szerző:
hvg.hu

Rendszerint zárványban maradnak a demokratikus erők, hagyományaik így nem minősíthetők folytonosnak. Ezzel magyarázható, hogy többnyire az antidemokratikus törekvések stabilizálódtak nálunk – hangzott el a történelemtanárok hétvégi konferenciáján.

Tölgyessy Péter, az SZDSZ egykori elnöke, a Fidesz korábbi országgyűlési képviselője szerint Magyarországon 200 éve ismétlődik szinte ugyanaz: nekifeszülünk valaminek, de nem érjük el a célunkat. Az alkotmányjogász erről a Történelemtanárok Egyletének demokratikus hagyományokról szóló hétvégi konferenciáján beszélt. Szerinte Magyarországon (is) apályban vannak a demokratikus törekvések. (Beszédéről részletesen beszámoltunk a hét végén.)

Nálunk a demokrácia „dagálya” viszonylag rövid ideig szokott tartani, míg a nem demokratikus rendszerek általában stabilizálni tudják magukat. Ennek okát Tölgyessy abban látta, hogy tartós demokráciát kapitalizmus, azaz piacgazdaság és verseny nélkül még sehol sem sikerült stabilizálni, márpedig nálunk még a demokratikus gondolkodók közül is többen antikapitalisták voltak: Bibó István és a népi mozgalom is. Ráadásul nem voltak itthon olyan felkészült demokratikus erők, amelyekre demokráciát lehetett volna alapozni. E csoportok zárványokat alkottak, és általában ellenzékben maradtak – érvelt az alkotmányjogász.

 

Tölgyessy Péter
©

Ablonczy Balázs történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének főmunkatársa igyekezett a demokratikus hagyomány jelenlétét egy olyan eszmei vonulatban kimutatni, amelyet Tölgyessy is említett. A népi írók közé sorolt Szabó Zoltánnak,  A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság című irodalmi szociográfiák szerzőjének életútját elemezte. Kiemelte: a népi írók nem idealizálták a parasztságot, éppen a hagyományos paraszti társadalom felbomlására adtak választ, a válságot elemezték a két háború közötti Magyarországon.

Szabó Zoltán tagja volt annak az ötven embernek, aki a harmincas évek végén aláírásával is tiltakozott az első zsidótörvény ellen, majd a Magyar Nemzetben – amely akkoriban indult, és elsősorban a szélsőséges jobboldali politikával szemben igyekezett a mérsékelt irányzatoknak teret adni – indította el híres „szellemi honvédelem” című sorozatát. Ebben a folytatásra érdemes hagyományokat igyekezett feleleveníteni.

Paksa Rudolf, aki szintén a Történettudományi Intézetben dolgozik, egyrészt Tölgyessyhez hasonlóan hangsúlyozta: demokratikus erők csak zárványokban léteztek. Emiatt tagadta, hogy létezne megszakítottság nélküli magyar demokratikus hagyomány. Búvópatakokban persze fel-felbukkanhatnak elszórtan demokratikus nézetek, de nem beszélhetünk folytonos tradícióról.

 

Lőrinc László
©
Paksával vitatkozott Lőrinc László, a Történelemtanárok Egyletének alelnöke. Szerinte létezik demokratikus „múlt”, ami lehet, hogy nem folytonos, de akkor is van mire támaszkodni. A konferencián elhangzott az is, hogy Budapest például olyan hely, ahol a demokratikus hagyományok – vagy a „demokratikus múlt” – erősebbek. A fővárosban ugyanis időről időre megerősödnek az ilyen törekvések, csupán az a kérdés, hogy a hatalom kiengedi-e a kezéből az irányítást a helyben legtöbb szavazatot szerzőknek. A Horthy-korban nem egészen így történt, ezért nem emlékezik szinte már senki a 20-as, 30-as évek budapesti polgári ellenzékére.

Az elfeledett Horthy-kori demokratikus ellenzékről beszélt Paksy Zoltán történész. Ő is inkább Paksával értett egyet, és zárványszerű demokratikus csoportok létezéséről beszélt, s ezen belül főleg az úgynevezett Rassay-pártot elemezte. Ez a párt fellépett az 1920-as numerus clausus ellen, amely a zsidó fiatalok egyetemi továbbtanulását korlátozta, illetve ez a párt lépett fel a harmincas évek végétől a zsidótörvények ellen is. Rassayék nemcsak a szélsőséges eszmékkel álltak szemben, hanem igyekeztek a polgárosult paraszti és városi rétegek érdekeit is képviselni.

A Horthy-kori demokratikus ellenzék zárványt alkotott, még akkor is, ha Budapesten képes volt választásokon jól szerepelni, és volt hatása arra is, hogy a zsidótörvények milyen formában születtek meg – véli Paksa Rudolf. Vázsonyi Vilmost emelte ki a demokratikus politikusok közül, aki a Monarchia idején a Polgári Demokrata Párt, majd a Horthy-korban Nemzeti Demokrata Párt színeiben politizált, 1926-os haláláig. Paksy azt is elemezte, hogy Zala megye milyen polgárosult paraszti rétegeiben volt népszerű a Rassay-párt, így például Nagykanizsának a kiskanizsai részében, ahol önálló gazdák éltek jelentős részben.

Paksy egy kicsit túl is nyúlt az általa vizsgált korszakon, és rámutatott arra, hogy a polgárosult, demokratikus erőket az 1944-es holokauszt és a második világháború utáni szovjet típusú rendszer gyengítette meg végzetesen. Gyakorlatilag ekkor számolták fel a polgári, államtól független egzisztenciákat Magyarországon. A zsidóság döntő részének 1944-es fizikai megsemmisítése után a polgárosult birtokos parasztságot a kollektivizálás, a városi polgárságot pedig az államosítások és a kisipar, kiskereskedelem elleni fellépés lehetetlenítette el.

Paksa és Paksy is beszélt arról a merényletről, amely 1922-ben a demokratikus erők, a Rassay-féle párt ellen irányult. Az Erzsébetvárosi Kör elleni merényletben kilencen haltak meg. Ez volt békeidőben Paksy szerint az első olyan merénylet, amely több ember életét követelte Magyarországon. (A párt vezetői késtek a rendezvényről, így maga Rassay is elkerülte a bombarobbantást.) A merénylettel az ÉME, az Ébredő Magyarok Egyesületének embereit vádolta meg az ügyészség.

Rainer M. János
©

Paksa szerint Vázsonyi 1926-os halála után a demokratikus ellenzék vezérének már egyértelműen Rassay számított. A pártvezetőt Klebelsberg Kuno kultuszminiszter igyekezett „felügyelőbizottsági” tagságok felajánlásával „megvásárolni”, hogy a kormánnyal kevésbé kritikus álláspontot képviseljen. Rassay azonban visszautasította az ajánlatot.

A párt más tagjainál azonban ügyesebben lobbizhatott az Egységes Párt, az 1921-31 közötti Bethlen István-féle kormánypárt (Klebelsberg is ennek az irányzatnak volt meghatározó alakja). Bárczy István (1906-1918 között Budapest főpolgármestere, amúgy ő is „lekésett” az 1922-es merényletről) 1926-ban át is állt a kormánypárt oldalára, cserbenhagyva Rassayékat – erről Ignácz Károly a Politikatörténeti Intézet munkatársa beszélt, a közönség soraiból hozzászólva a vitához.

A Horthy-kor, a holokauszt után, az önálló birtokos parasztság felszámolásával, a demokratikus zárványok még kisebbre zsugorodtak. A szovjet típusú rendszer Kádár-kori változatában, amely Tölgyessy szerint képtelen volt kezelni az alulról jövő kezdeményezéseket, a politikai ellenzéket pedig eleve nem tűrte – tehetjük hozzá – a demokratikus ellenzék részéről már az is jelentősnek számított, ha egy magánlakáson összegyűlve ki tudták legalább egymás előtt fejteni a nézeteiket.

©

E korról már Rainer M. János történész, az OSZK-1956-os Intézet osztályvezetője beszélt. Szerinte a demokratikus ellenzék hagyománya szélesebb is annál, mint amit ma sokan gondolnak. Bár közülük sokan később az SZDSZ-hez csatlakoztak a rendszerváltás idején, 1989-90-ben, a csoport korábban ennél jóval színesebb volt. Ugyanakkor erre az ellenzékre nemcsak a hazai demokratikus előzmények hatottak, hanem a lengyel Adam Michnik is, aki hosszú idő után nyíltan lépett fel a hatalom ellen egy szovjet típusú rendszerben.

Rainer kitért arra, hogy éppen ezért sokáig a magyar demokratikus ellenzéknek a külföldi minták voltak fontosak, és ilyen értelemben 1968 fontosabbnak tűnt egy ideig, mint 1956. Később azonban kiderült, hogy az 56-os forradalom és szabadságharc a jelentősebb dátum, hiszen ekkor kezdődött az a kádári politika, amely ellen a demokratikus ellenzék fellépett. Ilyen értelemben lett fontos az 56-os miniszter, Bibó demokratikus öröksége is az utódok számára, ezt bizonyítja a Bibó-emlékkönyv kiadása is a Kádár-kor utolsó szakaszában. (Bibó demokratizmusát egyébként Ablonczy is megemlítette.) Még akkor is fontos tehát Bibó, ha róla mostanában inkább hallgatnak.

Azt pedig már mi tehetjük hozzá, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke nem ismerhette Tölgyessy Péter 2016-os érvelését – miszerint nincs tartós demokrácia szabadversenyes kapitalizmus nélkül –, ráadásul Bibó gondolatai mindenképpen demokratikusabbak voltak a Rákosi- vagy a Kádár-kor ideológiájánál.

Még azt is megjegyezhetjük: Tölgyessy maga sem cáfolta, hogy Bibó a maga korában demokratikus gondolkodónak számított, s a második világháború utáni korszakban nemcsak Magyarországon erősödtek fel az antikapitalista nézetek.