Valóban történelmi győzelmet aratott a Fidesz. Félreértés ne legyen: jómagam nem tömjénező szuperlatívuszként használom ezt a jelzőt, hanem semleges politológiai tényközlésként. Ugyanis húszéves demokráciánk alatt először (demokratikus hagyományaink során pedig másodszor) fordul elő, hogy egy párt –  listán abszolút többséget nyerjen. Ilyesmire csak 1945-ben volt példa, amikor a Kisgazdapárt 57 százalékot kapott. Ezzel máig csúcstartó, hisz a Fidesz nem egészen 53 százalékával csak „ezüstérmes” lehet. De ez is lehengerlő eredmény, hisz a „bronzérem”, a 2006-os szocialista diadal meg sem közelíti ezt az alig több mint 43 százalékkal (ami még az SZDSZ listás 6,5 százalékát hozzáadva sem megy ötven fölé.) Ebből a ritkán ismétlődő belpolitikai teljesítményből alapvető dilemmák fakadnak.

 Például,  hogy a Fidesznek döntenie muszáj: számára ekkora többség csak a győzelemhez, a felhatalmazáshoz kell, vagy a hatalomgyakorlás permanens legitimációjaként később is igényt formál rá. Természetesen ennek megválaszolása roppant bonyolult. Egyrészt Orbán pártja nyilván azt fogja mondani: ő minden szavazóját meg akarja tartani. Másrészt nyilvánvaló: ekkora támogatottságot ellenzékből sem könnyű felhalmozni, nemhogy megtartani a hatalomra jutás után. A tényleges kérdés azonban nem is az, hogy megtartja-e? Hanem az, hogy konkrétan mit tesz a bázisvesztés mértékének csökkentésére, illetve táborán belül mely szegmensek lemorzsolódását akarja leginkább megakadályozni?

Fidesz nagygyűlés Március 15-én

Stiller Ákos

A két előző parlamenti választás az országot szinte milliméternyi pontossággal kettészelő törésvonalat produkált. Jobb-és baloldal közötti, zsigerből fakadó világnézeti szavazás volt mindkettő, ahol a kiélezett nagypárti tusát néhány ezer, pár tízezer voks döntötte el. Így a polgárok nem feltétlenül a konkrét ígéretektől, hanem legalább annyira (vagy még inkább) értékviláguktól vezérelve döntöttek. Az ideológiai mezsgyék láthatóak voltak és átjárhatatlannak tűntek.

Most viszont a győztes nagyságrendekkel túlterjeszkedett önnön ideológiai határain. Táborát rengeteg volt MSZP-és SZDSZ-követő is gyarapítja. Szándékosan nem azt mondom, hogy volt baloldali vagy egykori liberális szavazók. Ugyanis a kettő nem ugyanaz. Az időleges, változó pártszimpátia nem azonos az értékrend-preferenciával. Előbbi változhat, utóbbi – ha másképp, nem nyomokban-gyökerekben – többnyire megmarad az átszavazást követően is. A jobbos-antalli MDF-re is sokan voksoltak 1990-ben, olyanok, akik eredendően baloldaliak voltak (és maradtak), de kiábrándultak az MSZMP utódpártjából, ám a militánsan antikommunista SZDSZ-kampány riadalmat keltett bennük. Így kisebb rosszként a „nyugodt erőre” tettek.  A Fidesz jelenlegi voks-és százaléktöbbletében is benne vannak azok a balliberális érzelműek, akik nyolc év alatt csömört kaptak kedvenc pártjaiktól, ugyanakkor a radikálisan rendszerellenes Jobbiktól illetve a rendszerkritikus LMP-től  idegenkednek.

Látni kell, hogy a Fidesznek 2006-hoz képest számszerűleg nem lett annyival magasabb a támogatottsága, mint amennyit a négy évvel ezelőtti és a jelenlegi eredmény látványos, tízszázalékos különbözete sugall. Akkor nem egészen 2,3 millió, most valamivel több, mint 2,7 millió ember szavazott a Fideszre. Ergo a Fidesz-tábor nem nőtt annyival, mint amennyire tagsága kicserélődött. Drámai fluktuáció volt itt, hisz a semmiből kinőtt egy ultrajobbos középpárt, melynek hívei korábban jórészt (mint polgári körök), a Fidesz bázisát növelték. Tehát „dezertált” egy vérjobbos tömeg, helyettük viszont valamivel nagyobb számban beáramlottak a szoclib blokkról leszakadtak. 

Orbánnak és alvezéreinek határozniuk kell, politikai vezetésük révén miként kezelik a bázisukat. Két vezetési modelltípus van: ideológiai vagy pragmatikus kormányzás. Előbbit már többször is kipróbálták. Jelesül, hogy „két Magyarország van”, s a párhuzamos ország-univerzumok közül a „keresztény-nemzeti” változat a nagyobb, a hitelesebb, így neki kell szellemileg, spirituálisan is vezetni az országot., A 90-es években kétszer is győzelmet arató jobboldali koalíciók, az Antall-és Orbán-kormány regnálása a szimbolikus, ugyanakkor vehemens kurzuspolitika jegyében telt. Ennek jelképe az MDF-kormánynál a politikai aláfestéssel zajló Horthy-újratemetés, a Fidesznél pedig a Szent Korona kvázi-államjogi fetisizálása volt. Nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy nem mindenki jobboldali, aki a jobboldalra szavaz. Vagy ha elfogadták, akkor a kurzusfilozófia jegyében született giccses alkotásokkal próbálták őket „átnevelni.” Két választást bukott el fentiek miatt a Fidesz. Amelynek 1998-as diadalát éppúgy nem a jobbos törzsbázis döntötte el, hanem az SZDSZ-t jobbra szavazással büntetni akaró liberálisok, ahogy most is döntően szoclib – ízlésvilágukban továbbra is balközép – tömegek pártoltak át hozzá.

A Fidesz ezt nem látta át. Az első Orbán-kormány alatt (és az utána következő ciklusban) hanyagolták a középpárti, centrumban lévő tömegeket, expanzív hódítást indítva a jobbszél felé. Bekebelezték a Csurka-hívőktől a kisgazdákon át a Fórum Lezsák-szárnyáig a teljes nemzeti fundamentalista-populista választékot. Összefüggő politikai mezőbe tömörítvén a jobboldalt. Észre sem vették: a korábbi folyamat fonákja történik. Többen mentek el tőlük középről, mint ahányat magukhoz vonzottak szélről. Ők azt hitték, számszakilag fordítva van, de nem.

Amennyiben a Fidesz ugyanazon hibát követi el, mint 2002-ben és 2006-ban, akkor a sorsa is ugyanaz lesz. Ha ideológiai kurzushatalmat csinálnak, amely az összes társadalmi alrendszer élére pártkatonákat ültet, nem a széles bázist, hanem a szűkebb tagság és holdudvar ízlését szolgálja, udvari költők, történészek, rendezők (csak, vagy főleg ők) lesznek agyondotálva, önnön nemzet-és vallásfelfogásukat próbálják domináns trend rangjára emelni, ugyanolyan stallum-és pénzosztogatást csinálva, mint elődeik, csak más lobogó alatt, akkor ismét belefutnak az ismert zsákutcába. Szűkíthetik ugyan az országgyűlés, az ellenzéki pártok, a „destruktív média” jogosítványait, csorbíthatják a független intézmények hatáskörét. A többségük valószínűleg meglesz hozzá.

Valamivel azonban feltétlenül számolnia kell. Hogy elveszítik a középpárti rétegek szimpátiáját. Abban pedig most nemigen bízhatnak, hogy az elveszett „humán nyersanyagot” majd visszapótolják jobbszélről. Ugyanis egy puha fundamentalista „nemzeti tekintélyuralmi” szisztéma létrehozásában momentán a Jobbik sem érdekelt. Vona Gábor kiépítette saját pártját, gárdáját, mozgalmát, bázisát, újságját, tévéjét. Ehhez most százalékarányos állami támogatást is kap. Pillanatnyilag minden jobbikos szittya-motívumos tarsolyában hordja a marsallbotot. Huszon-és harmincvalahány éves fiatalokból lesz képviselő, megyei elnök, polgármester, kuratóriumi és felügyelőbizottsági tag. Bolondok  lennének ezt feladva Fidesz-segéderővé degradálódni, mint 2002-ben tették ezt Csurka követői. Tartós Fidesz-Jobbik hidegháború várható. 

Vagyis ha a Fidesz kormányon – centrumpozíciójú, pragmatikus gyűjtőpárt helyett – a kurzuspárt szerepét választja, a középről elpártolt híveket még annyira sem fogja tudni a jobbszélről pótolni, mint az elmúlt nyolc évben. (Ne feledjük: a győzelemhez még az sem volt elég.) Hogy a párt melyik verziót preferálja, hamar ki fog derülni. Nagyon hamar. A Kossuth-díjak odaítélésekor, a filmpályázatok eredményhirdetésénél, a közintézmény-vezetői (színház-és kórházigazgatói) tisztújításoknál, a legfőbb ügyész, az APEH-, KSH-, és MTV-elnök jelölésénél, az Állami Számvevőszék, a PSZÁF, az országgyűlési biztosok hivatalának csúcskáder-frissítésénél. Kiderül, mi dominál: a kompetens pártsemlegesség vagy a mohó zsákmányelv.

Nem az a baj, hogy lecserélik a közszolgákat – az nem mindegy, kit raknak a székükbe. Ha nagyrészt elfogult jobbosok váltják a balos pártkatonákat, a szavazatukkal a túloldalt büntető, alkalmi Fidesz-hívek villámsebesen dezertálnak vagy fellázadnak. Egy részük a megszorításokat, a népszerűtlen intézkedéseket talán lenyelné, de amennyiben vallástalan (vagy csak a „maga módján” vallásos), hazáját diszkrét csendességgel szerető ember, rájuk borítja az asztalt, ha egyik kezében nemzetiszín zászlót, másikban feszületet lengtető zombit akarnak belőle csinálni. Külön dühös lesz, ha átlátja: mindez a fennkölt rizsa csak alibi a mutyizáshoz.

Igen, ha reprezentatív, világnézeteteken átívelő, ideológiák fölötti, „népfrontos” bázist akar a Fidesz az áldozathozatalt követelő rendelkezéseihez, úgy erőszakot kell vennie önmagán, önfegyelmet és önuralmat gyakorolva. Ugyanoly szigorúan rácsapni klientúrájának és oligarcháinak mancsára, amilyen rigorózus, drákói szigort követelt a Zuschlag-, Hunvald- és BKV-ügyben. Éppúgy megtorolni a Fidesz-kormány alatti esetleges hatósági jogsértést, rendőri atrocitást, közhivatali visszaélést, ahogy követelte ezt a 2006 őszi gumilövedék-sortűz után. Nemcsak ideológiai csókosokat, holdvari kegyenceket kell kitüntetnie, jutalmaznia, díjaznia, hanem semleges, független (vagy épp pont a másfelé húzó) tehetségeket is.

A Fidesz akkora párt lett, hogy rengeteg benne a lenyűgöző talentum – de a pusztán talpnyaláshoz értő dilettáns is. Ugyanolyan helyzetben van most a párt, mint ’94-ben, a „varsói gyors” idején abszolút mandátumtöbbséghez jutott MSZP, mikor egy varacskos disznót is beválasztottak volna az Országházba, ha szegfű fityeg az orrában. Most ugyanez történik narancsszínben. 

Van a Fideszben gyöngy és gyémánt – ahogy salak is. Ostoba és gátlástalan figurák, akik normál választáson a Parlament közelébe se jutnának, de most – hála a kormányzó elit önlejárató országlásának - már ők is jobbnak tűntek, mint az MSZP: Ha ezeket a politikai cselédből lett dzsentriket Orbán nem teszi helyre, s nem nyit a józan, szkeptikus középutasok felé, kormánya összecsuklik félúton. A Jobbik leszorítani igyekezne majd őket a pályáról, a költségvetés jóléti oldalának veszteseit elvinné  az MSZP, az immár jobbról produkált fehérgalléros trükközéstől undorodókat pedig az LMP. Amit nem ellensúlyozna majd, ha a parlamentileg kétharmados, de a felmérésekben jóval ötven alá zuhanó Fidesz ideológiai baseballütővel (és a politikai fegyverré tett adórendőrséggel) akarná megfenyíteni a hűtlen szavazót. Olyan lenne az, mint amikor nehézsúlyú bokszoló fenyeget habzó szájjal egy vékonydongájú gyereket: nem az erő, hanem az önbizalomhiány bizonyítéka. Most még eldöntheti: a járatlan, de ígéretes utat vagy az alaposan kitapodott zsákutcát választja-e? 

Papp