Bár fordított előjellel, de jobb- és baloldal éppúgy korszakváltásról beszél. Szoclib körökben balsejtelmű, a Fidesz holdudvarában ujjongó hangvételben tárgyalják azt, amit a jövő év belpolitikai átrendeződéséről gondolnak. Nevezhetnénk mindezt vágy- illetve félelemalapú gondolkodásnak. Mindkét oldal saját reményeit és/vagy fóbiáit vetíti bele a későbbi helyzetbe. Ami persze torzítja valóságlátásukat. Tulajdonképpen a mostani szituáció részben hasonlít a '94-es választások előtti helyzetre. Tizenöt éve az MDF-koalíció ugyanúgy esélytelen volt a győzelemre (de még a tisztes, becsületgólos vereségre is), mint jelenleg a balliberális erők. Rokon vonás, hogy az Antall halála után elárvult Fórum ugyanúgy képtelen volt az esélytelen nyugalmával vagy Leonidász méltóságával bukni, ahogy a mostani hatalomgyakorlók. Ehelyett a frusztrált lúzer hisztériás rohamának lehetünk mindkét esetben szemtanúi. 1993-94 fordulóján jobbos publicisták vizionáltak kádári restaurációt, mostanság pedig a balos közíróhadtest jelesei delirálják, hogy Orbán bizony még Horthynál is rosszabb.  

Debreczeni József © MTI

Visszaköszönő jóslatok  

Konferencián gyűltek össze balliberális értelmiségiek. Ahol Debreczeni József kifejtette: „a nagyarányú Fidesz-győzelem után véget fognak vetni a liberális jogállam értékein alapuló parlamenti demokráciának, és hosszú időre „bebetonozzák” az autokratikus elnöki hatalmat….nem diktatúra lesz, de az ellenzéki pártoknak nem lesz reális esélyük a kormányalakításra.” A nemzetközi környezetről szólva megjegyezte: „ne legyenek illúzióink, a Nyugatnak a térségben döntően csak az fontos, hogy stabilitás és konszolidáció legyen”. Másfél évtizede, 1994. április 9-én a fentiekhez kísértetiesen hasonló jóslatot eresztett meg a Magyar Nemzetben: „Olyan mértékű hatalomkoncentráció jön létre ismét, ami összeférhetetlen a polgári demokráciák természetével…Lesznek ellenzéki pártok, de nem lesz valódi pluralizmus, valódi többpártrendszer, mert ezek a pártok el lesznek zárva a kormányra kerülés esélyeitől….A berendezkedés se a szovjet rendszerre, se a nyugati polgári rendszerekre nem fog hasonlítani. Ha valamire, akkor leginkább a latin-amerikai rezsimekre…A Nyugat számára pedig úgyis az a lényeg, hogy rend legyen…” (Magyarország – restauráció előtt. Magyar Nemzet, ’94 április 9.) Döbbenetes a hasonlóság? Nem véletlenül.

Debreczeni Józsefet most, 2009 őszén csöppet sem zavarja, hogy ’94-es diagnózisára csúfosan rácáfolt az élet. Ugyanazon paneleket használja, csak immár nem az MSZP, hanem a Fidesz az, melyre a posztkádári banánköztársaság démoni létrehozójának szerepét osztja. Ilyenkor juthat eszembe: amennyiben hazánk következmények nélküli ország, úgy a közírás következmények nélküli szakma. Mondom ezt önkritikus szakmabeliként is. Ennek jele, hogy valaki kétely, fenntartás, alternatív verzió nélkül felállít egy monomániás diagnózist. Aztán, mikor kiderül: teljesen alap nélküli, kritikátlanul elteszi jobb időkre. Hogy aztán – belpolitikai tábort cserélve – immáron a túloldali félre mutogatva süsse el ugyanazon poént. Csöppnyi józan szkepszist sem engedélyezve önmaga irányába. Pedig ha egy orvos félrediagnosztizált már egyszer, akkor – különösen ugyanazon betegségnél – illene visszafogottabbnak lenni. Mert az ilyen téves politikai kórismék nagyon alattomosak. 

Féligazságok 

A gond velük többnyire pont az, hogy lényegük nem szimpla koholmány vagy hazugság. Fél- és részigazságok, hamis közhelyek, negatív sztereotípiák vegyítéséből állnak össze. Nézzük például eme politológiai legendakör reális gyökereit. Tény, hogy ’94 elején, az MSZP diktatórikus előélete okán létezett olyan gyanú, hogy a baloldal felülírni, befékezni próbálja majd az 1989-90-ben beindult demokratikus röppályát. S e célból gyökeresen átírja a játékszabályokat. Ezen feltevés nem igazolódott be, sőt. Az 1994-98 között regnáló pártkoalíció közjogi dimenzióban nemigen élt kétharmados többségével. Hisz az önkormányzati választásokról rendelkező jogszabály megváltoztatásán kívül aligha tudunk mondani jelentős, rendszerszintű felülvizsgálati szándékot. Végképp nem állítható, hogy a Horn-kormány időszakában a demokrácia elkorcsosult vagy leépült volna. ’98-ban kiélezett, kétesélyes csatában győzött a Fidesz. Mondhatni egyébként, hogy a korabeli szocialista-liberális hatalom nemhogy rossz, de jó célok érdekében sem használta elsöprő többségét. Hisz akkor időben megléphettek volna számos olyan, államháztartást érintő reformot, amelyek most a körmünkre égnek.

Tizenöt év múltán ismét van lehetőség rá, hogy kétharmados országházi többség birtokában vezessék az országot. Ami ugyanúgy rémülettel tölti el a minősített kisebbségbe szorulástól félő baloldalt, mint ’94-ben a jobboldalt. Vajon van-e alapja ennek? Másfél évtizede az ijedelem oka az MSZP antidemokratikus pedigréje volt. Jelesül: elhihető-e valakinek, aki pár éve még diktatórikusan gyakorolta a hatalmat (s arról csak kényszerűségből mondott le), hogy alapvetően megváltozott? A Fidesznek ugyan nincs „állampárti priusza”, de kétségtelenül léteznek a soraikban aggályokra, fenntartásokra, bírálatra okot szolgáltató jelenségek. Észlelhető, hogy a párt holdudvari diskurzusát, illetve legtöbb vezetőjének nyilvános fellépéseit militáns retorika uralja. Elszámoltatásról beszélnek, amit bázisuk radikálisabb hányada leszámolásnak fordít és dekódol. Mérsékelt konzervativizmus és szélsőjobboldali indulatpolitika relációjában létezik olyanfajta átjárás, mely ugyancsak rizikófaktor. 

Helyes, ha mind a posztkádári MSZP, mind a szélsőjobbnak gesztusokat tevő Fidesz belpolitikai produkcióját szkepszissel, kritikával figyeljük. Debreczeni 2009-es Orbán-fóbiájával azonban ugyanaz a gond, mint ’94-es Horn-fóbiájával. Olyannyira az árnyakra koncentrál, hogy a fényt nem hajlandó észrevenni. Mi több, a kétségtelenül létező árnyékokat fenyegető sötétséggé tupírozza. Pedig egy baljóslatú forgatókönyv kizárólagosságát feltételezni éppúgy hiba, mint teljesen kizárni azt.

Orbán Viktor © MTI

Való igaz: ha és amennyiben a Fidesz kétharmadot szerez, mód nyílik számára bizonyos rendszerszintű közjogi változtatásokra. Alkotmánymódosítással más irányba eltolhatja a törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalmi ágak súlyarányait. Dönthet úgy, hogy növeli a köztársasági elnök parlamenttel szembeni jogkörét. Illetve, hogy az államfőt az országgyűlés helyett a nép válassza. Átírhatja a választási törvényt, továbbá a végrehajtó hatalom mozgásterét kitágíthatja a formális parlamenti kontrollal szemben. Pártközi konszenzus helyett többségi határozattal delegálhat alkotmánybírákat. Debreczeni e lehetőségek okán vizionálja a liberális jogállamiság halálát. Csakhogy miként lehet pont egy olyan dologban a liberális jogállam agóniáját látni, amire épp a liberális jogállam ad lehetőséget? Köztársaságunk alaptörvénye úgy rendelkezik, hogy önnön passzusai kétharmados többséggel módosíthatóak. 

Ha egyértelmű teljességgel ki akarjuk zárni, hogy egy nekünk – okkal vagy ok nélkül – ellenszenves közéleti erő destruktív jelleggel belepiszkáljon az alkotmányba, egyet tehetünk. Eleve olyan alkotmányt szavazunk meg, melynek legelső bekezdése kimondja: az itt felsorolt valamennyi paragrafus örök, sérthetetlen és átírhatatlan. Nem változtatható még a kétharmadosnál nagyobb többséggel sem. Ami nyilvánvalóan képtelenség. Ha pedig valamely erő demokratikus úton megszerzi a kétharmadot, demokrataként senki nem mondhatja, hogy pusztán azért ne éljenek vele, mert a javasolt változás neki ellenére van. Persze a nép által választottak nemegyszer hoznak általunk ostobának, retrográdnak, etikátlannak gondolt paragrafust. Mellékhatásként ott van az a lehetőség is, hogy a hatalomtöbbletet rossz célokra használják. Míg azonban ezek szabadon bírálhatók a parlamentben, a médiában, a tereken, illetve egy következő választás után felülírhatóak, addig helytelen volna a Horthy-korszak önkényét is lepipáló rezsimről ordibálni. 

Vegyes érzelmek 

Kétségtelenül igaz, hogy a horthysta rendszerben de facto nem volt mód a kormány elmozdítására. Leginkább az önkényes választójogi korlátozások, illetve a nyílt szavazás intézménye miatt. Főként vidéken (azon belül is az ország elmaradottabb részein) minden kampányban napirenden volt a csendőrterror, a közhatalmi manipuláció, a tisztátalan eszközök bevetése. Gömbös és Imrédy pedig – akikhez Debreczeni Orbánt hasonlítja – Horthy korlátozott, fogyatékos parlamentarizmusát nyíltan elvető diktatórikus szisztémát akartak bevezetni. Ha komolyan vesszük Debreczenit, akkor el kéne neki hinnünk: a Fidesz diktatórikus, autokrata rendszert fog létrehozni. Mindezt ő pár Orbán-idézetre hivatkozva véli reális veszélynek. Melyekben a Fidesz-elnök a közvetlen demokráciát (pl. népszavazást) dicséri az elitista parlamentarizmussal szemben. 

Jómagam nem tartozom Orbán rajongói vagy szavazói közé. Aki rendszeresen olvassa cikkeimet, tudhatja: egyetlen párt elfogult híve sem vagyok. Minden további nélkül aláírom: elképzelhető, hogy a Fidesz hatalomra jutása után a demokrácia minősége nem javulni, hanem tovább romlani és szűkülni, a jogok mennyisége csökkeni fog. Igen, a Fidesz valószínűleg tovább szigorítja majd a drogtörvényt, kiradírozza a melegek élettársi viszonyát jogszerűsítő törvényt, prűd és bigott rendszabályok sorát lépteti életbe (amikhez egyébként többnyire elég a feles határozat). Ezekkel én mint liberális szabadgondolkodó élesen szemben állok. A prezidenciális modellnél jobban kedvelem a parlamentárist. Miként a konzervatív, paternalista államfelfogásuk sem szimpatikus. Így a közjogi csomagjukban is lesz jócskán általam bírálandó rész. Arra sincs garancia, hogy a Medgyessy- és Gyurcsány-érában tönkrevágott gazdaság- illetve társadalompolitikai mutatókat Orbán majd feljavítja. Ugyanakkor azt sem vagyok hajlandó rögeszmésen kizárni, hogy néhány kulcsfontosságú dolgot (közbiztonság, család- és szegénypolitika, euroatlanti partnerség) esetleg nagyságrendekkel jobban csinálnak majd, mint elődeik. Sanszos, hogy a Fidesz világ- és gazdaságképe pragmatikus lesz. Viszont a média- és kultúrpolitikát koncként odadobhatják majd a párt radikáljobbos holdudvarának. Már csak azért is, hogy az udvari futóbolondjaik ne lábatlankodjanak az igazán fontos dolgoknál. Vegyes érzelmekkel készülök hát a Fidesz országlására. 

Csakhogy olyan utcába nem vagyok hajlandó bemenni, amelyben néhányan egy nekem sem különösebben rokonszenves – ám maradjunk annyiban, demokrata – politikus vitatható, közhelygyanús nyilatkozataiból diktátorjelöltek ambícióit, Caligula és Nero arcvonásait vélik felvillanni. Felszínes hasonlóságokból mélységi azonosságokra következtetnek. Potenciális (és legitim) alkotmányváltoztatásokat hajdani nácibarát, fasisztoid miniszterelnökök döntéseivel rokonítják. A politikai retorika demagóg, kétértelmű, trükkös jellegéből – ellendemagógiával operálva – sátánian gonosz törekvéseket vezetnek le. Számomra a pluralista váltógazdálkodás nem üdvtörténeti hadszíntér, ahol a nagybetűs Jó és Rossz, a Hófehér és Éjfekete Lovag csatázik. Hanem a nagyobbik és kisebbik rossz (netán, ha mázlink van: jobb és rosszabb), a szürkésfekete és szürkésfehér pártceleb időnként unalmas, lehangoló és kiábrándító vetélkedése. Elfogadom, hogy Debreczeni Józsefnek Gyurcsány Ferenc lehet szürkésfehér (tehát jobb), Orbán pedig szürkésfekete (ergo rosszabb.) Neki pedig azt kéne elfogadnia, hogy másoknál ez fordítva van.

Papp László Tamás