereg nevű lázadó szervezet, amely 1997 óta mintegy 40 ezer négyzetkilométeres területet tart az ellenőrzése alatt, de az utóbbi három évben nem hajtott végre nagyobb akciókat.

Bárhogy alakuljanak is a dárfúri tárgyalások, az biztos, hogy az ott állomásozó nemzetközi békeerőket meg kell erősíteni. Az AU kész is lenne arra, hogy a jelenleg mintegy 2500 fős alakulat létszámát szeptember végéig a háromszorosára, több mint 7700-ra növelje. Ruanda három, Szenegál és Nigéria kettő-kettő, Dél-Afrika pedig egy zászlóaljat adna ehhez, a 466 millió dolláros költségekből 300 milliónyit a nemzetközi közösség ajánlott fel május végén egy donorkonferencián, logisztikai segítséget pedig már áprilisban kértek az EU-tól és a NATO-tól, amire mindkét szervezet védelmi miniszterei már rábólintottak.

Igaz, a NATO múlt heti döntése némi bonyodalom árán született meg. Párizs ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a francia segítség uniós zászló alatt fusson, az Egyesült Államok viszont az észak-atlanti tömörülést favorizálta. Végül az a - többek között a britek és a németek által képviselt - kompromisszumos álláspont kerekedett felül, hogy mindkét szervezetnek helye van a dárfúri akciókban, és lépéseiket egy, az AU égisze alatt az Addisz-Abebában működő koordinációs központon keresztül egyeztetik. A NATO már július elsejétől kész megkezdeni a katonák odaszállítását. Az amerikaiak a ruandaiakat, a franciák a szenegáliakat fogják állomáshelyükre vinni, de Kanada, Nagy-Britannia, Németország, Spanyolország, sőt a szövetségen kívüli Ukrajna is kész a légihídba bekapcsolódni.

POÓR CSABA