Kaszáljunk nagyot a Szabadság téri emlékművel!

Semmi jót nem lehet elmondani róla úgy, hogy az egyúttal igaz is legyen. Ez egyedivé teszi.

Kaszáljunk nagyot a Szabadság téri emlékművel!

Na jó, elég az ócska defetizmusból, jó, hogy tömeges öngyilkosságot nem követünk már el egy hülye emlékmű miatt! A harsogó tiltakozások már olybá tűnnek, mintha a gravitáció vagy a tüdőrák ellen demonstrálnátok. Ez a dolog, tűröd, nem tűröd, van. Miért nem nézzük inkább úgy a történetet, hogy ha már így jártunk (=kormánybarát gyorsszobrásszal odafosattak egy gigantikusat a város szimbolikus terére), mi jót lehet kihozni belőle?

Mert lehet. Hogyne lehetne. Idegenforgalmat kell szervezni rá.

Ügyesebb országokban már tudják: idegenforgalmat szervezni bármire lehetséges, ami unikális, sőt, bármit unikálissá lehet tenni, ha kicsit is leleményes a nép. Írországnak egy átlagosnál is elhagyatottabb, madársejár helyén, kopár, köves és végtelen vidéken állítólag elhelyeztek egy táblát: „Ez az a hely, ahol nem történt soha semmi.” És úgy hallottam, járnak oda turisták dögivel. Őszintén szólva nem tudom, igaz-e, de szerintem életszerű.

Na most, a Szabadság téri emlékmű biztosan igaz. Ez egy afféle hihetetlen igazság. Első lépésben tehát a Guiness-book-ba kell belobbizni, aztán felépíteni rá a turisztikai kampányt, és végül besöpörni a zsét.

Nézzük, mitől látványosság-gyanús a Szabadság téri emlékmű.

– Nagy.

– Rohadt nagy.

– Semmi jót nem lehet elmondani róla úgy, hogy az egyúttal igaz is legyen. Ez egyedivé teszi.

– A regnáló hatalom az éj leple alatt állíttatta fel, a környező utcákat karhatalmilag lezárva (békeidőben). Ez még egyedibbé teszi.

– Az alkotás a második világháborús tömeggyilkosságokért egyetlen konkrét államot tüntet föl kizárólagos felelősként. Ez hiper-egyedivé teszi.

– Olyan államot tüntet fel viszont a tömeggyilkosságok áldozataként, amely azok hivatalos résztvevője (elkövetője) volt – nemcsak parancsra, hanem önként és kéjjel is. Ez már az egyediség Csimborasszója.

Ilyeneket kell ráírni a brosúrákra, az egészet körbefényképezni, kirakni a netre, megfejelni vele az országimázst és – most figyeljetek – még egy, óriási kordont húzni az egész köré. Oda akarsz menni, barátom? Le akarod fényképezni a Egyedit? Odaállni, pózolgatni mellette? Ennyi euró lesz.

Úgyis szimbólumává vált ez a dolog Magyarországnak. A franciáknak Eiffel, nekünk ez jutott.

Hogy a bevétellel mi legyen, afelől nem aggódom. Csak rá kell bízni a kurzusra: abszolút egyedi módon fogják elkölteni, kreatívan. Felépülhet belőle akár egy égig érő szobor, aranyfejjel és cseréplábakkal, vagy egyéb, a nemzet boldogulását közvetlenül szolgáló alkotás. Félre bú!

Egy Orbán-kormány nem érne meg négy évet sem Franciaországban

Egy Orbán-kormány nem érne meg négy évet sem Franciaországban

Jehan Paumero húszas évei elején, bordeaux-i bölcsészként jött Magyarországra 2003-ban, miután elfogadta egy pécsi gimnázium állásajánlatát. Előtte csak a Sziget miatt járt itt, de megígérte magának, hogy még visszatér – egy helyett végül több mint húsz évet maradt. Hogyan látja egy köztünk élő francia a magyarokat? Miért érzi itt szabadabbnak magát, mint otthon, és mi az, ami miatt közelebb érzi magához a magyar társadalmat? Mit gondolnak a franciák Magyarországról, és mit válaszol, ha nekiszegezik a kérdést, hogy milyen diktatúrában élni?