A válságkezelés újabb következményeként az adójukat optimalizáló multiktól szednének több pénzt a kormányok, amelyek adókedvezményekkel csábítják a befektetéseket.
A megszokott világpolitikai témák mellett – mint a szíriai polgárháború – David Cameron, a soros elnöki posztot betöltő Nagy-Britannia miniszterelnöke szokatlan napirendi pontot is szán a nyolc vezető ipari ország (G8) közelgő csúcstalálkozójára, aminek az észak-írországi Lough Erne tóvidék ad otthont. A téma a multinacionális vállalatok igazságosabb teherviselése, azaz hogy a globalizáció áldásaiból részesülő óriáscégek a különböző országok és adóparadicsomok között lavírozva ne tudják rendkívül alacsony szintre vinni a nyereségadókulcsukat. A tanácskozásra a nemzetközi adóharmonizációban már tapasztalatot szerzett Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) javaslatokkal készül, a stafétát pedig a húsz legnagyobb gazdasági hatalmat összefogó csoport (G20) veszi át, amely szeptemberben szentpétervári csúcstalálkozóján foglalkozik ugyanezzel.
Az általános gazdasági krízisnek és az eurózóna adósságválságának kezelése során lassan érett be a felismerés, hogy miközben az államok az adófizetők pénzét nem kímélve dollár- és euró-tízmilliárdos mentőcsomagokat állítanak össze, a vállalatok többsége mindent megtesz azért, hogy a lehető legkevesebbet fizesse be a közös kasszába, holott a költséges konszolidációból tetemes hasznot húzhat. Bár Tim Cook, az Apple vezérigazgatója sikeresen megvédte magát és cégét a washingtoni szenátusi bizottsági meghallgatásán, a politikusok figyelmét leginkább épp a kaliforniai mintavállalat adóoptimalizálási gyakorlata keltette fel.
Az EU azt állítja, hogy az unióban évi ezermilliárd euró nem folyik be az államkasszába a vállalatok machinációi miatt. Ezek az esetek többségében egyáltalán nem illegálisak, hanem a cégek azt használják ki, hogy az adótörvények tagállami hatáskörbe tartoznak, és temérdek a kiskapu rajtuk, amelyeken könnyedén lehet a 27 tagország között közlekedni. Hollandiában például számos rocksztárnak és -együttesnek van bejegyzett vállalkozása, mert a szerzői és előadói jogok ott számolhatók el a legjobb adókulccsal. Nagy-Britannia a korlátozott felelősségű társaságok és a valós gazdasági tevékenységet nem végző, könyvelési célokra használt cégek paradicsoma, de nemrég az olasz Fiattal egy holding ernyője alatt lévő teherautó-gyártó, a Fiat Industrial is bejelentette, hogy átteszi székhelyét a túl magas adókulcsú Itáliából. Az 537 ezres lakosú Luxemburgban 130 bank – zömmel nagy nemzetközi pénzintézetek leányintézménye – 350 milliárd dollárnyi betétet kezel, a nagyhercegségben bejegyzett befektetési alapok pedig 3 ezermilliárd dollárt fialtatnak, ez az USA után a második legnagyobb összeg a világon.
Nem vágnak rendet a dzsungelben a kettős adóztatást elkerülő törvények sem, sőt további tehercsökkentő lehetőségeket nyújtanak. Az Apple egyik írországi leányvállalata – amelyen 2009–2012 között 30 milliárd dollárnyi profit folyt át – például az utóbbi öt évben sem az USA-ban, sem Írországban még csak adóbevallást sem nyújtott be, nemhogy nyereségadót fizetett volna. Ennek oka, hogy a két ország kettős adóztatást elkerülő törvényének labirintusából kiderült, mindkét helyen technikailag területen kívülinek minősítheti magát. Az USA-ban az adóalanyiságot ugyanis a bejegyzés helye határozza meg, Írországban viszont az, hogy a céget honnan irányítják: így történhetett, hogy az Apple leányvállalatát Írországban jegyezték be, de Kaliforniából menedzselik.
Optimális esetben a kettős adóztatást elkerülő szerződéseket – amelyek a globalizáció előtti helyzetet tükrözik – multilaterális megállapodásoknak kellene felváltaniuk, ám ezzel ugyanaz a baj, mint több más, a problémára javasolt megoldással: senki sem akar az elsők között ilyen megoldást, mert attól tart, hiába kötelezi el magát, mindig marad olyan körön kívüli állam, amely a közgazdászok szerint a nemzetközi gazdaságban a vámfalak szerepét átvevő adóversenyt támaszt a harmonizációt vállalóknak. Ugyanígy politikailag nehezen keresztülvihetőnek tartják azt is, hogy az EU 27 tagállama konszenzusra jusson akár csak a társasági nyereségadó alapjának kiszámításáról, mindig akad ugyanis az egyetértést megtorpedózó ellenérdekelt fél.
Az EU ezért azt találta ki, hogy az unióban működő multik a tagországokra lebontva számoljanak el bevételükkel és nyereségükkel, ahogy ezt a bankok számára is elő fogják írni. Ez lépés lehet abba az irányba, hogy az adófizetés és az értékesítés helyszínét összehangolják, az ugyanis az internetes eladások térnyerésével kettévált. A világ legnagyobb online áruháza, az amerikai Amazon például az EU-s forgalmát egy luxemburgi leányvállalatán keresztül számolja el, mert ott nemcsak a társasági nyereségadó csekély, de az unióban a legalacsonyabb – 15 százalék – az áfa is. A szintén amerikai Google pedig azzal minimalizálja nagy-britanniai adófizetését, hogy az ott megkötött hirdetési üzleteit papíron a csupán 12,5 százalékos nyereségadót szedő Írországban véglegesíti és könyveli el. Az ilyen trükkök eltüntetése sem iktatja ki ugyanakkor a multik adóoptimalizálásának leghatékonyabb eszközét, a transzferárképzést, mert lehetetlennek látszik bármilyen formula kidolgozása arra, hogy egy szabadalomért, névhasználati jogért vagy cégcsoporton belüli szolgáltatásért reálisan milyen összeg kérhető el.
A 2001-ben közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett amerikai Joseph Stiglitz szerint az ördögi kört az USA törhetné meg, ha úgy döntene, hogy minden olyan cégre, amely az áruját vagy a szolgáltatását a világ legnagyobb gazdaságában értékesíteni akarja, a globális nyeresége után 30 százalékos adót vetne ki, ami csökkenthető lenne a másutt már bevallott és kifizetett nyereségadóval. Ezzel az USA világméretű minimumadó alapjait rakná le, mivel kevés multinacionális cég lenne, amely vállalná, hogy inkább nincs jelen a hatalmas piacon.
Ezt persze utópiának tartják, és az amerikai székhelyű multik éppenséggel azt szeretnék, ha az USA csökkentené a társasági nyereségadó kulcsát, ami az országok közti adóverseny beindulása előtt a maga 35 százalékos mértékével még nem számított kiugrónak, most viszont a fejlett ipari országok körében a legmagasabbak közé tartozik. Ennek tulajdonítják, hogy a nagy amerikai – elsősorban a csúcstechnológiai – cégek már 1900 milliárd dollárnyi profitot tartanak külföldi leányvállalataik könyveiben, a listavezető Apple 102 milliárdot. Amíg nem viszik haza, addig elég a külföldön kirótt adót kifizetni, repatriálás esetén azonban az amerikai adóhatóság tartja a markát. A pénz persze valójában gyakran nincs is más országban, hanem amerikai bankokban, amerikai államkötvényekben fial a külföldi leányvállalat tulajdonaként. Az amerikai székhelyű multik állandó adócsökkentést, de legalábbis adóamnesztia-ablakot javasolnak, amire a politikusok azt válaszolják: amikor legutóbb, 2004-ben átmenetileg 5,25 százalékra vitték le a kulcsot, a beáramlott 300 milliárd dollár 92 százalékát a cégek nem az ígért beruházásokra és munkahelyteremtésre, hanem osztalékokra, részvényvásárlásra és vezetői prémiumokra fordították.
NAGY GÁBOR
Büszkén hirdeti magát Budapest legelőkelőbb éttermei közt a Nobu, az étterem alapvetés a világsztárok között is. Most betekintést kaptunk arról, hogy az alapító Nobuyuki Matsuhisa szellemében hogyan készül náluk a japán konyha egyik legegyszerűbb, mégis legelőkelőbb fogása, a szasimi.
Ruszin-Szendi Romulusz korrupciógyanús ügyeinek felelőséről is kérdeztünk a hadügyminisztert.
