Három választás maradt: feladni, erőszakhoz folyamodni vagy a nemzetközi közösséghez fordulni. Mahmúd Abbász palesztin elnök röviden így magyarázta meg, hogy a Palesztin Hatóság – az USA és Izrael ellenkezése dacára – miért fordul az ENSZ-hez állandó tagságért. Az 1993-ban kötött oslói megállapodások nem vezettek el a palesztin államisághoz, a közel húsz éve tartó tárgyalások megfeneklettek. A palesztinok szerint ezért az egyetlen megoldás, ha az 1967-es határokkal elismert palesztin állam tárgyal Izraellel.
Csakhogy Izrael és az USA úgy véli, az egyoldalú lépéssel előre meghatároznák a tárgyalások kimenetelét. Ezért az amerikai diplomácia és a közvetítőként fellépő kvartett – az USA, az EU, az ENSZ és Oroszország – az utóbbi hónapokban mindent megtett, hogy a palesztinok elálljanak a tervüktől. Próbálkozásuk azonban a jelek szerint inkább olaj volt a tűzre. A kvartett javaslatában ugyanis a palesztinok számára elfogadhatatlan feltételek sorakoznak, így például a ciszjordániai zsidó települések bővítésének legalizálása. Egy évvel ezelőtt épp az építkezések folytatása miatt állították le a tárgyalásokat a palesztinok.
Palesztin lány és izraeli katona beszélget egy ciszjordániai ellenőrző pontnál
AP
Mivel Washington előre közölte, hogy megvétózza a teljes jogú ENSZ-tagsághoz szükséges ajánlást a Biztonsági Tanácsban (BT), az akár hetekig is elhúzódó eljárás valószínű kimenetele az lehet, hogy a Palesztin Hatóság nem lesz az ENSZ 194. tagállama, de a jelenlegi megfigyelő entitásból megfigyelő állammá válik. A különbség az egyszerű besorolásnál sokkal többet jelent. A palesztinok így az ENSZ számos intézményéhez és konvenciójához csatlakozhatnak, például eljárást indíthatnak a Nemzetközi Büntetőbíróságnál (ICC), ami különösen aggasztja Izraelt és az USA-t. Ha az új státus más kérdésekben jelképes is, diplomáciai jelentősége óriási: a világ országainak nyilvánvalóan nagy többsége hitet tesz az önálló palesztin állam mellett. Oroszország és Franciaország például jelezte, hogy legalább a közgyűlésben igennel szavaz.
A palesztinok azonban kockázatos lépésre szánták el magukat. Korántsem biztos, hogy újraindulnak majd a tárgyalások Izraellel, sőt Danny Ajalon izraeli külügyminiszter-helyettes nem zárta ki, hogy országa leállítja a Palesztin Hatóság pénzügyi támogatását, például az adó-visszatérítéseket. Az amerikai kongresszus Izrael-barát körei is nyomást gyakorolnak Barack Obama elnökre, hogy Washington szüntesse meg a palesztinoknak nyújtott segélyeket.
Veszélyt hordoz magában az is, hogy Abbász alaptalan várakozásokat kelt a palesztin lakosságban, és az újabb csalódottság erőszakhoz vezethet a Palesztin Hatóság által irányított Ciszjordániában. A Gázai övezetet uraló iszlamista Hamász erre még rá is játszik. A Hamász betiltotta a felvételi kérelmet éltető tüntetéseket, és sértődötten szóvá tette azt is, hogy Abbász a szervezet támogatása nélkül döntött, ami aligha segíti a két rivális erő – a Fatah és a Hamász – közös kormányzását és kiegyezését célzó megbeszéléseket.
Bárhogy alakul is az izraeli–palesztin konfliktus, az ENSZ-hez fordulás sok változást jelez. Elsősorban is az USA közel-keleti befolyásának gyengülését, hiszen képtelen volt lebeszélni a palesztin vezetést a lépésről. De az fáj igazán Washingtonnak, hogy Abbász ragaszkodott az ENSZ-tagsághoz, azaz a BT-beli szavazáshoz, kikényszerítve ezzel az amerikai vétót. Ami a palesztinok és szélesebb értelemben az arabok szemében az amerikai kettős mérce újabb bizonyítékát fogja jelenteni.
Az amerikai diplomácia számára bonyolult feladat, hogy az új Közel-Keleten a megfelelő oldalra álljon. Egyrészt az igazságot és a szabadságot pártolja, és így támogatta a tunéziai, az egyiptomi és a líbiai diktátorok távozását, de már kisebb vehemenciával áll ki a szíriai tüntetők mellett, nem is beszélve a szaúdi segítséggel levert bahreini felkelésről. Mivel a palesztin kérdésnek komoly érzelmi és politikai jelentősége van a térségben, az ENSZ-szavazás csak erősíteni fogja a Washingtonnal kapcsolatos ellenérzéseket. Az arab tavasz nyilván bátorítólag hatott a palesztinokra. Az események gyorsan és kiszámíthatatlanul követik egymást, Hillary Clinton amerikai külügyminiszter maga is elismerte, hogy a történelem számos régi, változatlannak vélt viszonyítást elsöpört.
Izrael néhány hónap alatt közel került ahhoz, hogy elveszítse két fontos muszlim szövetségesét, Törökországot és Egyiptomot. Mi történik például akkor, ha Ankara – ahogy fenyegetőzik – hadihajókat küld a Gázai övezet izraeli blokádját feltörni próbáló segélykonvojok védelmére? Vagy ha az utca nyomásának és a növekvő Izrael-ellenességnek engedve a kairói vezetés felmondja a térség eddigi egyensúlyát szavatoló 1979-es egyiptomi–izraeli békemegállapodást? Bár ezek egyelőre hipotetikus felvetések, az USA pénzügyileg és politikailag is egyre kevésbé tudja ellenőrzése alatt tartani a közel-keleti folyamatokat.
Izraelben többen is az 1979-es iráni forradalomhoz hasonlították a mostani helyzetet. A zsidó államnak akkor is evakuálnia kellett teheráni nagykövetségének a stábját, ahogy a napokban Kairóból kellett kimenekítenie a diplomatáit. Könnyen lehet, hogy Izrael a katonai doktrínájának teljes átgondolására kényszerül, hiszen a három évtizeden át biztosnak vélt déli határ védelme jóval nagyobb figyelmet kíván majd. Sőt az Egyiptommal új stratégiai kapcsolatokra törekvő Törökország tiltakozni kezdett a Földközi-tenger keleti részén készülődő ciprusi és izraeli földgázfúrások ellen is.
Az arab diktátorok a múltban a zsidó államot bűnbakként használták, hogy a közvélemény haragját eltérítsék a valós problémákról. Elemzők sokáig úgy vélték, hogy a szabadabb Közel-Keleten az Izrael-ellenesség csökkenhet. Hamar kiderült azonban, hogy a beteljesületlen forradalmi ígéretek, a lassú reformok okozta elégedetlenséget megint csak Izrael kárára vezetik le.
KERESZTES IMRE
