Még a CNN és a Fox hírtévék is megzavarodtak, amikor az USA legfelső bírósága ismertette határozatát az egészségbiztosítási rendszer átfogó reformjáról. A kollégáikkal versengő riporterek siettek közölni, hogy a testület a borúlátó várakozásoknak megfelelően alkotmányellenesnek találta a csomagot. Az eddigi hivatali ideje legfontosabb vívmányának tartott törvény elmeszeléséről a tévéből értesülő Barack Obama elnököt is egyik tanácsadója világosította fel, hogy ennek éppen az ellenkezője történt: 5:4 arányban jóváhagyták az intézkedéseket.
A tavaszi meghallgatásokon a legfőbb bírói fórum többségben lévő konzervatív tagjai olyannyira leszedték a keresztvizet a bonyolult jogszabályról, hogy a meglepetés erejével hatott annak megerősítése. Ráadásul a testületnek a 2000-es elnökválasztást övező jogi háború – a republikánus George W. Bushnak kedvező – lezárása óta legfontosabb és legnagyobb politikai töltetű határozatában ezúttal nem a hagyományosan a mérleg nyelvét jelentő Anthony Kennedy mondta ki a döntő szót, hanem a legfelső bíróság elnöke, John Roberts állt a négy liberális mellé. A nyári szünetben Máltán előadásokat tartó Robertset azonnal össztűz alá vette az amerikai politikai szlengben csak ObamaCare-nek minősített törvényt a pokolba kívánó republikánusok konzervatív „teadélutános” szárnya, amely éppen a reform ellenzéséből építette fel magát. Obama és a demokraták pedig siettek nagyszabású győzelemnek minősíteni az alkotmányos próba sikerét, mondván, az átalakítás az egészségbiztosítással nem rendelkező 50 millió amerikai közül 30 millió számára nyitja meg a lehetőséget, hogy belépjen a rendszerbe.
Az ördög azonban ezúttal is a részletekben rejlik. A többségi állásfoglalást jegyző, konzervatív jogfelfogású Roberts ugyanis arra hivatkozva hagyta jóvá a reformcsomagot, hogy az a kötelezően előírt egészségbiztosítást nem kötőkre nem büntetést, hanem adót vet ki, aminek mértéke 2017-től évi minimum 695 dollárra, illetve a jövedelem 2,5 százalékára nőhet. Márpedig – szól az érvelés – a jogszabályt elfogadó kongresszusnak az alaptörvényben garantált joga van az adókivetésre, és ebben az alkotmánybírósági szerepet betöltő legfelső bíróság nem korlátozhatja. A határozat részleteit elolvasva a republikánusok már nem voltak annyira elkeseredve, hisz új támadási felületet látnak, és azt kezdték hangoztatni, hogy a kötelező egészségbiztosítás bevezetésével Obama az USA történetének legnagyobb adóemelését hajtja végre – válság idején.
Éppen ezért sulykolta Obama, hogy a biztosítás megkötését elmulasztókra kivetett teher még véletlenül sem adó. De nemcsak neki olvashatják fejére korábbi szavait a javában zajló elnökválasztási kampány során. Republikánus kihívója, Mitt Romney ugyanis még 2006-ban, massachusettsi kormányzó korában nemcsak aláírta, de követendő példának is minősítette állama egészségbiztosítási reformját, amelyet az ObamaCare elődjének tekintenek. Romney most azzal magyarázkodik, hogy a megoldást az egyes államokra kell bízni, nem szövetségi szinten keresni, s azt hangoztatja: a legfelső bíróság „mulasztása” után nem maradt más, mint Obama novemberi legyőzésével, illetve a képviselőházihoz a szenátusi többség megszerzésével törvényhozási úton megsemmisíteni a jogszabályt.
Ez azonban nemcsak azért lesz nehéz, mert a republikánusoknak a százfős szenátusban saját helyeik megőrzése mellett legalább három mandátumot el kellene hódítaniuk a demokratáktól, s a közvélemény-kutatásokban Obama is vezet Romney előtt. Hanem mert a reformcsomag sokat tesz azért, hogy az USA lemossa magáról azt a szégyent, miszerint a világ leggazdagabb, az egészségügyre a legtöbbet költő országa, ahol mégis az emberek hatodának nincs semmilyen egészségbiztosítása. Bár az amerikaiak meggyőző többsége ellenzi az átalakítást, ezt legfőképp azért teszik, mert a szövetségi kormány túlterjeszkedését látják benne. Pedig a részletekből kiderül, hogy a 2014-től életbe lépő szabályok értelmében a biztosítók nem tagadhatnák meg a szerződéskötést a krónikus betegségben szenvedőktől, és államonként egyfajta ár-összehasonlító portálokat kellene létrehozni a különböző ajánlatok egybevetésére, ami növelné a versenyt. A kockázatközösséget azzal szélesítenék, hogy a fiatalok és egészségesek számára is kötelezővé tennék egy alapbiztosítás megkötését, a gyerekek 26 éves korukig maradhatnának a szüleik szerződésében, a rászorulók támogatást kapnának, és ingyenessé tennék a védőoltásokat. És még így is 16–19 millióan rekednének a rendszeren kívül, mert támogatással se lenne pénzük biztosításra.
A legfelső bírósági határozat tartalmaz két olyan állásfoglalást is, ami csak érintőlegesen kötődik az egészségbiztosítási reformhoz, de precedenst teremt a konzervatívok számára ahhoz, hogy az államok javára szűkíthessék a szövetségi kormány mozgásterét. Roberts és a négy másik konzervatív főbíró szerint nem fér össze az alkotmánnyal, hogy a kötelező egészségbiztosítást a kormány az alaptörvény azon szakaszára hivatkozva akarta bevezetni, amely jogot ad neki az államok közti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok szabályozására. Márpedig a Franklin Delano Roosevelt által az 1930-as években kezdeményezett New Deal óta ez volt a hivatkozási alap az összes jóléti – a republikánusok szerint pazarló – szövetségi programhoz. A mostani verdikt a jövőben nagyra nyithatja a kaput az államoknak nem tetsző központi intézkedések alkotmányjogi megtámadásához.
Egy másik állásfoglalásban pedig – két liberális főbíróval megerősítve, 7:2 arányban – elvetették azt a törvényi részt, hogy ha az egyes államok nem akarják elfogadni a szegények egészségügyi ellátását végző Medicaid kormányzati finanszírozású bővítését, akkor Washington a teljes program támogatását megvonhatja tőlük. A kormány ugyanis – szól az alkotmányjogi verdikt – ösztönözheti, de fenyegetéssel nem kényszerítheti a szövetségi államokat pénzügyi intézkedésekre.
NAGY GÁBOR
