„Úgy volt, hogy ma is megyek Munkácsra, de a történtek után: dehogyis megyek"
Ezek után bármi megtörténhet, nem tudom, mi van a nagy hóhér fejében – vélekedett egyik munkácsi forrásunk.
Miután a kalandozások a harcosok klubjával nem hoztak sokat a Fidesz konyhájára, Orbán Viktor a lovat és a nyerget egérre és wifire cserélte, és meghirdette a digitális honfoglalást. A zászló, zászló, szív helyett az új csatakiáltás a jelszó, jelszó, klikk; a kard, íj, nyíl helyett az új fegyver a like, a komment és a megosztás – pláne hogy az utóbbi offline változatát már tökélyre fejlesztették.
Az új ellenség pedig nem más, mint a jövő, a gondolkodás és a Spotify-toplista, azok a fiatalok, akik a dzsin, dzsin, Dzsingisz kán helyett a Bindzsisztánra csápolnak, és nem szeretik, ha az életük algoritmusát a Karmelitában kódolják.
Címlapsztorinkban elemezzük, miért borítékolható a digitális polgári körök kudarca, hogyan veszítette el a rendszer a harminc alattiakat, miért zúg a „Mocskos Fidesz!” a koncerteken, és miért nem fogja fel a kormánypárt, hogy a kortárs walesi bárdok nem a politikát akarják befolyásolni, hanem a közönségük életérzését, identitását fejezik ki.
Összeállításunkban arra is kitérünk, hogy a végtelen szappanoperában, ahol mindig Orbán volt a főszereplő, hogyan vált üstökössé egy spinoff karakter, Magyar Péter, aki jutalmul új sorozatot kaphat.
A tusványosi beszédet szokás a NER szellemi iránytűjének tekinteni, amit most minden jel szerint fordítva tart Orbán. Magyarország rovatunkban szembeállítjuk a kormányfő geopolitikai jóslatait korábbi világmegfejtéseivel, és az eredmény inkább egy bulvárlap éves horoszkópjára hasonlít. Mindennek az ellenkezője is elhangzott már, a felemelkedésről viszont 15 év kormányzás után is jövő időben beszél, mintha mindig elfelejtené a gazdasági fejlődés PIN-kódját. Ahogy az apjának, Orbánnak is van egy gazdasága, de még mindig nem működik. Például azért, mert amit nem lopnak el, azt lojalitás vásárlására, klientúra építésére, presztízsberuházásokra költik, miközben a közszolgáltatások lerohadnak.
Nonprofit arisztokraták című cikkünk az állami kastélyok magántulajdonba adása körüli titkolózást, a társadalmi ellenőrzés hiányát és a homályos örökségvédelmi kötelezettségek konzekvenciáit mutatja be. Ténytár rovatunk a stadionépítések mérlegét vonja meg annak apropóján, hogy az Újpest duplázik, már másodjára kap új arénát. Cserébe a kórházak hűtésére szánt összeget a kormány megfelezte, ami a közérdekű adatigénylésünk alapján írt cikkünkből derül ki.
Miközben az állami egészségügyet lezülleszti a kormány, a hozzá közel álló körök a magánegészségügyből húznak hasznot – ezt most a Triton-vezér halála kapcsán a cégről írt cikkünkben állapítjuk meg sokadszor a Gazdaság rovatban. Ugyanitt Surányi Györgyöt a 3 százalékos hitelek hatásairól kérdezzük, aki emlékeztet, hogy ebbe a csapdába a Kádár-korszakban már belesétáltak a politikusok, és azt is elmondja, hogyan lehetne fenntarthatóan finanszírozható és szociálisan érzékeny a lakástámogatási rendszer.
A Világ rovatban pedig azt elemezzük, milyen hatása lesz Trump vámháborújának, konkrétan a 15 százalékos tarifának az európai, benne a magyar, valamint az amerikai gazdaságra.
A rovat másik cikke az ukrajnai korrupcióellenes intézmények jogosítványainak korlátozásával foglalkozik, nem kevés áthallással, de azzal a különbséggel, hogy a tiltakozások hatására Zelenszkij visszakozott, a belső hatalmi játszma végeredménye viszont még nyitott.
Amilyen szerencse, hogy itt van nekünk Azi, akkora veszteség, hogy Ozzy viszont nincs többé – a birminghami heavy metal bálvány testamentumáról a Szellem rovatban olvashatnak. A Portréban pedig Zólyomi Zsolt parfümőrt mutatjuk be, aki a szakmai titkok mellett arról is mesél, hogy politikai nagygyűlések helyszínének illatosítását nem vállalná, de legfőbb kultúrmissziójának tekinti, hogy legyenek jobb illatúak a magyarok. Mi ez, ha nem méregkeverés?
