Társalog olykor ön is Istennel, ahogy Éric-Emmanuel Schmitt Az ismeretlen című darabjában Freud, akit megszemélyesít a Rózsavölgyi Szalon előadásában?
Toleráns ateistaként ez távol áll tőlem. Szerintem annak sincs igaza, aki azt mondja, hogy Freud megtér az előadás végére. Csak megtud valami annál is többet, mint amit a Mózes és az egyistenhit című saját művében írt. Azt, hogy lehet valakinek szüksége olyan viszonyítási pontra, amit ő maga vetít ki a világegyetemre. Egyesek bizonyosságot akarnak szerezni, hogy ez a valaki ott fönt vigyáz rájuk. Mások azt tartják, hogy meghatározza minden lépésüket. Akad, aki azért igényli a hitet, mert egyedül van, szemben a világ megmagyarázhatatlan katasztrófáival. Én azokat érzem a legtávolabb magamtól, akik valamifajta vezérszerű lény képét vetítik ki a világűrbe. Ők egyébként hajlamosak arra is, hogy hús-vér emberi vezetőket tekintsenek Istennek, Atyának, aki majd elintézi helyettük a megoldhatatlannak tartott ügyeket. Rajonganak érte, vagy félik őt. Én magam nem beszélgetek istenekkel. Viszont tisztelem azt, aki következetesen társalog velük, de konzekvensen kérdez is tőlük, és nem igazán szeretem azt az embert, aki kérdések, kételyek és kritika nélkül azonosul akár égi, akár földi feljebbvalóval.
Fazekas István
Érvel úgy, mint Freud és sokan mások, hogy ha létezne Isten, akkor nem engedné a szörnyűségeket megtörténni a világban?
A darabban Freud azt mondja, neki nem elég a hit, tessék tudományosan bizonyítani Isten létezését. A cselekmény ugyanis 1938. március 22-ének szörnyű éjszakáján játszódik: az utcán náci indulók harsognak. Freud könyveit elégették, a mindennapjait ellehetetlenítették, és a lányát elviszi a Gestapo. Ember legyen a talpán, aki ilyen helyzetben helyes döntést tud hozni. Freud, mint neves értelmiségi, nemcsak magáért, nemcsak a családjáért felelős, hanem mindazokért is, akik példát láthatnak a viselkedésében. Ha aláírja a Gestapo kedvéért gyártott hazug iratot, legitimálja a regnáló, embertelen hatalmat, és ezzel elárulja a barátait, a híveit. De a kézjegye fejében kivételes helyzetbe kerülhetne, elhagyhatná az országot, reménye lenne megsemmisített könyve második kiadására. Csakhogy felfordul a gyomra ettől a kiváltságtól. Ismeretlen látogatója tanácsára, hallva a gázkamrákról és arról, hogy ha elmegy, életeket menthet, mégis aláírja.
Szembesült valaha, ha nem is ekkora súlyú, de mégis értelmiségi dilemmával?
Hasonlóan érzek, mint amit József Attila egy évvel a darab cselekménye előtt megírt a Thomas Mann üdvözlésében: „Most temettük el szegény Kosztolányit / s az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék...?” Nem érezheti magát az ember biztonságban ma sem. Talán ezt is azért mondhatom el szabadon, mert ebben a pillanatban nem a direkt tiltás a hatalom célja. Azt a kétmillió választópolgárt akarja megtartani a leggyermetegebb mesékkel, akiket korábban maga mellé állított. Felvetődik, hogy a művészetben megnyilvánuló kritikus magatartáson kívül kell-e állást foglalni a mindennapi demokratikus deficitekkel szemben. Én is aláírok petíciókat, elmondom a véleményem a közösségi fórumokon. Még mindig eljárok tüntetésekre, de már nehezen bírom a vonulást és az ácsorgást. Emiatt lelkifurdalásom van. Fontosnak tartom ugyanis, hogy ott lássanak, mert ez bátorságot adhat másoknak, akik esetleg még bizonytalankodnak, hogy kimutassák-e, elégedetlenek a jelenlegi magyar közállapotokkal.
| Szél ellen |
A hatvanas években a budapesti pártbizottság agitprop osztályát is „rászoktatta” a versekre: újhullámos önálló költészeti estjei előtt a cenzorok éjszaka is keresték a rejtett tartalmat a sorok mögött. Az ELTE magyar–pedagógia szakára járt, de azonnal csatlakozott a Pártos Géza vezette színjátszó csoporthoz. Az Egyetemi Színpad majd minden műsorában közreműködött. Közben a József Attila Színházban játszott, később az Irodalmi Színpad szerződtette. Több mint 50 éve szinkronizál, 12 évig rendezett is. 1971-től csatlakozott a létező szocializmus hazug világával radikálisan szemben álló Orfeo csoporthoz, amelynek színházát vezette. Ebből vált ki az általa alapított Stúdió K. Nevében a „K” közösségit és kritikait is jelez. „Manufaktúraként” működtek, szemben a tömegigényt kiszolgáló hivatalos színházakkal. Csapatával 1986-ban a Szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, ahol főrendező is lett. 1990-ben SZDSZ-es országgyűlési képviselő. Mandátumának lejárta után újraindította a Stúdió K-t, ennek vezetését öt éve adta át a fiataloknak. Dramaturgiai példaképe Columbo, aki figyel a látszólag mellékes körülményekre is. A Halhatatlanok Társulatának tagja, a kritikusok Életmű-díjasa, Jászai-díjas. 75 évesen is hat-hét előadásban játszik. Tanít a színművészeti egyetemen, ahová annak idején nem járt: „Nem akartam, hogy kivasaljanak. Én gyűrött vagyok, így érzem jól magam.” |
A politika vagy az államférfiúi szerep érdekelte jobban, amikor 1990-ben az SZDSZ színeiben indult az országgyűlési választáson?
A színész ilyenkor nem játszik, hanem megtalálja a helyét a „társulatban”. Egy évvel korábban buzdított Haraszti Miklós, hogy képviselőjelöltként induljak. Remélte, nem lesz idegen tőlem a parlament világa, ahol éles helyzetekben kell kommunikálni. Az első demokratikus választáskor az értelmiség egy része kénytelen-kelletlen kapcsolódott a politikához, mert nemigen akadt, aki felválthatta volna az előző garnitúrát. De a legtöbben elhatároztuk, hogy csak egy ciklust vállalunk. Máig emlékszem, hogy Solt Ottilia nehéz sóhajjal ment föl a piros szőnyeggel borított lépcsőn: „Úristen, most itt fogom lopni a napot ahelyett, hogy azokért dolgoznék, akiknek valóban szükségük volna rám.” Végül a képviselőcsoportomból sokan – például Bretter Zoltán, Kuncze Gábor, Magyar Bálint, Tamás Gáspár Miklós – csak a hivatásos politizálással hagytak fel, de könyveikkel, állampolgári véleményükkel jelen vannak a napi politikai küzdőtéren.
Változtatott az ön által alapított egyik első alternatív színház, a Stúdió K szellemiségén, ahogy idővel a független társulatok megszaporodtak, majd a közelmúltban sok ellehetetlenült közülük?
Olyanok, mint a kikövezett úton is makacsul kihajtó vadvirág, ami nem annyira gyönyörködtető, mint a díszkertek növénye, de érdekes, és fontos, hogy jelezze: van élet a kövek között. Kiszélesedett a függetlenek köre, de az igazi verseny mindig jót tesz. Az sem veszi el a kedvünket, hogy ki vagyunk éheztetve, mindenki fillérekből gazdálkodik, ha ilyen-olyan megfontolásból nem csatlakozott az uralkodó politikai családhoz. Az alkotóművésznek a kényszerű körülmények többnyire jó eredményeket hoznak.
Fazekas István
Más előadói stílust kíván, hogy a Rózsavölgyiben a nézőktől karnyújtásnyira játssza Freud szerepét?
Nekem ez természetes. Nagyobb színpadokon is megpróbálok úgy játszani, mint egy filmben. Rajongója vagyok a tér alakításának. A térben való mozgásról, „absztrakt” létezésről a legtöbbet Jancsó Miklóstól tanultam. Az ismeretlen című előadás filmrealizmussal fölállított kellék- és bútorapparátusa, a karéjban ülő nézők létrehozzák azt a színház nevű laboratóriumot, amelyben egy-egy életdarabkát vizsgálunk. A hátam mögött van a Szervita tér a templomával, esti hangulatával, és ez a látvány segít a technikusoknak jól elhelyezett hangszórókkal abszolút illúziókeltőn odavarázsolni a korabeli Bécs hangjait; az első pillanatban a közönség nem is érti, hogyan szűrődhet be az utcáról náci induló és az elfogott emberpár segélykiáltása. A világból kiszakított tér, amelyben mégis a mindennapi hatások érvényesülnek, rákényszeríti a nézőt arra, hogy a mában is gondolkozzon, párhuzamot találjon.
