Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Hogyan azonosíthatók az állambiztonsági iratok alapján az egykori hálózati személyek? Segítik-e majd a most a levéltáraknak átadhatóvá minősített mágnesszalagok a kutatókat ebben a munkában?

Az állambiztonsági múlt feltárása kapcsán rendre elhangzik az a felvetés, hogy mikor lesz nyilvános az „ügynöklista”. Kormányzati oldalról erre azt szokták felelni, hogy az ügynököknél fontosabbak azok, akik a rendszert működtették. Az utóbbi időben azonban újra egyre többször felmerül – a követelés egyik élharcosa a Momentum Mozgalom –, hogy szükséges lenne a magyar politikai és társadalmi elit lusztrációja, azaz átvilágítása is.

Magyarországon korábban létezett lusztrációs törvény, amely azonban nevetségesen enyhe szankciót tartalmazott: ha egy politikusról, vezető újságíróról az átvilágítóbírák megállapították ügynök mivoltát (a katonai felderítés iratait nem vizsgálták), akkor ez a tény megjelent volna a hivatalos közlönyben, ha az érintett önként le nem mond a hivataláról. Mintegy százan lehettek, akik az átvilágítóbírák határozatáról értesülve önként visszaléptek. Újságírók számára pedig akár az is elég volt, ha lefokoztatták magukat, például szerkesztőből rovatvezető-helyettessé, mert így megúszhatták az átvilágítást. A lusztráció 2005-ben lezárult, s enyhén szólva sem volt túl sikeres. Egyetlen személy neve sem jelent meg a hivatalos közlönyben.

©

Az átvilágítás csődje összefügg azzal, hogy titkosszolgálati tisztek és törvényhozók hazugságok özönét terjesztették el arról, mi ismerhető meg a múltból. Már Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal első főigazgatója előadta azt a mesét, amely szerint a rendszerváltáskor hamis 6-os kartonokat gyárthattak (ezeken a kartonokon rögzítették a beszervezettek adatait), noha pontosan tudta, hogy az effajta hamisítási kísérlet technikailag lehetetlen. Ugyanis minden kartonhoz emelkedő sorszámú, külön naplókban könyvelt dossziészámok tartoznak, így utólag nem helyezhető be semmi a rendszerbe.

Az állambiztonság hálózati személyeinek adatait alapvetően az úgynevezett 6-os kartonokból lehet megismerni. De fontos források lehetnek még a hálózati naplók, amelyek számai a kartonokon is szerepelnek, valamint a mágnesszalagok is, amelyek előbbiek adatainak egy részét tartalmazzák. Ezekből egyelőre a második és a harmadik teljességében megismerhetetlen, a mágnesszalagok talán – a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára szakértői csoportjának javaslata alapján – hamarosan levéltárba kerülhetnek.

Természetesen az állambiztonsági iratokkal kapcsolatban is szükséges a forráskritika – éppúgy, mint minden más irat esetében.

A 6-os karton és tartozékai

6-os karton: Ügynököknek, valamint konspiratív (K) lakások és találkozási (T) lakások tulajdonosainak a nyilvántartására szolgált. A személyi adatokon kívül rávezették, hogy milyen alapon szerveztek be valakit, ki volt a beszervezője, milyen vonalra állították rá, valamint feltüntették rajta a hálózati napló és a személy dossziéinak számát. Tartalmazta a hálózati személy kategóriáját: ügynök; tmb – titkos megbízott; tmt – titkos munkatárs (az állambiztonsági szervek hálózatának legmegbízhatóbb tagja). Később ráírták az Egységes Gépi Prioráló Rendszer számát és a minősítés kódját is (a leggyakoribbak: 01 – titkosított hálózati személy; 04 – foglalkoztatott hálózat; 07 – kizárt hálózat).

©

6/a karton: Az „élő hálózat”, azaz a foglalkoztatott hálózati személy bel- és külföldi, operatív szempontból különös jelentőségű legközelebbi kapcsolatainak nyilvántartása.

6/b karton: A (K és) T lakások területi nyilvántartása.

6/c karton: A hálózati személyek statisztikai kartonja.

6/d karton: A hálózati személyek lakcím szerinti nyilvántartása.

5-ös karton

Ezt a polgári hírszerzés, a III/I. használta. Ilyenen tartották nyilván a beszervezetteket és a célszemélyeket is; hogy egyik vagy másik minőségben szerepeltek, arra mindig a karton bejegyzése utalt. Az Információs Hivatalban található elektronikus adathordozón és kartonon is rendelkezésre áll. A III/I. csoportfőnökség és az MNVK/2 (katonai hírszerzés) további nyilvántartásának részletei jelenleg nem ismeretesek, mivel a nyilvántartás egyetlen eleme sem került még levéltárba.

Hálózati naplók

Egyáltalán nem kutathatók, de nagyrészt megvannak a nemzetbiztonsági szolgálatoknál, illetve minősített iratként az ÁBTL-ben. Adataikat részben a mágnesszalagok is tartalmazzák.

Dossziék

H jelű dosszié: Archiválás előtt ebben gyűjtötték az ügynökkel kapcsolatos dokumentumokat. Archiválás után ez kettévált:

B dosszié: Ebbe kerültek a hálózatról készített jellemzések, a környezettanulmány, a vele kapcsolatos nyugták (ha voltak), az elismervények, a foglalkoztatásával kapcsolatos tervek és jelentések, esetlegesen a beszervezési és a kizárási nyilatkozata.

M dosszié: A hálózat jelentéseit és annak mellékleteit tartalmazta.

Egy szabályosan kitöltött 6-os karton sok mindent bizonyíthat. Ha csak annyi áll rajta, hogy valakit beszerveztek, majd egy-két év után kizárták, de az nem szerepel a kartonon, hogy az ügynöknek munkadossziéja is keletkezett volna, akkor valószínű, hogy az együttműködés csak formális volt. Persze ebben az esetben sem kételkedhetünk abban, hogy a beszervezett legalább egyszer találkozott a tartótisztjével. Az viszont könnyen elképzelhető, hogy ezt leszámítva nem csinált semmit, így csak formálisan lehet őt ügynöknek nevezni.

Más esetek viszont egyértelműen mutatják, hogy a 6-os karton mögött komoly hálózati munka is van. Nemigen képzelhető el, hogy egy olyan 6-os karton, amelyre például hat – tartótisztek közötti – átadás-átvételt, két irattárazott munkadossziészámot és 25 éven keresztül történő foglalkoztatást jegyeztek fel, ne utalna teljesen egyértelműen arra, hogy a megnevezett személy tényleges hálózati tevékenységet végzett. Pláne úgy, hogy az érintett fedőnevével számos más állambiztonsági iratban is találkozunk.

Az eddigi ügynökperekben megidézett tartótisztek között érdekes módon egy sem akadt, aki a konkrét, általa beszervezett ügynökök esetében felvállalta volna, hogy fiktív beszervezést hajtott végre. Legfeljebb abba a kegyes hazugságba menekültek, hogy „nem emlékeznek”. Zengő Zoltán alezredes Kondor Katalin perében rámutatott, hogy életveszélyes lett volna az iratok esetleges hamisítása, mert ennek alapján „bármikor a felettes szervek részéről a beszervezett személlyel való találkozón megjelenhettek volna. Óriási lett volna tehát egy ilyen fiktív beszervezésnek a kockázata. Nem tapasztaltam akkor olyat, hogy ilyet bárki megkockáztatott volna.”

A nyilvántartás 6-os kartonja ugyanis soha nem önmagában állt. Mindig ki kellett állítani a 6/c (statisztikai nyilvántartás) és a 6/d (lakcímnyilvántartás) kartont, illetve az 1960-as évektől az adatlapot is, valamint adott esetben a 6/a kartont, amely a hálózati személy „operatív szempontból érdekes” kapcsolatát tartalmazta. Ez megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy nem lehetett csak úgy, kockázat és következmények nélkül fiktív kartonokat elhelyezni a rendszerben. Ha ugyanis valakit fiktíven szerveztek volna be és állították volna ki róla ezeket a kartonokat és adatlapot, azzal azt a kockázatot is vállalni kellett volna, hogy egy másik állambiztonsági tiszt, amikor lakcím vagy bármilyen más speciális szempont alapján kutatást folytat a hálózati nyilvántartásban (állambiztonsági nyelven: priorál), bármikor rábukkanhat a fiktív beszervezés adataira.

Például egy „kapitalista” állampolgárokkal is érintkező, rendszeresen Nyugatra utazó újságíró vagy sportoló esetében az állambiztonsági tiszt biztos lehetett benne, hogy az érintett személy – éppen kapcsolatai miatt – bármikor az állambiztonság más osztálya vagy csoportfőnöksége érdeklődésének homlokterébe kerülhet. Ebben az esetben az érintettet priorálták volna, és legkésőbb akkor, amikor a be nem avatott állambiztonsági tiszt felkeresi a hálózati személyt, kiderült volna, hogy az érintett semmit sem tud saját állítólagos beszervezettségéről. Különösen igaz ez az olyan közéleti szereplőkre, akik már a beszervezésükkor is közéleti szereplők, például újságírók voltak. Őket egyetlen tartótiszt sem merte volna hamis adatokkal bevinni a rendszerbe, hiszen tisztában lehetett vele, hogy csalása már az első priorálásnál kiderül. Márpedig a priorálás minden állambiztonsági tiszt napi rutinjához tartozott – mint manapság az internethasználóknak a Google-keresés. A priorálás azért is az állambiztonsági munka ábécéje volt, mert ennek segítségével lehetett kiszűrni a dekonspirációt is. Egy hálózati személy foglalkoztatása folyamatosan prioráló munkával járt, és a szervezet számára létkérdés volt, hogy ez ne hamis eredményeket adjon.

Hasonlóan fontos az állambiztonsági adatlap alapján szerkesztett kutató nyilvántartás, amelyben több mint harminc paraméter alapján lehetett böngészni. Például ha az állambiztonságnak egy szőke, vonzó külsejű, 170 centi magas, felsőfokú végzettséggel nem rendelkező, de németül beszélő és Székesfehérvár térségében lakó heteroszexuális férfira volt szüksége, aki kezdeményezőkész – ezeket az adatokat be lehetett táplálni a rendszerbe, és az kidobta az összes olyan személy adatát, aki a keresési feltételeknek megfelel. Egyetlen állambiztonsági tiszt sem lehetett biztos abban, hogy az általa végzett fiktív beszervezés nem indít el nagyon is valóságos lavinát, hiszen az adatok a nyilvántartóban a teljes állambiztonság számára rendelkezésre álltak kutatási bázisként, és bármikor keletkezhetett olyan ügy, amiben az általa betáplált adatok másnak érdekesek lesznek.

Beszervezési dosszié az ÁBTL-ben. Ki jelentett?
©

Az viszont már nehézséget okoz, ha a 6-os karton alapján nemcsak az állambiztonsággal történő kapcsolatfelvétel tényét, hanem a kapcsolat minőségét is értékelni kívánjuk. Bizonyos esetekben persze nincs kétség. Ilyen, ha szerepel a kartonon iktatott munkadosszié (ami azt bizonyítja, hogy az illetőnek jelentései gyűltek össze); ha több, tartótisztek közötti átadás történt; vagy ha az illető hálózati személyt még az állambiztonsági nyilvántartási rendszeren belül is titkosították (ez azt jelentette, hogy ha más állambiztonsági tiszt keresett rá a nevére, akkor nemleges választ kapott, viszont a tartót értesítették a priorálásról). Ezekben az esetekben biztosan tudni lehet, hogy a 6-os kartonon szereplő személy érdemben együttműködött az állambiztonsággal.

Megint más kérdés azonban az, hogy az „érdemi együttműködést” hogyan minősítsük. Erre az érintett jelentései, illetve más dokumentumok nélkül nem lehet válaszolni – leszámítva azt, hogy természetesen önmagában az a tény is jelent valamit, ha valaki „ügynökként” titkos kapcsolatot tartott fenn az állambiztonsággal. Mivel a rendszer, hatalmas rátartással dolgozva, rengeteg üresjárat jellegű jelentést termelt, és – részben ezzel összefüggésben – évente a hálózat átlagosan 20 százalékát kizárták, nyilvánvaló, hogy az esetek jelentős részében az „érdemi együttműködés” többé-kevésbé formális volt, és az érintett nem sok vizet zavart. A probléma ezzel csak az, hogy akik a rendszerváltás után lelepleződtek, alapvetően nem azért kerültek kínos helyzetbe, mert dehonesztáló jelentések maradtak fenn utánuk, hanem azért, mert magukat erkölcsi piedesztálra emelve harcos antikommunistaként és ellenállóként állították be ahelyett, hogy elismerték volna: ők sem voltak különbek a Deákné vásznánál.

Nem tudom, mi lesz a mágnesszalagok sorsa. Ha csak annyi, hogy átkerülnek a levéltárba, akkor nem sok minden változik. A jelenlegi törvény szerint ugyanis az tekinthető hálózati személynek, aki „titokban fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, vagy ilyen tevékenységéért előnyben részesült”. Márpedig nem volt kötelező mindenkinek saját kezű beszervezési nyilatkozatot írnia, illetve azt aláírnia; a többség semmilyen anyagi juttatásban nem részesült; a jelentéseket pedig sokszor csak szóban adták, és a tartótiszt gépelte le az elmondottakat. Gyakran pedig csak a fedőnév és a jelentések tartalmi kivonata szerepel egy-egy iratban. Ráadásul az említett iratokat külön, az úgynevezett B dossziékban őrizték, és ezek nagy részét megsemmisítették. Amennyiben nem változtatják meg a törvényt arról, hogy a kutatók kit nevezhetnek meg az állambiztonsággal együttműködő hálózati személynek, akkor ez az iratátadás is csak arra lesz alkalmas, hogy növelje a szakadékot a jogilag kimondható és a valós tények között.