Hozzászólás: valóban visszajön a Horthy-korszak?

Néhány meszes agyú Horthy-imádót leszámítva van-e bárki, aki elhiszi, amit jónéhány szoclib közíró delirál a ’30-as évek visszatértéről? Matuzsálemi korú nyugdíjas csendőrök és leventeoktatók, egykori irredenta legényegyletek és fajvédő diáktársaságok aggastyán hírmondói valószínűleg reményteljes elégtételtől csillogó szemmel olvasnák sydney-i, clevelandi vagy torontói öregotthonukban Ungváry Rudolf cikkét. Könnybe lábadt tekintettel értesülve arról, hogy jönnek a régi szép idők, restaurálódik a horthysta kormányzat, mert az Orbán – egyem meg a szívét – újra bevezeti.

„A múlt század harmincas éveit idéző pártpolitikai berendezkedés alakulhat ki Magyarországon április 11-e után. Az eredmény szükségszerű, de nem kizárólag a rossz kormányzás okán, hanem az erre következő, történelmileg s ezáltal kulturálisan meghatározott válaszok miatt is” – írta az első fordulót megelőző diagnózisában Ungváry Rudolf.  Mi több, a Fidesz-győzelem után közölt Népszabadság-publicisztikájában egyenesen akképp véli: „…helyreállt a politikai térképen az a pártstruktúra, amely 1939-ben jellemezte az országot, s amelynek éltető lelki hordozói 1945 után visszahúzódtak a magánéletekbe. A nagy jobboldali gyűjtőpártot 1939-ban Magyar Élet Pártjának hívták. Ez a párt olyan „centrális politikai erőtérben” kormányzott, mely egykor megakadályozta a nyugat-európai típusú demokrácia maradéktalan érvényesülését (valami demokrácia persze akkor is volt, és most is marad), és háborúba, majd a nyilasok vezetésével katasztrófába sodorta az országot...Nagy ellenzéki párt a két világháború között a lényegében nyílt választási rendszer következtében 1939-ig nem létezett. 1939-ben azonban első alkalommal mindenütt titkosan lehetett szavazni. S noha a nyilasokra 1939-ben a jobboldali kormánypárt részéről legalább olyan, eszközeiben nem válogató nyomás nehezedett, mint ma a Fidesz részéről a Jobbikra, a Nyilaskeresztes Párt országosan 25-30 százalékot kapott. Ma a Jobbik a Fidesz vészterhes ellenzéke, egyben az egész nemzet veszedelme.”

Horthy Miklós

Ungváryt olvasva a történelmileg alulinformált polgár könnyen bedőlhet a trükkös és tetszetős analógiának. Hogy ’39-ben egy jobbszélre húzó, oda gesztusokat tévő antiszemita, ultrakonzervatív-tekintélyelvű nagypárt győzött a titkos választásokon, egy szélsőjobb középpárt pedig áttört, s lényegében ez zajlott le most is. Demonstrálni próbálván: a nép szíve mélyén, őszintén mindig is „ezekre” szavazott volna. A horthysta rendszer örököseire. „Az igazi többséget mindig is ők alkották, de ezt elrejtette a valóság” – írja. Pedig ez nem igaz, a hasonlat annyira sántít, hogy gyakorlatilag járóképtelen. Hogy lehet egyáltalán a jelenlegi szabad honpolgári akaratnyilvánítást összevetni a ’39-essel?

Félek, a „titkos választás” jelzős szerkezettől sok olvasó elhiszi – Ungváry pedig meg is hagyja őket a hitükben –, hogy a titkos lényegében azt is jelenti: szabad. (Ezzel illusztrálva a horthysta kontinuitást, ami lappangva túlélt mindent.) Holott az 1938-as választójogi reformmal az ország semmivel nem lett demokratikusabb. A XIX. törvénycikk eltörölte ugyan a nyílt szavazást, de ugyanazon mozdulattal 300 ezer felnőtt korú polgárt adminisztratív úton kizárt a választásból. Listára csak az szavazhatott, akinek magyar állampolgársága régebbi, mint tíz év, hat éves helyben lakást és hat elemis végzettséget is kikötött a szabálymódosítás. Az életkori határ férfiaknál 26, nőknél 30 év volt. Egyéni választókerületekben a férfiak is kizárólag 30 fölött voksolhattak, nők pedig csak akkor, ha legalább három gyerekük volt vagy rendelkeztek önálló, netán családi egzisztenciával. Jól látható, hogy eme intézkedések a felnőtt népességből több millió nagykorú embertől alapból megtagadták a demokráciagyakorlás jogát.

Arról már nem is beszélve, hogy az 1938-39-ben visszacsatolt felvidéki és kárpátaljai területek lakói sem akkor, sem később nem szavazhattak, hanem antidemokratikusan kooptáltak, „behívtak” onnan – persze kormánypárti – politikusokat. Ráadásul ekkor már hatályban voltak az állampolgárok tömegét diszkrimináló zsidótörvények is. A Magyar Élet Pártja – Horthy és Teleki kormányereje – húsz év egyeduralom után produkálta ezt a kétes sikert – amit csak úgy tudott garantálni, hogy az előző választások nyílt szavazásos csendőrterrorjával, Gömbös és Imrédy tekintélyállamának felpuhított verziójával elsorvasztották a demokratikus baloldali-liberális alternatívát.

A ’39-es parlamentbe már csak öt szocdem, és négy mérsékelt konzervatív jutott be.  Most viszont húsz év teljes demokrácia után jutott el a Fidesz a kétharmad határáig. Úgy, hogy e húsz évből tizenhatot ellenzékben töltött, az utóbbi nyolc évben pedig folyamatosan a belpolitikai riválisai kormányoztak. Orbánéknak – ellentétben a horthysta rezsimmel – nem voltak évtizedeik arra, hogy fehérterrorral, erőszakszervezeti és egzisztenciális nyomással betörjék a társadalmat. A lakosság valóban önként, dalolva, kényszer nélkül választotta őket. Közhatalmi részről fizikai atrocitást utóbbi időkben csak a szoclib hatalom által felügyelt rendőrség alkalmazott.