A könnyűzene mindig is elitellenes volt, nem kell csodálkozni, hogy az előadók ma is be-beszólnak a kormánynak – véli a szociológus-médiakutató és egyben punkzenész Hammer Ferenc. Szerinte a popzenét nem lehet a hatalom által megrendszabályozni, de azt nem tudni, hova vezet a fiatalok nyári fesztivál- és koncertlázadása. Interjú.
Alapvetően a rock and roll megjelenése óta része a popzenének a társadalomkritika, a lázadás, a hatalomnak való beszólogatás. Az utóbbi időben mégis mintha rácsodálkoznánk arra, hogy a könnyűzenei előadók egy része a koncerteken is komolyan beleáll politikai kérdésekbe. Miért?
A popzene eredetileg egy alulról jövő művészet, mindig is az ellenkultúra része volt, alapból az establishmenttel szembe ment. Amerikában és Angliában az 50-es-60-as években azt mondták a fiatalok az előző generációnak, hogy mi nem akarunk úgy élni, úgy viselkedni, úgy gondolkozni, öltözni, beszélni, mint ti. A popzene erre reflektált, érezték az előadók, hogy a közönség szereti a nonkonformista, beszólós, hatalommal szembemenő dolgokat. Ez volt a rock and roll egyik fő trambulinja. A filmipar és a zeneipar pedig felismerte, hogy „a lázadó tinédzsert” jól el lehet adni. Jött James Dean, Marlon Brando és a többiek a filmeken, és jött szinte az összes korabeli popsztár. Ez aztán nagyon sokáig így is volt.
Mi változott?
A 2010-es évek előtt ugyan előfordult, hogy egy-egy popsztár meghatódott egy meghívástól a Fehér Házba, vagy ha lovaggá ütötte az angol királynő, de a konzervatív-jobboldal felé nemigen tettek gesztusokat. Itt Johnny Ramone fontos kivételének szerepelnie kell, viszont a baloldali politika közelebb volt a pophoz, gondoljunk Clinton szaxofonozására. Az évezred elején erőre kapó populizmus lényege viszont pont az volt, hogy megvalósítja az alulról jövők és a politika nagy, szentséges találkozását. És ez a popzene terén is tetten érhető volt. Amikor először lett elnök Trump, az Atlantic Monthly-ban megjelent egy cikk arról, hogy minden látszólagos ellentét ellenére
Trump tulajdonképpen a punk attitűdjét testesíti meg, ahogy a mainstreammel meg minden mással viselkedik.
Ebben sok igazság volt. Így az már nem is volt meglepő, hogy például Johnny Rotten (a 70-es évek végi Sex Pistols punk-alapegyüttes legendás, polgárpukkasztó énekese – a szerk.) is behódolt Trumpnak. Ez az elitellenesség lett a címkéje az alt-right mozgalomnak, és ilyen módon egyszer csak megtörtént egy őrségváltást a popzenében is. Pont úgy, mint 70 évvel korábban, rájöttek a popzenészek, hogy az elitellenesség nagyon megy a piacon. Hogy most épp nem a demokraták, hanem a republikánusok csinálják, hát annyi baj legyen.
A tízes toplistán a nyolcadik helyre került a kamcsatkai földrengés, mégsem voltak halálos áldozatok. Ez hogyan lehetséges? Cikkünkben igyekszünk válaszokat találni. Felidézzük azt a 2004-es katasztrófát is, amikor a világ egy életre megtanulta, mi az a cunami.
Ha sikerül a kormányváltás, más törvényre is hasonló sors vár.
A kormányközeli lap a közvélemény-kutató megfutamodásáról írt, aki szerint erről szó sincs.
Új műsorvezetőket kap a Kalandra fal!
