„Az Egyesült Államok méltányolja politikánkat, felismerve azt az igazságot, hogy hűségünk a béke és a szocializmus elveihez teremtette meg társadalmunk belső szilárdságát” – írta Pethő Tibor a Magyar Nemzetben 1978-ban, abból az alkalomból, hogy Jimmy Carter amerikai elnök visszaszolgáltatta a Szent Koronát. A minden bizonnyal a pártközpontból sugallt állításban annyi igazság azért volt, hogy nehéz nem a konszolidálódó Kádár-rendszer elismeréseként felfogni az enyhülési folyamat részét képező eseményt. Ezt az évfordulót ünnepli meg decemberben kelt egyik határozatával a magyar kormány, amely szerint 2018 a Szent Korona éve lesz.

Nem kevés pénzt, egymilliárd forintot szán a célra a kabinet, amely a programsorozat összefogásával Balog Zoltán tárcáját bízta meg. Ennél sokkal több azonban nem derül ki sem a határozatból, sem a minisztérium lapunk számára adott válaszából. A kulturális államtitkárság szerint a kormány olyan események megrendezését kezdeményezi, amelyek alkalmasak „a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő Szent Korona jelentőségének minél szélesebb körben való megismertetésére”. Az ünnep a tárca szerint „jó alkalom egyes hiánypótló tudományos kutatások elvégzésére és művészeti programok indítására is”.

Konkrétumokat valószínűleg azért nem árultak el, mert – mint megtudtuk – valójában nincs elfogadott programterv. Holott a megünneplendő esemény pontos évfordulója, január 6-a – amikor „az amerikai nép, a magyar népnek” visszaadta a legfontosabb nemzeti ereklyét – szép csendben már el is múlt. A szervezést addig tologatták ugyanis különböző hivatalokban, hogy az évfordulóra kiszaladtak az időből. A jeles napra mindössze annyit sikerült összehozni, hogy nyílt napot tartottak az Országházban. Múlt szombaton a látogatók ingyen megtekinthették a díszlépcsőházat, a kupolacsarnokot és a Szent Koronát, és az esemény sikeréről a köztévé nagy terjedelemben be is számolt.

Erre önmagában aligha lehet egymilliárd forintot leírni, ezért határoztak úgy, hogy legyen emlékév, így a szervezők némi időt nyertek, és széthúzhatják egész évre, de főleg a tavaszi választások idejére az eseményeket. Aztán ismét meggondolták magukat, Hoppál Péter kulturális államtitkár egy sajtóbeszélgetésen kérdésünkre azt mondta: nincs hivatalos emlékév. Talán kínosnak találták, hogy egy, a Kádár-rendszert elismerő gesztust ünnepelnének egész évben? Ki tudja. Azt viszont megtudtuk, hogy ezúttal nem lesz koronaúsztatás, mint az első Orbán-kormány idején, az ezredfordulón.

Költöztetési tervek most is vannak. A politika részéről rendre felmerül az ötlet, hogy a koronázási jelvények legrégebbi darabja, az eredetileg miseruhának készült és az első magyar királyi pár által 1031-ben a székesfehérvári bazilikának adományozott palást is a Parlamentbe kerüljön át jelenlegi őrzési helyéről, a Nemzeti Múzeumból. Ennek leginkább a műszaki akadályok szabnak határt. Jelenleg nincs olyan technológia, hogy az ezeréves textíliát a veszélyeztetése nélkül egyáltalán csak megmozdítsák. „A legkisebb mozgatás is óriási kockázattal jár, mert az aranyszálak selyem bélfonalai eltűntek, a spirális aranyfólia a legkisebb erőhatásra is deformálódhat” – tudtuk meg a Nemzeti Múzeum szakértőitől.

Annak, hogy a koronát és a koronázási jelvényeket ezúttal békén hagyják, a HVG információi szerint az is az egyik oka, hogy egy 2016-os vizsgálat szerint a korrózió jelei mutatkoztak a XV. század második feléből származó koronázási kardon. Dacára annak, hogy – az akkor még vitrinszakértőként jeleskedő Habony Árpád 2001-es nyilatkozata szerint – „a kontinensen nincs is több ilyen szintű vitrin”. A két évvel ezelőtti vizsgálatról – amikor állítólag a koronát is kiemelték – a Nemzeti Múzeumnál nem nyilatkoztak, mondván: annak eredményei az Országgyűlés birtokában vannak. Az Országgyűlés Hivatalánál pedig csak annyit közöltek, hogy a tárgyak állapotában az utóbbi években nem következett be változás.

A folyamatosan alakuló tervekben, úgy tudni, szerepel a Nemzeti Múzeumban megrendezendő kamarakiállítás. A szakmai program kialakításban pedig komoly részt vállalt az MTA „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport is. A Szent Korona és a magyar királykoronázások 1526 és 1918 közötti történetét vizsgáló, öt éve létrejött kutatócsoport vezetőjének, Pálffy Gézának a szerkesztésében például tanulmánykötet jelenik meg, amely a korona mind a tizenegy, külföldről való hazatérését feldolgozza. A könyvben – ígéri Pálffy – új történelmi tények is napvilágot látnak, ugyanis a legkorábbi, 1205-ből, és több XVII. századi (1664, 1687) külföldi kitérő ez idáig szinte teljesen ismeretlen volt.  Glant Tibor most megjelent  A Szent Korona amerikai kalandja és hazatérése címmű monográfiája is számos tudományos újdonságot tartalmaz.

Sok békát kellett lenyelniük Kádáréknak, hogy visszakaphassák a koronát – mondja a kötet szerzője lapunknak. Az már korábban ismertté vált, hogy az USA határozott feltétele volt, hogy Kádár nem lehetett jelen a ceremóniánál, helyette Apró Antal vette át a relikviát. De be kellett engedni számos „disszidenst” és az Amerika hangja, valamint a Szabad Európa rádió tudósítóit is. Mivel a pártvezetés félt a provokációtól és Cyrus Vance külügyminiszter beszédétől – az akkor egyedüli – televízió „élő adása” csak néhány órás csúszással kerülhetett képernyőre.

Az amerikaiak kikötötték, hogy a korona nem kerülhet Moszkvába, és ki kell állítani. Utóbbit Kádárék örömmel teljesítették, hiszen a hatalom a saját maga legitimitására használta fel a nemzeti ereklye „visszaszerzését”. A megérkezés után két héttel a Nemzeti Múzeumban megnyílt kiállítást egy év alatt mintegy kétmillió látogató kereste fel. Az elhelyezés módja és helye jóval praktikusabb volt a mainál: könnyebben és olcsóban meg lehetett tekinteni a koronát addig, amíg az első Orbán-kormány a Parlamentbe nem vitette azt: a plenáris ülések alatt ugyanis az épület ma csak korlátozottan látogatható.

1978-ig hat alkalommal kérte a magyar fél a korona átadását, ám amerikai részről minden esetben elutasítás volt a válasz. Nem véletlen, hiszen még a Kádár-rezsim negyven évvel ezelőtti „megjutalmazása” is heves tiltakozásokat váltott ki. Nem csupán Habsburg Ottó és az amerikai magyar kolónia helytelenítette a lépést, hanem amerikai politikusok is.  Ezért is csúszott fél évet az eredetileg 1977. augusztus 20-ára tervezett esemény. Glant szerint valószínűleg az utolsó pillanatban ütötték nyélbe az aktust, hiszen az oroszok 1979-es afganisztáni bevonulása után ismét hosszú időre bealkonyult az enyhülési politikának.

Az amerikaiak egyébként arra hivatkozva tartották maguknál a Szent Koronát, hogy azt a koronaőrök nekik adták át megőrzésre 1945-ben, miután Szálasi országlása idején Nyugatra vitték. Ez nem volt teljesen igaz, ugyanis az őrök egy olajos hordóban elásták azokat Salzburgtól 25 kilométerre, s csak miután amerikai fogságba estek, árulták el a rejtekhelyet. Az amerikaiak egy ideig Németországban, majd Fort Knoxban, a pénzügyminisztérium központi aranyraktárában helyezték el. Elvégezték a legfontosabb állagmegóvási munkálatokat, a korábban feltekerve tárolt palástot például széthajtották, és héliummal töltött aluminium tokot építettek a tárolására. Glant szerint ez mentette meg a textíliát a megsemmisüléstől.