„Nem adjuk meg magunkat” – kiabálták a kuvaiti ellenzék tízezres tüntetésén a februárban megválasztott parlament alkotmánybírósági feloszlatása ellen tiltakozók. A vehemensebbek egyenesen az alaptörvénnyel szembeni puccsról beszéltek, hiszen a bírák ugyanazzal a tollvonással visszahelyezték tisztébe a 2009-es törvényhozást, amely jóval lojálisabb a teljhatalommal bíró Szabah-famíliához. Kuvaitban a közelmúltig csak a „lázadó” fiatalok követelték az uralkodó jogkörének megnyirbálását, de néhány hete az ellenzék is magáévá tette az alkotmányos emirátus megteremtésére vonatkozó követelést, ami jelentős fordulat az apró, Perzsa-öböl menti ország belpolitikai életében.
A külvilág számára talán semmi szokatlan nem történik Kuvaitban, hiszen 2006 óta az emír négyszer oszlatta fel a nemzetgyűlést, a kormány pedig kilencszer mondott le. Az öbölbeli arab monarchiák közül Kuvaitban a legnyitottabb a politikai élet, a parlamentet választják, a képviselői helyekért nők is indulhatnak, az ellenzék szabadon bírálhatja a rendszert. Nincsenek politikai foglyok, vérbe fojtott tüntetések, száműzött ellenzékiek. Az uralkodócsalád azonban teljes mértékben ellenőrzi a végrehajtó és a törvényhozó hatalmat, várhatóan a mostani válságot is elrendezik egy új, valószínűleg az őszre kiírt parlamenti választással.
Csakhogy az ellenzék eltökéltebb, mint korábban, és az ország a legkomolyabb alkotmányos kihívás elé került, mióta 1991-ben az USA vezette nemzetközi erők felszabadították az iraki megszállás alól, és az emír egy évre rá újra engedélyezte a parlament működését. Már a februári – az alkotmánybíróság által most „illegálisnak” minősített – választás is sokat elárult a változást akarók erejéről. A 60 százalékos részvétel önmagában is jelezte azt a nemzeti egyetértést, hogy a parlamentnek kulcsszerepet kell játszania a döntéshozatalban.
Mivel politikai pártok nem létezhetnek – a képviselők csupán blokkokat alkotnak –, nem egyértelműek a határvonalak. De az kiderült, hogy az 50 fős nemzetgyűlésben 34 helyet szereztek az ellenzékieknek tekinthetők: húszat a törzsek képviselői és 14-et az iszlamisták – utóbbiból kisebb rész jutott a Muszlim Testvériségnek, nagyobb a konzervatívabb szalafistáknak. Térnyerésük a liberálisok és a kereskedői elit kárára történt. Bár 23 nő is indult, egyikük sem jutott mandátumhoz, holott a régi nemzetgyűlésben négyen is helyet foglaltak. A nőkre összesen leadott 17 százaléknyi voks ugyanakkor mutatja, hogy az új politikai áramlatok között jelen van a nemek közti egyenjogúságot követelő is.
Kérdés, hogy milyen erőviszonyokat tükröz majd a következő parlament. A feloszlatott testület ugyanis nem egészen váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az ellenzéki jelöltek a februári választás előtt főként a korrupció elleni fellépésre helyezték a hangsúlyt, ami népszerű téma. A kampány során emlegették a „bankbetétügyet”, mely szerint a rezsim lefizette a kormányhoz lojális parlamenti képviselőket. Azt is feszegették, hogy a volt kormányfő állítólag negyedmillió dollárt küldött külföldi magánszámlákra Kuvait nagykövetségein keresztül.
Ám amint megalakult a februári parlament, az iszlamisták saját vallási programmal álltak elő. Azt akarták például elérni, hogy a törvények legfőbb forrása az iszlám törvénykezés, a saría legyen, istenkáromlásért vezessék be a halálbüntetést, és hozzanak létre erkölcsrendészetet. Sejk Szabah al-Ahmed asz-Szabah emír azonban meggátolta a kezdeményezéseket, hiszen a 3,6 milliós lakosság többsége inkább világias, és nem kér a vallási szigorból. Az sem vetett jó fényt az ellenzékre, hogy a 16 fős kormányból felkínált négy helyet elutasította, mert kilencet követelt. Hosszabb távon azonban a lakosság jó része aligha elégszik meg azzal, hogy a 83 éves emír a parlamenti erőviszonyok figyelmen kívül hagyásával nevezi ki a kormányfőt és a kabinetet. Az emírnek viszont nincs szándékában olyan reformokat hozni, amelyek kikezdenék a korlátlan hatalmát biztosító rendszert.
A politikai megosztottság az egész társadalom mélyebb tagoltságát tükrözi – véli a Foreign Policy amerikai külpolitikai szaklap –, így hosszabb távon inkább az ingatagság, semmint a stabilitás lesz a jellemző. A februári választás vízválasztó volt, mert először mutatkozott meg a szakadék a még az olajkorszak előttről származó, régebben Kuvaitban élő, városiasodott réteg és az újonnan érkezettek között. Az utóbbi, főként törzsi, nomád hátterű környékbeli csoportokat a függetlenség 1961-es elnyerése utáni két évtizedben telepítették le. A két réteg közti politikai és társadalmi viták hátterében gyakran kulturális és ideológiai természetű ellentétek húzódnak, az előbbi liberálisabb, az utóbbi konzervatívabb. Így a mostani hatalmi harc mögötti kérdés az: merre tart Kuvait a jövőben.
Közben a miniszterek elszámoltatására vonatkozó ellenzéki kísérletek vagy a kormányfő 2009-es – addig példa nélküli – interpellálása állandó feszültséghez, sőt mára politikai bénultsághoz vezettek. Miközben a térség többi olajmonarchiájában sorra indítják a petrolkémiai beruházásokat, a szénhidrogének feldolgozásában egykor éllovas Kuvaitban több tízmilliárd dolláros tervek, projektek állnak.
Valószínű, hogy a kormány azért is hagyott fel a hontalanok állampolgársággal való felruházásával, mert attól tart, ők is a konzervatív törzsi és iszlamista rétegeket erősítenék. Míg három évtizeddel ezelőtt az úgynevezett bidunok szinte valamennyi szociális ellátásban részesültek, ma nem kapnak személyazonosítót, munkaengedélyt, ingyenes egészségügyi szolgáltatást, szavazati, házasodási és tulajdonszerzési jogot. Jelenleg 120 ezer hontalant tartanak számon Kuvaitban, akik főként a nomád beduinok leszármazottai, vagy Irakból érkezett palesztin menekültek. Ők is elkezdtek tüntetni, újabb színfoltjaként az elégedetlenkedők növekvő táborának. A kuvaiti társadalom másik nagy ellentmondása, hogy a lakosság alig 40 százaléka állampolgár – a többi vendégmunkás –, márpedig csak ők részesülnek a bőkezű állami támogatásokban az olcsó ingatlankölcsönöktől az egész életen át való foglalkoztatáson át az ingyenes oktatásig.
