„Nem hiszem el, hogy ez a munkám” – rontott ki előttem elsőként a moziteremből egy feldúlt kolléga A végső rítus sajtóvetítésének végén. Lehet egy film olyan rossz, hogy a filmkritikus megkérdőjelezze pályaválasztását?
1973-ban Az ördögűző című film még képes volt akkora hatást gyakorolni a mozinézők kollektív tudattalanjára, hogy a bemutatása után ugrásszerűen kilőtt a kereslet a korábban a katolikus egyház számára is kínos, ósdi babonának számító szertartás iránt. Megalakult az Ördögűzők Nemzetközi Szövetsége, amelyet 2014-ben a Vatikán is elismert, sőt az egyház azóta már tanfolyamokat is kínál az exorcisták újabb generációjának kinevelésére. Akikre minden bizonnyal szükség is van egy olyan országban (Amerikai Egyesült Államok), ahol a lakosság 42%-a hisz abban, hogy az embereket olykor megszállhatja az ördög.
A filmkészítők a paranormális iránti, nem lohadó érdeklődést kihasználva azóta is úgy 5-10 évente újra és újra előveszik a démoni megszállottság témakörét, amely hat évtized elteltével végképp kimerülni látszik. Legalábbis A végső rítusnak keresztelt, cseppet sem kén-, annál inkább izzadtságszagú kínszenvedés ezt támasztja alá.
A megtörtént eseményeken alapuló film Amerika legalaposabban dokumentált ördögűzését dolgozza fel – azt az elhúzódó küzdelmet, amely egy Emma Schmidt nevű nő lelki üdvéért folyt 1928-ban. A különös és megmagyarázhatatlan tüneteket produkáló áldozaton – miután kizárták a mentális betegség gyanúját – úgy tűnik, már csak a katolikus egyház tud/akar segíteni. A kezelhetetlenné váló nőt ezért egy apácazárdába szállítják, ahová meghívják az ördöggel való hadakozásban szaktekintélynek számító Theophilus Riesinger (Al Pacino) kapucinus szerzetest, aki a közösség szkeptikus lelkipásztora, Stieger atya (Dan Stevens) és az apácák közreműködésével fáradhatatlanul igyekszik kiűzni a démonokat az egyre rosszabbul kinéző Emmából.
Jelenet A végső rítus című filmből
ADS Service
David Midell rendező hozzájárulása az exorcizmust bemutató filmek hosszú sorához semmi olyan ambícióval nem rendelkezik, mint mondjuk a 2013-as Démonok között, amely hatásvadász módon ugyan, de legalább megpróbált új életet lehelni a témába. Egy olyan filmet látunk itt, amelynek minden részletét, fogását, trükkjét ismerjük már korábbról: A végső rítus fantáziátlan és kiszámítható klisékódex maradt, amely a horrorfilmek legelemibb célját, a feszültségteremtést sem tudja elérni. Emberfeletti erő, levitáció, idegen nyelveken hörögve szólás, parázna gondolatok, istenkáromló beszéd, latin imák mormolása, a leépülő, elgyötört test látványa olyan elmaradhatatlan hozzávalók, amelyeket ugyan sejtettük, hogy látni fogunk, de azt azért nem gondoltuk volna, hogy mindez ennyire banális és érdektelen lesz.
A végső rítus ironikus módon pont azért hiteltelen, mert annyira görcsösen akar hitelesnek mutatkozni: a minél inkább a valósághűségre törekvő technikai megoldások (hektikus, szaggatott, dokufilmeket idéző kameramozgások, teljesen indokolatlanul „kísérletező” beállítások), amivel lépten-nyomon arra emlékeztetnek minket, hogy a valóságot látjuk, nevetségessé teszik a zsánere szerint természetfeletti eseményekről szóló filmet.
Egy horrornak nem győzködnie kell arról, hogy amit látunk, az megtörtént, hanem hitesse el velünk, hogy az tényleg megtörténhetett.
A végső rítust elnézve borítékolható, hogy a film büdzséjének java része Al Pacino gázsijára mehetett el, ezért a forgatókönyv-fejlesztésre, a fényképezésre és a vágásra már nem sok maradt. Az operatőri munkában mintha egy ‘90-es évekbeli home made családi videót látnánk, ahol a kamerát kezelő apuka éppen felfedezte a zoomot, és most képtelen abbahagyni a csavargatását. És akkor a sokszor kiégett vagy életlen közeli képekről még nem is beszéltünk…
Dan Stevens és Al Pacino
ADS Service
A készítők talán abban bízhattak, hogy a bóvlikategóriás megvalósítás dacára a benne szereplő színészlegendának és feltörekvő tehetségeknek sikerül majd alakításukkal feljavítani a végeredményt. Al Pacino például tekintélyt parancsolóan hozza a nagy szakértelmű, de kissé bogaras, unortodox módszereket alkalmazó és titkokat rejtegető ördögűző atyát, Dan Stevens pedig a vele összefeszülő, személyes tragédiája miatt megingó és hite erejében kételkedő fiatal papot. Az áldozatot alakító Abigail Cowen sem játssza túl a szerepét, nem változik idegesítő hisztérikává, hanem a megszállottságtól való végletes kimerültséget és zavartságot hangsúlyozza. Az apácákat játszó mellékszereplők viszont – nehezen hihető módon – szinte kivétel nélkül vonzó és fiatal nők: mintha nem is egy zárdába, hanem egy modellfelkészítő táborba castingolták volna őket.
Nem kiemelkedő, de azért tisztességes színészi munkát látunk, azonban még ez sem elég ahhoz, hogy számottevően felhúzza az összképet. A film leggyengébb pontjai mindent összevetve mégsem az unalomig ismert cselekményszálak, a béna dialógusok, a kidolgozatlan karakterek vagy a teljességgel értelmezhetetlen operatőri munka, hanem az a sajnálatos tény, hogy horror létére egyszerűen nem ijesztő. Minden jumpscare-kísérlet előre kiszámítható, minden sokkolónak szánt képsor elcsépelt, nevetséges vagy egyenesen szekunder szégyenérzetet kelt.
Pedig az igazi Emma Schmidt történetében rejlő, megdöbbentő részletek alkalmasak lettek volna a nyomasztásra. A nő „ördögi” megszállottságának esete ugyanis teljesen más megvilágításba kerül annak a körülménynek az ismeretében, hogy az állítólagosan őt kínzó démonok sorában Belzebub és Júdás mellett ott volt a vele gyerekként erőszakoskodni próbáló apjának, és apja szeretőjének szelleme is – mindez arra enged következtetni, hogy az ő „kísértésükben” a feldolgozatlan múltbéli traumák bűntudattal és vallási tébollyal keveredve törtek felszínre. Ha az „igaz történetnek” ezt a szálát bontják ki jobban, valószínűleg nemcsak egy átgondoltabb és életszerűbb történetet kaptunk volna, hanem egy sokkal felkavaróbb filmet is – mert (Szophoklész után szabadon) az embernél nincs semmi gonoszabb.
