Németh György: A cigányok, a rózsadombiak és a Mózes-fajták

Utolsó frissítés:

Szerző:

Címkék: oktatás; cigány integráció; cigány hagyományok;

Október közepén közzétett vitaindító írásaink, „Miért nem integrálódnak a magyarországi romák?” óriási érdeklődést váltottak ki, a témában már eddig is több önálló cikk, és több mint 260 hozzászólás érkezett. A következőkben Németh György szociológus-közgazdász írását közöljük, amelyben a szerző többek között kifejti: a cigányság társadalmi felemelkedésének kulcskérdése, hogy miképp lehet végigvinni egy olyan cigány kulturális forradalmat, mely a kívülállás kultúrája helyébe a 21. század követelményeivel harmóniában levő, belülállás kultúráját állítja.

Nagy változások vannak készülőben, ha a hvg.hu azzal indít vitát a cigánykérdésről, hogy elege van a „képmutató, szemforgató, a »Rózsadombról mi így látjuk«” jellegű írásokból. Nagy változások vannak készülőben, ha a vitaindító cikk már címében arra utal, hogy a magyarországi romák esetleg nem is akarnak integrálódni, melynek feltételezése a rózsadombiak szemében akkor is a megbocsáthatatlan bűn kategóriájába tartozik, ha a cikk szerzője éppenséggel Romano Rácz Sándor, akit nehéz – de számukra egyáltalán nem lehetetlen – cigányellenes rasszizmussal vádolni. A "rózsadombiak" alatt a  baloldali liberális (ballib) értelmiségi-ideológiai tábort értem, amely kezdettől igyekezett  a "politikai korrektség” nevében elfojtani a  valós tények ismeretében, problémáinkról folyó diskurzust. 

Nagy változás alatt pedig azt értem, hogy az antiliberális ellenforradalom (©Novák Attila) csapatai hosszú évek küzdelmei után mindenünnen visszaszorították és a Rózsadombon körbezárták a ballib erőket. Soraik megritkultak, hajdani híveik és szövetségeseik sorra kiábrándultak és elpártoltak. Már csak egy maroknyi mindenre elszánt fanatikus maradt, akik – kerül, amibe kerül – úgy védik a Rózsadombot, mint a Tamil Tigrisek a Jaffna-félsziget. De fő fegyverük, a proskripció már hatástalan. Aki az ókori Rómában rákerült a proskripciós listára, azt bárki büntetlenül megölhette és vagyonából részesedett. Az új idők persze szelídebbek, csupán a karaktergyilkosság dívik. A proskripciós listára egy ballib-megmondó embertől kapott „rasszista” jelzővel lehetett felkerülni, és aki felkerült, annak emberi és szakmai minősége volt kétségbe vonva. De mára már a kézlegyintés is túlértékelésnek számít. Helyükre kerülnek a dolgok.

© Stiller Ákos
Az antiliberális ellenforradalom győzelmével elhárult az akadály, hogy a társadalmi-politikai közép diskurzust folytasson a cigánykérdésről. Ezt eddig a rózsadombiak képesek voltak megakadályozni, aminek eredményeképpen az a szélsőjobb kizárólagos terrénuma lett. Nagyra is nőtt rajta. A hvg.hu szerkesztősége felismerte, hogy új időkhöz új dal dukál. Vitát kezdeményezett. Dicséret érte. Az eredmény a magyar média tárgyról folytatott eddigi legmagasabb színvonalú vitája.

Mielőtt belekezdenék, el kell mondanom, hogy miért mondok cigányt, és nem romát. Azért, mert egy vezető cigány értelmiség felhatalmazott használatára, ennek a népnévnek az ő fülében semmiféle negatív csengése nincs (amiért a romát sokan meghonosítandónak tartották), az ő élete és munkálkodása arról szól – mondta –, hogy más fülében se legyen. Nem a sértett, hanem a cselekvő büszkeség hangján szólt, miközben jól tudja, hogy a cigány szó negatív csengése sokak fülében egyáltalán nem alaptalan. Mindenesetre hozzátette: ha olyan cigányokkal beszélek, akik önmagukat romának nevezik, velük kapcsolatban én is ezt a népnevet használjam. Attól a körtől, melyben volt szerencsém találkozni vele, két dolgot kért. Az egyik: segítsetek. A másik: úgy segítsetek, hogy a cigány identitása megmaradhasson. Ne asszimilálni, hanem integrálni akarjatok! A cigány, ha akar, asszimilálódjon, de ezt ne várjátok el. Ne csak cigány származású magyarok lehessenek, hanem magyar cigányok. És magyar cigányként épp annyira integráltak, mint a magyar(országi) németek, szlovákok, zsidók stb. Ezt azért fontos tisztázni, mert sokan szinonimaként használják azt, hogy asszimilált és integrált, miközben különbségük – a cigányok felől nézve – lényeges.

Fontos annak tudatosítása, hogy a cigány társadalom egyáltalán nem homogén, sőt rendkívül tagolt, felsőbb rétegei teljesen integrálódtak, ha magukat nem különböztetik meg, a kívülálló erre nem képes, de nem is látja értelmét. A nyilvánvaló különbség az arányokban van: a cigány társadalom felső rétegei jóval vékonyabbak, az alsóbb rétegei viszont jóval vaskosabbak, mint a többségi társadalomé. Óvatosan kell tehát fogalmaznunk, amikor „a” cigányságról, mint egészről akarunk bármit is mondani, mert arra ellenpéldák tömkelege és a cigány értelmiség sértődött reagálása lesz a válasz. Nyilvánvaló persze, hogy a cigánykérdés a cigány társadalom alsó rétegeinek jövőjét, társadalmi felemelkedésének akadályait és esélyeit firtatja, és nem Mága Zoltán zenei, Kállai Ernő tudományos kutatói, Mohácsi Viktória politikai (folytathatnák hosszan) karrierjének további alakulásáról van szó. És fontos tudnunk, hogy a magyarországi cigányság a posztszovjet térség leginkább integrált cigánysága, bár integráltsága az 1990-es évek eleje óta gyengült. Ebben a vonatkozásban a helyzet tehát jó, bár ez a jó-ság igencsak relatív kategória.

Mégis, miről van szó?

A kulcskérdés, hogy képesek vagyunk-e meghatározni azokat az okokat, melyek miatt a cigányság integrációja, sőt asszimilációja természetes fejlődés eredményeként – minden más népcsoporttal ellentétben – mindezidáig nem következett be. Ha mindez megvan, már „csupán” a kormányzati programok megfogalmazása, a kitűzött célok elérését leghatékonyabban biztosító technikák kidolgozása, illetve kikísérletezése, végül, de nem utolsó sorban a megvalósításhoz szükséges források előteremtése a feladat. Semmiség. Mármint az okok meghatározásához képest. Mert kevesen vannak, akik ezt „tisztán” tudományos kérdésnek tekintik, és sokan, akik – hiteik, ideológiáik, értékeik és érdekeik, sőt politikai meggyőződésük alapján – már régóta „tudják”.

Korabeli felvétel egy amerikai szavazóhelység bejáratáról. "Csak
fehéreknek"
© WorldPress
Zárjunk ki egy régebbi és egy újabb keletűen használt okot. A régebbi az amerikai feketék példája, akiket a 17. századtól százezer-számra hurcoltak be rabszolgának Afrikából, és akiket az 1861-1865. évi polgárháború idején szabadítottak fel azokban a déli államokban is, ahol erre addig korábban nem került sor. Ezzel azonban nem, illetve nem mindenütt lettek a fehérekkel jogi értelemben is egyenrangú állampolgárok. Voltak államok, ahol tilos volt fehérekkel házasodniuk, voltak iskolák, ahová gyerekeiket bőrük színe miatt nem járathatták, és voltak főiskolák és egyetemek, ahová nem iratkozhattak, voltak köztéri padok, melyre nem ülhettek, buszok, melyre nem szállhattak, vagy csak számukra fenntartott helyekre ülhettek, éttermek, ahová vendégként be nem léphettek, stb. Martin Luther King polgárjogi harca a rassz-alapú hátrányos megkülönböztetés ellen irányult. és az 1960-as évek második felében teljes győzelmet aratott. A cigányságnak még csak távolról hasonlónak tűnő dolgokban sem volt része, sőt a magyar társadalom – tudom, ballib és szélsőjobb platformról ez erős lesz – örömmel integrálta/asszimilálta (volna) a cigányságot. Az Egyesült Államok fekete polgárjogi mozgalomhoz való (ön)hasonlítást azonban érteni vélem: ez a modernitás egyik legismertebb politikai kódja, az egész világon értik, és aki azt saját helyzetének bemutatására előadja, az biztosan számíthat együttérzésre és szolidaritásra.

Az újabb keletűen használt ok a puszták népe, ahogy azt Illyés Gyula az 1930-as években leírta. A zsellérek épp úgy viselkedtek, épp úgy éltek, épp úgy dézsmálták a földesúri földeket és loptak a falvak parasztjaitól stb., mint ma a cigányok. Az is, ez is a szegénység kultúrája, nincs különbség – hallhatjuk. Csakhogy van. A zselléreké az önállótlanná vált, parancshoz szoktatott és szokott emberek kultúrája, míg a cigányoké – mint Romano Rácz Sándor – a kívülállás kultúrája. Csak a nyomorúság és a gyakori erőszakkitörés értelmetlensége a közös.

Panelek

A rózsadombiak szerint a cigányok társadalmi felemelkedésének kizárólagos oka a többségi társadalom. (Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy volt szerencsém találkozni közülük olyannal, aki némi vita után hajlandó volt annyit elismerni, miszerint lehetséges, hogy ez így leegyszerűsítés. De nem többet.) Ezt az álláspontot Babarczy Eszter tömören így fogalmazza meg: „nincs semmi baj, ha a rasszisták nem cigányoznának, máris megoldódna minden.” [Ám Babarczy rögtön hozzátette: Igaz ez az állítás? Nem igaz. Az alapvető konfliktusok nem oldódnak meg, ezt nyilvánvalóvá tette az elmúlt tíz-tizenöt év, viszont nagy igény keletkezik rasszizmusra a politikában is, úgyhogy nem kis részben a liberális szenteskedésből lett a Jobbik. A szerk.]

Engedtessék meg nekem kissé hosszabban számba venni a ballib eszköztárat. Eszerint a többségi társadalom előítéletes a cigányokkal szemben, rasszista, szegregál, kirekeszt, diszkriminál stb., legújabban még apartheid is van itt. Ez utóbbi olyan végletes, hogy eddig csak a Jászladányból a Sándor Palotáig gyalogló, a köztársasági elnöknek petíciót hozó Kállai László vette a bátorságot használatához.

Tiszalök, roma cigánysor 
© Stiller Ákos
Az előítélet kétségtelen, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy annak alapja az „ítélet”, ami tapasztalatokból származik, és az előítéletnek – szociálpszichológia tankönyvekben ez általában szerepel – vannak pozitív funkciói is. Ha a sarkadi Tesco áruház biztonsági őrének figyelme a cigány vásárlókra irányul, akkor helyesen jár el, mert feladatának megfelelően a nagyobb és nem a kisebb kockázati tényezőre koncentrálja szűkösen rendelkezésre álló erőforrásait – a szemeit. A sarkadi Tesco áruház biztonsági személyzetének tapasztalata az, hogy a cigány vásárlók nagyobb lopási kockázatot jelentenek, mint a nem cigányok. Tehát nincs szó előítéletről – szemben azzal, amit ballib és cigány értelmiségiek állítanak. Az előítélet az, ha minden cigány megállítanak és átkutatnak, mondván, hogy „minden cigány lop”, s ha nem találnak erre bizonyítékot – ekkor az volt a szabályt erősítő kivétel. És előítélet az, ha arányaiban több cigányt állítanak meg indokolatlanul. Az indokolatlanul megállított cigány és nem cigány felháborodik. A cigány esetéről közleményt ad ki a Roma Sajtóközpont, mely a történteket az előítéletességre hozza példának, míg a nem cigány esete nem lesz médiahír, arról pedig semmit nem tudunk, hogy a biztonsági személyzet milyen arányban állított meg indokolatlanul cigányt vagy nem cigányt. Mert csak mindezen információk ismeretében valószínűsíthető az előítéletesség.

Engedtessék meg egy konkrét, számszerűsíthető példa. Egy ballib civil szervezet empirikus kutatást végzett, melyben arra jutott, hogy a rendőrök a népesség arányában háromszor olyan gyakran igazoltatnak cigányt, mint nem cigányt. A következtetés: a rendőrség előítéletes, vegzálja a cigányokat. A hír megjelent a teljes médiában és felkerült a cigány honlapokra. Azok a cikkek viszont már nem (köztük e sorok írójáé), mely a civil szervezet által nyilvánosságra hozott adatok alapján azt bizonyítja, hogy ez nem igaz. A rendőri igazoltatás akkor indokolt, ha azt intézkedés követi. És a cigányok és nem cigányok igazoltatást szinte hajszálra azonos arányban követte rendőri intézkedés. Egyetlen, és nem is lényeges vonatkozásban volt különbség: a rendőrség elkövetőt keresve több cigányt igazoltatott, ezt azonban magyarázhatja az a közismert és igazolt jelenség, hogy az egyik rasszhoz tartozó nehezebben tudja a másik rasszhoz tartozókat megkülönböztetni. Mindezzel egyáltalán nem ezt kívánok mondani, hogy a rendőrségen belül nem létez(het)ne előítéletesség, de nem minden az, amit sokan annak szeretnének látni. Ha pedig nem az, akkor igaztalan vádról van szó, melynek a vádaskodó fejére kell visszahullnia.

Rasszizmus, szegregáció, kirekesztés (Oldaltörés)

A rasszizmus fogalmával ugyanez a helyzet: a ballib a végső határig tágította. Ha valaki egy etnikai közösségről negatív összefüggésben szól, az – szerintük – rasszizmus. Valójában akkor beszélhetünk rasszizmusról, ha ez a negatív összefüggés biológiai-genetikai magyarázatot (is) kap. A ballib szerint, ha egy francia gyáros azt mondja, hogy portugál munkásai szorgalmasabbak és megbízhatóbbak, mint a spanyolok, ezzel rasszista kijelentést tett, mert ez a spanyolok kárára hátrányos megkülönböztetés, mivel a rasszizmus jelentése „egyes emberi fajták hátrányos megkülönböztetése”, és ő a spanyol „emberfajtát” kétségtelenül hátrányosan különböztette meg a portugál „emberfajtá”-hoz képest. Ha azt mondta volna, hogy a spanyoloknak a vérükben van a lógás, genetikailag erre vannak programozva stb., bezzeg a portugálok, akkor kijelentése kétségtelenül rasszista. De így nem az.

Mert „-ellenesnek” lehet lenni rasszizmus nélkül. Például a magyarországi antiszemitizmus egy viszonylag rövid időszak és néhány megnyilvánulás kivételével nem volt egyúttal rasszizmus is. Az antiszemitizmus akkor csapott át rasszizmusba, amikor azzal az indokolással tiltották meg keresztények és zsidók házasságát 1940-ben, hogy abból „korcsok” születnek. Ma már kevesen tudják, hogy a keresztények és zsidók csak 1895-től házasodhattak, előtte vagy a zsidó fél tért ki, vagy a keresztény tért be (az előbbi persze összehasonlíthatatlanul gyakoribb volt), de ehhez senki nem fűzött biologizáló kommentárt. Keresztény papok és zsidó rabbik között pedig teljes nézetazonosság volt abban, hogy ez nincs így jól, a vallásilag vegyes házasságok könnyebben felbomlanak és azokban kevesebb gyermek születik, jobb, ha mindenki azonos hitű házastársat választ. A keresztény és zsidó családok is ez irányban presszionálták gyermekeiket, akik ennek ellenére időnként fellázadtak a szülői akarat ellen.

A szegregáció (elkülönülés) jelentése is problémákat vet fel. Ha egy világvárosban van kínai negyed, olasz negyed, ír negyed, zsidó negyed stb., senki nem gondol arra, hogy a kínaiakat, az olaszokat, az íreket stb. szegregálják. Szeretnek maguk között élni. A bevándorlók ide érkeznek, és innen mennek tovább. Aligha nevezhető szegregációnak, hogy a svábok, szászok, szlovákok stb. betelepítése során saját falvakat, sőt városokat hoztak létre. Ez a szegregáció persze önkéntes, de kényszerrel is lehet szegregálni. A cigányságot azonban se a múltban, se a jelenben nem szegregálták kényszerrel. Viszont – mint Romano Rácz Sándor írásából kiderült – a cigányság a kívülállás kultúráját hozta létre, vagyis maga igyekezett magát szegregálni.

De itt nem erről van szó. Ladányi János kutatásaiból tudjuk, hogy a rendszerváltás után városi gettók és városkörnyéki bádogvárosok létrejötte helyett falvak kezdtek gettósodni, sokuk összeért, összefüggő gettósodó területek alakultak, ma már egész kistérségek nevezhetők gettósodottnak. E gettók elérhetetlen távolságra vannak mindazon helyektől, ahol eleven társadalmi és gazdasági élet zajlik. Ez már szegregáció. De ez a szegregáció, erről nem feledkezhetünk meg, végül is racionális döntések sorozatával alakult ki. Városi lakásaik fenntartási költségeit fizetni képtelen cigány családok költöztek a szóban forgó falvakba, mert ott jutottak olcsó és olcsóbban fenntartható ingatlanhoz. Ezzel persze távol kerültek a munkaerőpiactól, de az általuk megvásárolt ingatlanok éppen emiatt voltak olcsók, mert aki onnan tudott, az a munkaerőpiacok közelébe költözött. Végül is mindenki racionálisan döntött. Lehet persze mondani, hogy a folyamatot már a kezdet kezdetén meg kellett volna állítani, de ez nem egyéb, mint jámbor retrospektív óhaj. Azt gondolom, hogy a történtek egyedüli alternatívája a nagyvárosok környéki bádogvárosok kialakulása lett volna, vagy sebtében felhúzott olcsó lakótelepek. Az eredmény akkor sem kétséges.

Edelényi tüntetés Molnár Oszkár ellen
© MTI - Vajda János
A szegregáció egy másik módjáról is említést kell tenni. Ez pedig a cigány-nemcigány lakosság arányának felborulása. A miskolci rendőrkapitány év elején azt a kijelentést tette, hogy „cigány honfitársainknak nem megy az együttélés”, amit nagy (mű)felháborodás követett. Amiről konkrétan szó volt, de amiről a rózsadombiak nem beszélnek: ha a cigány lakosság aránya a beköltözések miatt elér egy szintet, a környék élhetetlenné válik, a nyugalom oda, félelem és reszketés lesz a mindennapok osztályrésze, ami miatt megkezdődik a nemcigányok menekülése, sőt az integrált cigányoké is, akikkel a helybeliek viszonya évtized óta jónak volt mondható. Mert szinte minden településen különbség van a „mi” cigányaink és a „gyüttmentek” között. (Mielőtt valaki rasszizmust kiállt, tudnia kell, hogy a falu paraszti világában két generáció is kellett, hogy egy beköltöző család utóbbi kategóriából átkerüljön az előbbibe.) Az együttélés az előbbivel majdnem vagy teljesen problémátlan.

A miskolci Avas lakótelep cigány maffia által szervezett – egy jó szándékú, de gyanúsan rosszul konstruált állami támogatás lenyúlását célzó – beköltöztetési akciója szinte laboratóriumi körülmények között mutatta meg az (ön)szegregálódás mechanizmusát. A beköltözöttek egyre nagyobb száma egyre elviselhetetlenebbé tette a bentlakók életét, akik egyre olcsóbban szabadultak volna meg lakásuktól. De ki vesz itt lakást? Hát a maffia új beköltözőknek. Az új beköltözők még elviselhetetlenebbé tették a bentlakók életét, az árak tovább estek stb. (A mechanizmus a Népszabadság – mely, a tévedések elkerülése végett nem a kuroc.info nyomtatott változata – Avas lakótelep ügyeivel foglalkozó riportok alapján rekonstruálható.)

Végül szegregációként szokás megemlékezni a nemcigány és cigány gyermekek iskolai elkülönítéséről. Erre más összefüggésben visszatérek.

A (társadalmi) kirekesztés (exclusion) fogalma sokkal cseppfolyósabb, mint a szegregációé. Jelentése nagyjából a „társadalomból való kintlét”, ami a „kintlévőt” megakadályozza abban, hogy azokat a döntéseket meghozza, melyeket a „bentlévők” saját sorsuk vonatkozásában képesek meghozni. A társadalmi értelemben vett kirekesztés valójában kirekesztődés, a kirekesztetteket nem kirekesztik, hanem kirekesztődnek. Ha elfogadjuk Romano Rácz Sándor meghatározását, miszerint a cigányság kultúrája a kívülállás kultúrája, akkor a cigányok tudatosan választják a többségi társadalmon kívül állást, vagyis a kirekesztettséget. A Ladányi János-Szelényi Iván szerzőpáros is szkeptikus: szerintük a kirekesztés fogalma „alkalmatlan annak az új problémának a leírására, amivel a posztkommunista társadalmakban a roma és nem roma munkanélküliek és szegények tekintélyes része szembesül”, helyette az „underclass” fogalmát ajánlják, mely „társadalmi osztályok alatti osztály”-t jelent, de talán a „társadalom alatti társadalom” (undersociety) pontosabb volna. Aki a társadalmon belül él, tartozzon bármely rétegbe vagy osztályba, hozhat olyan döntéseket, mely befolyásolja társadalmi helyzetét. A „társadalom alatti társadalom” tagja viszont nem tudnak olyan döntést hozni, hogy átkerüljenek „a” társadalomba. Ahhoz segítségre, támogatásra van szükségük. Időnként kevés is elegendő, időnként hatalmas kell.

Lássuk be, nincs sok értelme az olyan mondatoknak, hogy „kirekesztik a cigányokat”. Aki mondja, arról tűnhet úgy, hogy jártas a szociológiában és szívén viseli a cigányok társadalmi felemelkedésének ügyét, valójában azonban csak egy divatos szlogent ismétel el.

A diszkrimináció hátrányos megkülönböztetés, mely a cigányságot elsősorban a munkahelyi felvétel kapcsán érinti, amikor levélben, e-mailben vagy telefonon történő érdeklődésre még azt a választ kapja, van felvétel, lehet esélye, amikor viszont személyesen jelenik meg, gyanús gyorsasággal közlik vele, hogy az állást már betöltötték. (Magam is tudomással bírok olyan, a kevesek egyikeként Kelet-Magyarországon működő multiról, melynek humánpolitikai osztálya utasításba kapta, hogy cigányt nem vehetnek fel.) A diszkriminatív munkaadói viselkedésben valószínűleg az a múltbeli tapasztalat lehet a döntő, miszerint a cigány munkavállalók körül általában több probléma, több konfliktus jelentkezett, amit a munkaadó – a maga szempontjából érthetően – igyekszik elkerülni, és ezt annál is inkább teheti, mert bő lehetősége van jelentkezők közül válogatni. Mivel e jelenség ellen hatósági eszközökkel fellépni nagyon nehéz, megoldás a munkaadók önkéntesen vállalt kvótája lehet a vállalati társadalmi felelősségvállalás ( Corporate Social Responsibility, rövidítve CSR ) jegyében. Egy próbálkozást feltétlenül megérne a nagyvállalatokat a nyilvános előtt e kérdésben kötelezettségvállalásra felkérni.

Hogy miért tartottam fontosnak, hogy a fentiekről hosszan írjak? Ezért, mert úgy tapasztalatom, hogy – főszabályként – zsonglőrködés folyik a fogalmakkal. Dobálózás. Kábítás. Elvarázslás. Nyűgözés. Engedtessék meg javasolnom az ezzel való szakítást. Így esélyt kap a diskurzus, hogy racionálisabbá váljon.

Szövetség a helyzetbe hozottakkal

A rendszerváltás óta eltelt szűk két évtizedben folyamatosan fennállt a ballib értelmiségi-ideológiai elit és az általa „helyzetbe hozott” egyik cigány értelmiségi elitcsoporttal kötött szövetsége. (A helyzetbe hozottak a cigány értelmiségi elit jelentős hányadát, de közel sem egészét teszik ki. Viszont – ellentétben s ballib elittel – még van erejük víz alá nyomni a többi csoportot.) E szövetségen legalább fél évtizede mind nagyobb repedések mutatkoztak, de napjainkban bekövetkező felbomlásának fő oka az előbbiek politikai képviseletének, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) nevű politikai párt megsemmisülése, bár a formális végjáték még hátra van. E szövetség olyan szilárdnak látszott, hogy a helyzetbe hozottakat nem alaptalanul tekintették a ballib értelmiségi-ideológiai elit egyik osztagának. Ezt a rendszerváltás előtti évekre visszanyúló szövetséget nevezem ó szövetségnek.

E szövetség nem az érdekek és a célok azonosságán, hanem egy sajátos politikai termékcserén alapult. A ballib értelmiségi-ideológiai elit legyártotta a cigányság helyzetének politikailag korrekt magyarázatát és e helyzet javításának politikailag korrekt útját. Továbbá legyártotta és folyamatosan fejlesztette az eszköztárat: előítéletesség, rasszizmus, szegregáció, kirekesztés, diszkrimináció, integráció, esélyegyenlőség stb. De nem csak ezt adták. Adták azt is, hogy szó nélkül hagyták a cigány értelmiség gyorsan sarjadó történelmi romanticizmusát.

A helyzetbe hozottak cserébe a gazdasági rendszerváltás liberális stratégiájának maradéktalan elfogadását adták, észre sem véve, hogy az legnagyobb erővel éppen a képzetlen vagy jellemzően alacsonyan képzett cigányságot sújtotta leginkább, és hiúnak bizonyult az a remény (ha az valaha is több volt, mint önbecsapás), hogy néhány év után a foglalkoztatás visszazökken a régi kerékvágásba, csak éppen egy hatékonyabb, magasabb jövedelmet termelő gazdaság nyújt ugyanolyan szintű foglalkoztatást. Az ó szövetség egyik legfontosabb repedése 2005 körül éppen abban nyilvánult meg, hogy egyre ingerültebbé váló cigány vezetők és értelmiségiek arról kezdtek beszélni, hogy „a rendszerváltáskor kiselejtezték a munkaerőpiacról a cigányokat”. Ezzel a gazdasági rendszerváltás liberális stratégiájának helyességét – úgy tűnik, inkább ösztönösen, mint tudatosan – vonták kétségbe.

Az SZDSZ az 1990-1994-es ciklusban nem volt ugyan kormánypárt, de legnagyobb ellenzéki pártként kíméletlenül támadott, megbélyegzett minden olyan kormányzati vagy valamiképp a kormányzathoz köthető megnyilatkozást, mely szerint a foglalkoztatási kérdések nagyobb figyelmet érdemelnének, akár a privatizációs eljárás során, akár a privatizáció lassításával, elhalasztásával. Arról, hogy a foglalkoztatás csökkenése tragikus és hosszú távú negatív következményekkel jár, és elsősorban is a cigányságra, amiért váltani kellene, a magyar szociálpolitikai gondolkodás emblematikus alakja, Solt Ottília próbálta meggyőzni az SZDSZ parlamenti frakcióját 1993-ban. Sikertelenül. Képviselőtársa, az akkor a klasszikus konzervativizmusnak hódoló, mára neomarxistává radikalizálódott Tamás Gáspár Miklós másfél évtized múlva árulta el, hogy csak bő évtized után értette meg, mit is akart mondani akkor képviselőtársa. Az SZDSZ egyik alapítója, Kozák Gyula pártja szabadesését látva teljes joggal írta 2007-ben: „Ha Solt Ottilia élne, köpne ránk”. A szegénységkutató szociológus 1994-ben hátat fordított a politikának, nem sokkal később meghalt. Halálával véglegesen meghalt az SZDSZ kezdetekben még létezett szociálliberalizmusa, hogy Kóka János felbukkanásával még a helyét is sóval hintsék be.

És a helyzetbe hozott cigány értelmiségi csoport cserébe adta még, hogy tevékenységét csak és kizárólag polgárjogi küzdelemként értelmezi, ami nem volt számára különösebben nehéz, mert jól illet történelmi romanticizmusához, a cigányság múltjának szenvedéstörténetként való értelmezéséhez. Eszerint a cigányság már régen integrálódott volna, ez volt minden vágya, de évszázadokon át tartó üldöztetésük ezt megakadályozta, a cigány aranykor után – az aranykorban a munkamegosztás rendszerében még fontos és egyenrangú helyük volt – a szegénység egyre mélyebb bugyraiba kényszerültek stb. (Romano Rácz Sándor hatalmas teljesítménye, hogy távol tudja tartani magát történelmi romanticizmustól. Az általa hangsúlyozott kívülállás kultúrája eleve kizárta a cigányság, mint egész integrációra törekvését. Az csak a cigányságból kiszakadva volt lehetséges.) Ha viszont ez a helyzet, akkor a cigányok társadalmi felemelkedéséért vívott harc adekvát útja a tőlük elvett jogok visszakövetelése, a megtagadott jogok kiharcolása stb. Polgári jogaik teljességébe való (vissza)helyezés.

A cigány értelmiség azért hajlamos könnyen elfogadni, hogy harca polgárjogi küzdelem, mert maga sem érti okvetlenül azt a cigányságot, melyért harcba indult. A cigány értelmiség a modern társadalom része, mely a premodern cigányság vezetőjének tekinti magát. A tényleges feladat olyan vezetőket kíván, akik képesek olyan társadalmi forradalom élére állni, mely a premodernitás korából a modernitás korába képes vezetni a cigányságot. Egy hasonlattal élve: a cigányságnak Mózesre van szüksége. A zsidó Mózes képes volt kivezetni népét Egyiptomból és elvezetni az Ígéret Földjére (személyében a kapujáig). A zsidó Mózes azonban pörölt, könyörgött, rimánkodott, fenyegetett, sőt még az olyan brutális fizikai atrocitástól sem riadt vissza, mint az Aranyborjúnak nevezett műtárgy összetörése, kárt téve népének tagjai tulajdonában.

A helyzetbe hozott cigány értelmiség azonban nem Mózes-fajta, nem pöröl, nem könyörög, nem rimánkodik, nem fenyeget – az fárasztó, és csorba esne népével való éteri, virtuális azonosulásán. Inkább jogot véd. Az kényelmesebb. Nyírmihálydi polgármestere a helyi cigányok között kitört hepatitis C-járvány hatására a következőnek azzal kívánta elejét venni, hogy kikötötte, csak azoknak ad segélyt, akiknek megfelelő illemhely van portájukon. Vagy negyedszáznál nem volt ugyanis, nem meglepően éppen ott, ahol hepatitis-C megbetegedés történt. A polgármestert – aki adott volna szoftvert-hardvert, mindent, amire budiépítéshez szükség van, és alantas szándékkal is csak nagyon fejlett képzelőerővel vádolható –, jól megtámadták a rózsadombiak, hogy ehhez neki nincs joga. A rózsadombiak inkább a hepatitis-C-vel kötöttek szövetséget, mintsem Nyírmihálydiba lerohanva mini-Mózesként győzködték-segítették volna a buditlan cigányokat a budiépítésben, megtétetve ezzel a premodernitásból a modernitásba vezető út első lépéseinek egyikét. (A polgármester akciója mégsem lett teljesen eredménytelen, de a lényeg az, hogy a rózsadombiak hozzájárultak ama rossz beidegződés megerősítéséhez, miszerint a cigánynak nem kell erőfeszítéseket tenni önmagukért. Ha az állam csökkenteni kívánja egészségügyi kiadásait, építsen a kertjükbe budit. Elvégre az állam érdeke, hogy kevesebb hepatitis-C-vel fertőzött betegek gyógyításáért kelljen fizetnie.)

Bogdán János példája (Oldaltörés)

Bogdán János. Megalapította a Gandhi Gimnáziumot.
© Wikipedia
Egy újabb keletű példa a monoki polgármester szociális kártya ötlete, mely a hírek szerint igencsak ragadósnak ígérkezik és szinte egyöntetű lakossági támogatás élvez. A „nép” és a polgármesterek már csak olyanok, hogy látják vagy fülükbe jut, hogy egyes segélyezettek gyermekei éheznek, miközben szüleik naphosszat cigarettával a szájukban, pohárral a kezükben a játékgépet bűvölik. Kerüljön hát kártyára a segély, de ezzel a kártyával ne lehessen fizetni cigarettáért, alkoholért, játékgépezésért stb. A szociális kártyát országosan, mindenkire és minden szociális juttatásra vonatkozóan kellene bevezetni (már csak azért is, hogy összegezhetők legyenek a különböző juttatások). A monoki és más polgármesterek csak azt tudják tenni, amit tesznek, miközben várják, hogy államosítsák ötletüket.

Kérdés, hogy mivel lehet ezt ellenezni? Az Országos Cigány Önkormányzat volt sajtófőnöke nemes egyszerűséggel őrületről és demagóg pártolókról, meg jogok elvételéről beszél (mármint az a jog kerül elvételre, hogy „maguk válasszák meg, hol és mire kívánják elkölteni juttatásukat”), meg arról, hogy a segélyezettek „a kistérségekben még működő néhány vállalkozó totális kiszolgáltatottjaivá válnának”, mert kinek van kedve a falu egyetlen boltjából a következő falu egyetlen boltjáig gyalogolni. Ez a jogvédő.

A modernizátor pedig tudja, hogy ezt a lépést a problémás 3% érdekében kell megtenni, és nem a problémátlan 97% miatt nem megtenni. A szociális kártyát mindenkinek el kell juttatni, aki a gyestől a családi pótlékig szociális juttatásban részesül (ezzel elhárítottuk a diszkrimináció vádját). Hogy mit és hol lehet e kártyával fizetni, az legyen társadalmi és törvényhozási vita tárgya. Az elérni szándékozott cél továbbra is kijátszható, a természetbeni juttatásoknak bizonnyal továbbra is lesz másodlagos piaca, de legalább a mainak töredékére szűkül.

A ballib és a helyzetbe hozottak szövetségének van még egy fontos vonatkozása. Azzal, hogy utóbbiak elfogadták, miszerint harcuk kizárólag polgárjogi küzdelem, lényegében lemondtak arról, hogy a cigányság felzárkóztatásának költségigényéről beszéljenek, kollégiumokról, egész napos iskolákról, iskolai felügyelőkről, fegyelmezőkről, tanár-asszisztensekről, tanodákról, ösztöndíjakról stb. Ez sokba kerülne, míg a mindenkit megillető polgárjog kivívása szinte semmibe sem. Leszámítva az úgynevezett esélyegyenlőségi terv elkészítését.

A ballib értelmiségi-ideológiai elit tehát úgy vonta érdekkörébe a cigány értelmiséget, hogy az ne legyen akadálya másik szövetségesével, a gazdasági elittel való együttműködésének. E szövetség keretében az általa cserére kínált egyik termék olyan ideológiák kidolgozása és propagálása volt, melyek indokolják a jövedelmek gazdasági elithez való folyamatos átcsoportosításának fölöttébb kívánatos voltát. A cigány polgárjogi küzdelem jól összeillet ezzel. A ballib értelmiségi-ideológiai elit a gazdasági elit érdekében lényegében „pacifikálta” a cigány értelmiségi elitet. Legfeljebb néhány nagyobbszájú alapítványába kellett némi pénzt tenni.

Az ó szövetségnek vége, ideje az új szövetséget létrehozni. Ezt az új szövetséget a politikai középnek a Mózes-fajta cigány vezetőkkel kell megkötnie. Azokkal, akik a cigányságot át akarják vinni a túlsó partra, aki ezért hajlandó pörölni, könyörögni, rimánkodni, fenyegetni, stb. Aki tudja, hogy a cigányságnak kultúraváltásra van szüksége, és hajlandó ennek élére állni. Mert csak így lehet a modernitás korába belépni. És aki tudja, hogy a történelmi romanticizmus önbecsapás. És a cigányságnak legkevésbé hazugságokra van szüksége.

Kérdés, hogy hol vannak ilyen vezetők. Sehol, de mindenütt. Ritkán a szervezetek látható tisztségeiben. Helyi vezetőként vagy potenciális vezetőként léteznek. Okosak és felkészültek. Néhány szabatos mondatban és a realitások talaján állva képesek megfogalmazni, hogy ott helyben mi az, ami leginkább előre vinné közösségüket. (Abba a néhány mondatba viszont hosszú évek kiérlelt tapasztalatát fogalmazzák bele.) Nem illuzionisták és nem túlfeszített lényeglátók. Nem médianyilvánosságot, közéleti sikert és gazdagságot akarnak. Csak azt, hogy közösségük egyet előre képjen. Aztán még egyet. És így tovább. És ezért pörölni, könyörögni, rimánkodni, fenyegetni stb. is hajlandók. A szövetséget kötő másik félnek a szövetségi szerződés keretében mindehhez a forrásokat kell biztosítania. Minimum évi 150 milliárd forintot. Tízszer annyit, amennyit egy évtized alatt az Állami Számvevőszék jelentése alapján az integrációra – minden látszat nélkül – eltapsoltak.

Véleményem szerint az elmúlt két évtized egyetlen olyan cigány vezetőt termelt ki, aki zászlóra tűzhető. Ez Bogdán János, a Gandhi Gimnázium alapítója és első igazgatója. Már 1999 óta nincs velünk. Autóbalesetben halt meg. Aznap is egy cigánygyerek családjához ment. Pörölni, könyörögni, rimánkodni, fenyegetni. Mert, értsék meg, a gyereknek muszáj iskolába járnia, muszáj tanulnia, muszáj tudásra szert tennie.

Mit tegyen az Új Szövetség?

A cigányság nem csak Magyarországon, hanem a környező országokban, és mindenütt, ahol egyes csoportjai megtalálhatók, társadalmi konfliktusok középpontjába került szinte már megjelenése pillanatától, és e konfliktusok szerkezete meglehetősen hasonló. Persze vannak egyes csoportjai, melyekre ez kevésbé igaz, és vannak szép számmal a társadalomba integrálódott cigány emberek, akire meg egyáltalán nem. De ez csupán szabályt erősítő kivétel. A Vörös-tengeren csak bátor egyesek és kisebb csoportok keltek eddig át, maga a „nép” még mindig a parton toporog.

A cigányság premodern. De a kívülállás kultúrája nem pusztán a premodernség (egyik) megnyilvánulása, hanem a modernitás befogadása elé épített mesterséges és – ismerjük el – nagyon hatékonnyá konstruált akadály. Az olyan szófűzérek, mint a halmozottan hátrányos helyzet, meg legyen jobb a gyermeknek – csak a felszín fecsegése. A cigányság számára az iskola a többségi társadalom által gyermekeikre kényszerített, semmire vagy nagyon kevésre jó intézmény. Mert azt a tudást, ami a cigányélethez kell, a szűkebb és tágabb család adja át a gyermeknek. A modernitás világában a tudás továbbadója az iskola, a szülő „csak” neveli gyermekét (jó esetben), jellemet, viselkedési kultúrát, az emberi kapcsolatok alakításának mintáit stb. adja át. A modernitás világában a szülő támogatja az iskolát, néhány éves gyermeknek már azt szuggerálják a fejébe, hogy egyszer iskolába fog járni és ott rengeteget kell tanulnia, de megéri. S ha nem ez történik, bűntudatot érez, hogy helytelenül cselekedett. A cigányszülő és a cigánygyerek nem ezt érzi. Hanem a nyűgtől való szabadulást.

Kevesen értették, hogy mi is történt a közelmúltban Sajókazán. Egy ottani szülőpárt másodfokon 16-16 hónapos letöltendő szabadságvesztésre ítéltek, mert nem tettek eleget azon törvényi kötelezettségüknek, hogy iskolába járassák gyermeküket (elméletileg jártak, gyakorlatilag viszont nem. Rengeteget igazolatlan hiányzásuk volt). A 13 éves Anna és a 10 éves Adrián még mindig csak másodikos. És nem az eszükkel volt baj. Az osztályfőnök, az iskola, a jegyző, az illetékes szervezetek, a rendőrség stb. tette a dolgát, így jutott az ügy másodfokra és letöltendő szabadságvesztésig. A szülők az ítélet kimondásáig elkerülhették volna a börtönt azzal, ha kérik gyermekeik állami gondozásba vételét, mondván hogy nem képesek nevelésükre. De nem kérték. Indoklásként ilyenkor szokott következni a romanticista szöveg: mert a cigányok szeretik gyerekeiket.

Valójában az történt, hogy e sajókazai szülőpár hitet tett az „igaz” cigányság, a kívülállás kultúrája mellett, és azért mártíriumot és kész volt vállalni. A keresztény hitvallókat, mert nem hódoltak pogány isteneknek, oroszlánok elé vetették. A cigány hitvallók, mert nem hódoltak azon gádzsó tarkamacskának, hogy iskolába kell a gyermekeknek járniuk, mennek a börtönbe. A sajókazai felsős cigánygyerekek viselkedésükkel nem azért lehetetlenítik el a tanítást és mennek majdnem neki a tanároknak, mert neveletlenek, rosszak, kamaszodnak stb., hanem azért, mert ők a cigány kultúra – talán öntudatlan – lánglelkű harcosai egy ellenséges, kultúrájukra törő idegen világgal szemben. Az alsósok ezt még nem tudják, ők még hálásak a tanító néninek mindenért. Aztán körülbelül 10 éves kortól megkezdődik cigánnyá szocializálásuk, bevonásuk a (nagy)család ügyeibe. És az iskola által kezelhetetlenné lesznek. A szociológus meg csodálkozik, hogy míg az alsós cigánygyerekek aspirációi nem nagyon térnek el a nem cigány gyerekekétől, a felsősöké már annál inkább. Mi történhetett? – kérdezi. És nem érti. Magyarázatai tévesek. (Sólyom László köztársasági elnök mondta nemrég egy konferencián, hogy a cigányság „agyonkutatott”. Úgy fogalmaznék: „rosszul kutatott”. A kutatások kérdései és a kapott válaszok értelmezése igen gyakran ideologikus prekoncepciókon alapul. A cigányokról valójában igen keveset tudunk.)

Cigány kulturális forradalom

A fentiek hosszú évek alatt kristályosodtak ki bennem. Évekig nem tudtam mit kezdeni egy jelenettel. Az iskola végre megához csábított egy letagadhatatlanul és összetéveszthetetlenül cigány tanítónőt, remélve, hogy az könnyebben ért szót a cigánygyerekekkel. Hát nem értett. A szülők ugyanis igen hamar kimondták az ítélet: „nem cigány!” Ő nem annak mintája volt, hogy mivé lehet a cigány, ha tanul, ha szorgalmas, ha igyekszik, ha elszánt stb. Hogy a gádzsók is tisztelik eszéért, becsülik szorgalmáért, szeretik szeretetreméltóságáért. A szemükben csupán egy áruló volt, aki feladva a kívülállás kultúráját, átlépett a „belülállás” világba.

Mindez nagyon sarkos, élére állított, szélsőséges példa volt. A helyzet általában jobb, mert – mint említettem – a magyarországi cigányság a posztszovjet térség leginkább integrált cigánysága. De a mechanizmus kétségtelenül ez. És ebből az következik, hogy a cigányság társadalmi felemelkedésének kulcskérdése, hogy miképp lehet megakadályozni a 10-14 éves gyerekek „cigánnyá” szocializálását, miképp lehet végigvinni egy olyan cigány kulturális forradalmat, mely a kívülállás kultúrája helyébe a 21. század követelményeivel harmóniában levő „belülállás” kultúráját állítja. Vagyis Mága Zoltán, Kállai Ernő, Mohácsi Viktória, Teleki László, Farkas Flórián, Horvát Aladár stb. kultúrájának kell(enne) győzedelmesen kikerülnie a belcigány kultúrharcból. Ez a győzelem akkor következik be, ha a felnövő purdék Mága Zoltánok, Kállai Ernők, Mohácsi Viktóriák stb. akarnak lenni, és nem kamatos emberek, vastag arányláncos maffiózók, lányfuttatók, csicskatartók stb. Akiktől legfeljebb luxusautóikat irigylik, de nem az életüket.

Mindebből az is következik, hogy az integráltnak, antiszegregációsnak nevezett oktatás erőltetése pótcselekvés, téves koncepción alapuló zsákutca. A nem cigány gyerekek és az integrálódni kívánó cigány családok gyermekei a kívülállás kultúrájának ifjú harcosai elől menekülnek. Ezen ifjak megszelídítésére a legkorszerűbb pedagógiai módszerek is hatástalanok, ha az nem a kultúraváltás folyamatába épül. A megoldás az önkormányzati iskolarendszerből kiváló állami iskolarendszer, erősen centralizált irányítással, területi igazgatókkal, élén főigazgatóval. Az önkormányzati iskolarendszerrel párhuzamos állami iskolarendszer már kormányzati szinten is felmerült, lényegében mindenki támogatta (elvileg, mert részletes tervek, koncepciók nem készültek vagy nem azokat nem hozták nyilvánosságra), kivétel a ballib értelmiségi-ideológia elit érintet osztaga.

Bő száz éve a mindenkori magyar kormány azt a hibát követi el, hogy nem veszi saját kezébe a cigányügyeket, az önkormányzatokat próbálja ilyen-olyan eszközökkel rávenni a rendezésre, akik ehhez se elegendő forrással, se megfelelő felkészültséggel, se adminisztratív kapacitással, se eltökéltséggel, se ebbéli munkájuk eredményességébe vetett hittel nem rendelkeznek. Most éppen az van soron, hogy az önkormányzatok európai uniós támogatást csak akkor vehetnek igénybe, ha esélyegyenlőségi tervet készítenek, elősegítve a cigányok társadalmi integrációját.

Hát így nem fog menni. A minisztériumközi bizottságosdinak, a cigányügyekkel sokadik feladataként foglalkozó miniszterek világának véget kell vetni. Egy kézben kell összpontosítani az eszközöket, a hatásköröket, a forrásokat. És egyszemélyi politikai felelős kell. Egy miniszter, aki a Társadalmi Integráció Minisztériuma élén áll. Ezt a minisztériumot 2010-ben, a következő kormánynak létre kell hoznia.

Németh György
A szerző szociológus-közgazdász

Friss állások Jobline.hu

Ön korábban már belépett a HVG csoport egyik weboldalán. Ha szeretne ezen az oldalon is bejelentkezni, ezen a linken egy kattintással megteheti.

X