szerző:
Hegedűs Dániel
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Miért nem lehet konstruktív az illiberális/autoriter erők ideológiai együttműködése?

Az elmúlt hónap eseményei a korábbitól eltérő fénybe, élesebb megvilágításba helyezték a magyar rezsim beágyazódását az autoriter erők nemzetközi hálózataiba. Május végén Steve Bannon és Milo Yiannopoulos Budapesti előadása nyomán merül fel annak a szükségessége, hogy tisztázzuk az amerikai alt-right részben levitézlett (mint Bannon), részben töretlen népszerűségű (bár nehezen komolyan vehető, mint Milo) képviselőinek viszonyát a magyar illiberális modell uraihoz. Június elején pedig a szlovén választások állították reflektorfénybe a budapesti elit által Janez Jansa Szlovén Demokrata Pártjának (SDS) nyújtott közvetlen kampánytámogatást és a pártközeli média számára befektetések formájában nyújtott pénzügyi segítséget.

Mindkét eset hazai sajtóvisszhangjában az érintett szereplők ideológiai közelsége, sőt szinte globális egysége, továbbá a magyar kormány számára az ebből fakadó lehetőségek domináltak. Ám úgy Bannon látogatása, mint Jansa és Orbán kapcsolata sokkal inkább az „autoriter internacionálé” strukturális gyengeségeire, az illiberális szereplők nemzetközi együttműködésének immanens korlátaira mutat rá, semmint közös erejükre.

Bár a május 23-24-i „Európa jövője” konferencia általános értelmezési kerete volt, hogy az „alt-right” amerikai nagyágyúi teszik tiszteletüket a kelet-közép-európai végeken, és értékelik fel ezáltal az izolált, kvázi autokrata Orbán ostromlott rendszerét, a valóságban azonban Orbán instrumentalizálta, használta fel és dobta el Bannont. Az éppen tanácsadói posztok után kajtató amerikai „stratéga” jelenléte a régióban ugyanis leginkább Orbán üzleti köreinek pozícióit rontaná az illiberalizmus-exportban. Vagyis a látványos budapesti felvonás ellenére az amerikai alt-right képviselői egy másodpercig sem voltak dominánsak ebben a játékban. Ennek egyik oka politikai, a másik pedig intellektuális természetű.

A politikai összefüggések viszonylag egyszerűek. Milo nem képvisel senkit, Bannon pedig már nem képviseli Donald Trump adminisztrációját. A politikai termék, amivel Bannon házal, egy múltbéli, csúf véget ért kapcsolat, melynek elmúlta személyes ideológiai befolyását az amerikai politikára ugyan nem nullázta le, közvetlen hatását azonban igen. Bannon egy bukott ember, aki épp azon dolgozik, hogy kimásszon ebből a gödörből. Kétségbeesetten járja Európát Franciaországtól Svájcon át Magyarországig, hogy a „nemzeti populista forradalmat” népszerűsítő hakni során új megbízót, új mestert találjon magának, akit aztán jó pénzért szolgálhat aranyárban mért tanácsaival.

És itt jutunk el az intellektuális dimenzióhoz. Bannon távolról sem kiemelkedően okos ember vagy nagy stratéga. Az egyszer amerikai viszonyok között megalkotott termékét, nyilván helyismeret hiányában is, képtelen volt tartalmilag is az aktuális hallgatóságának igényeihez szabni. Az elmúlt évben tartott előadásai, a hírhedt választási győzelemhez vezető út mozaikszerű, szubjektív és heroizáló mementói 90 százalékban teljesen azonosak voltak, amit nyilván nem képesek ellensúlyozni a házigazdák irányába tett captatio benevolentiae mondatok.

Liberálisként ugyan nehezemre esik leírni, de Bannon fellépésének egyetlen említésre méltó elemzését a magyar sajtóban Lovas István adta. Politikai felháborodását nyilván nem kell osztanunk, ám Lovas helyesen mutatott rá, hogy a saját értelmezésében castingon lévő Bannon képtelen volt felismerni a magyar kormány Kína- és Irán-barát külpolitikai prioritásait, és a jelenlegi washingtoni adminisztráció irányvonalának megfelelően ellenfélként tekintett rájuk. Csúnya hiba és intő jel minden potenciális európai érdeklődő számára, hogy a nagy „stratéga” adaptációs képessége a helyi piacok igényeihez meglehetősen szerény.

Bár Bannon és a felvezető előadást tartó Gulyás beszédét ugyanazok a centrális üzenetek – a lázadás, a politikai korrektség béklyóinak lerázása, és a népszuverenitás által kinyilvánított demokratikus akarat hanyatló és destruktív liberális „értékekkel” szembeni küzdelme – dominálták, a rendszer számára az alt-right showbiz valódi értelmét nem ezek a mondatok adták. Orbán lázadni egyedül is tud, ahogy 2010 óta bizonyítja. Nyilván jólesett neki úttörő szerepének elismerése, mikor Bannon úgy fogalmazott, hogy Orbán „már Trump előtt is Trump volt”. Az egységes, globális illiberális keret és politikai narráció felmutatása, melyen belül harmonikusan elhelyezhető és egy rendszer részeiként értelmezhető Trump elnöki győzelme, a Brexit, Orbán választási sikere, továbbá a globális (szabadkereskedelmi) és európai integráció megannyi objektív vagy diszkurzívan kreált válságjelensége, nem a lázadást szolgálta, hanem az új mainstream megkonstruálását. A rendszer számára kiemelkedően fontos volt, hogy végre egy, a globális hatalmi központokkal kapcsolatba hozható személy is megerősítse a magyar nyilvánosság előtt, amit a Fidesz-propaganda és Orbán Viktor beszédei már évek óta sulykolnak: hogy Orbán politikája látnoki, konstruktív, modern és trendi, nem pedig az a lábszagú, deviáns válságjelenség, amiként a kritikus liberális média nyugaton és idehaza kezeli. Amivel azonban Orbán nem számol, hogy amennyiben valóban beköszönt az új mainstream, az várakozásaival ellentétben nem több, hanem szerényebb befolyást biztosít majd neki a kontinens sorsának a meghatározásában.

Elsőből utolsó

A magyar miniszterelnök ambíciói személyes európai befolyásának kiterjesztésére régóta ismertek. A Bannon-beszéd fényében érdemes azonban tisztázni, hogy akár valóban képes lesz felülkerekedni a protekcionista, bezárkózó, új nemzeti alapú politika az Európai Unióban és a transzatlanti kapcsolatrendszerben, akár megmarad a liberális modell stratégiai kihívójának pozíciójában, de Orbán úttörő szerepének az elismeréséből még messze nem következik vezető szerepe. És ezen az összefüggésen nem képesek érdemben változtatni sem a tavalyi osztrák, sem az idei olasz parlamenti választások eredményei, sőt csak fokozzák annak az érvényességét.

Egy nem kooperatív, a nemzeti szuverenitást és érdeket mindennel szemben előtérbe helyező államközi rendszerben ugyanis sokkal inkább meghatározóak azok az objektív hatalmi erőforrások az egyes államok érdekérvényesítő képessége szempontjából, melyekkel Magyarország továbbra is meglehetősen szűkösen rendelkezik. Ugyan ideig-óráig összeköthet illiberális, populista és nemzeti radikális kormányokat az uniós menekültpolitika éles kritikája és a nyílt, multikulturális társadalom megvetésében gyökerező ideológiai közelség, ez azonban soha nem lesz képes felülírni azokat az objektív érdekkonfliktusokat, melyek kihordását egyre kevésbé lesznek képesek korlátozni a liberális integrációs intézmények, legyen szó akár a WTO-ról, a G7-ről, vagy akár az Európai Unióról. Hiába volt Orbán „már Trump előtt is Trump”, ha hazánk és az Egyesült Államok között mély konfliktus feszül az Iránnal és Kínával kapcsolatos politikai irányvonal tekintetében, melyek a jelenlegi amerikai külügyi adminisztráció számára a legfontosabb stratégiai kérdések. Hiába ünnepli Budapest Sebastian Kurz kormányának megszorító menekültpolitikáját, ha elvileg szinte áthidalhatatlan érdekellentét feszül Ausztria és hazánk között az Európai Unió új, hosszú távú költségvetésével, a 2021 és 2027 közötti időszakra vonatkozó pénzügyi perspektívával kapcsolatban. Hiába helyeseljük Matteo Salvini döntését az olasz kikötők menekültek előtti lezárásáról, ha Olaszország egyébként továbbra is európai partnerei szolidaritására szorul majd, és objektív érdeke marad a menedékkérőkkel kapcsolatos terhek arányosabb megosztása az Európai Unión belül. És hiába létezik mindennél szorosabb ideológiai és érdekközösség Lengyelország és Magyarország között a demokrácia leépítésével kapcsolatos esetleges uniós szankciókkal szembeni véd- és dacszövetség formájában, ha destruktív Ukrajna- és szervilis Oroszország-politikánk miatt már Varsó is fintorog.

Vagyis Orbán álma, hogy úttörő szerepének elismerése biztosít majd számára befolyást és vezető szerepet akár szűkebb régiónkban, akár európai szinten, ingoványra épül. Eddigi tevékenysége pont azoknak a kooperatív struktúráknak a gyengítésében és egy olyan érdek- és konfliktusalapú – realista – politikai tradíció EU-n belüli újrateremtésében merült ki, amely neki, egy erőforrásszegény ország miniszterelnökeként, éppen nem több, hanem kevesebb befolyásolási lehetőséget tartogat majd. Valóban, látványosan elvetheti még ideológiai szövetségeseivel a közelgő júniusi EU-csúcson az európai menekültügyi rendszer reformját, ami fényesen demonstrálja majd az illiberális/nemzeti radikális együttműködés destruktív alapvonásait. Fontos belpolitikai siker lesz ez rövid távon minden érintett szereplőnek Orbántól Kurzon át Salviniig, de valós, objektív külpolitikai érdekérvényesítésre egy ilyen realista környezetben a Magyarországhoz hasonló államoknak a jövőben nem több, hanem kevesebb lehetősége lesz.

Orbán valódi befolyást, ahogy azt a szlovén és macedón médián belüli pozíciók megszerzése, továbbá a szlovén elvbarát Jansának nyújtott kétes, a szlovén ügyészség szerint egyenesen illegális támogatás esete mutatja, csak nálunk is gyengébb szereplőkkel szemben, illetve – Macedónia esetében – az EU nyugat-balkáni bővítésének válsága által okozott politikai vákuumban építhet ki. Ezek valódi, objektív erőforrásokon nyugvó hatalmi struktúrák, amik fényesen bizonyítják az illiberális/autoriter erők együttműködésére jellemző vertikális alá-fölérendeltségi viszonyt, és az elitcsoportok érdekeinek a nemzeti érdek feletti primátusát. Ha igazak a Népszava információi, miszerint Jansa támogatása mögött Orbán-köreinek a koperi kikötőhöz és vasúti hálózatához kapcsolódó spekulációi állnak, akkor az eset szoros párhuzamba állítható a paksi bővítéssel vagy a Belgrád–Budapest-vasútvonal beruházásával. Pont annyira szolgálja a szlovén nemzeti érdeket, ahogy ez utóbbi két nagyberuházás a magyart. A nemzeti érdekek és szuverenitás öblös hangú bajnokai a jelek szerint Magyarországtól kezdve Szlovéniáig főként egy dolgot cselekszenek. Autoriter szereplők vertikális alá-fölérendeltségi hálózataiba szervezik országaikat, hogy belpolitikai hatalmi erőforrásaikat a lehetőségekhez képest korlátlanul gyarapíthassák és megőrizhessék.

A szerző politológus, a berlini Humboldt egyetem oktatója

A cikket a Visegrad/Insight #DemocraCE projektje keretében közöljük.

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!