(Az önkény feltámadásáról)

2010 óta minden hivatalban ott lóg a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata. Sok más zagyvasággal együtt hirdeti azt is, hogy a „demokratikus népakarat” alapján új politikai rendszer jött létre Magyarországon.  Így, múlt időben.

A szöveg már rögtön a választás után befejezett tényként kezelte az újabb rendszerváltást, pedig 2010 nyarán még alig indult az új rendszernek formát adó törvénygyártó gépezet. Csakhogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének éppen ez a veleje: a hatalomgyakorló akarata számít. A törvények ehhez igazodnak, a rendszer önkényuralmi és nem jogállami természetű. Ebben a vonatkozásban a megfogalmazás pontos volt: az új politikai rendszer megalkotásához még csak jogszabály-változtatásokra sem volt szükség. Az persze nem igaz, hogy az új rendszert a népakarat hozta létre. Hiszen az önkényuralom bevezetéséhez senki nem kért és nem is kapott népi felhatalmazást.

Amúgy engem a nyilatkozat tartalmánál is jobban zavart, hogy a kifüggesztését kötelezővé tették, ezért polgári ellenállási akciót szerveztünk a pécsi APEH ügyfélváróba. Magam paprikajancsit pingáltam a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatra, pécsi tanárkollégám, fényképezett.  Ha nem vagy egyedül, egy efféle „rendszerellenes” akcióhoz sem kell halált megvető bátorság. Elég a civil kurázsi.

(Az „illiberális demokrácia” meghirdetéséről)

Hogy minek is nevezendő az új politikai rendszer, azt csak a nyáron deklarálta Orbán Viktor. Ez az „illiberális demokrácia”, amelyet a 2010-es választások győztesei a szerintük már elavult liberális demokrácia helyett láttak jónak intézményesíteni. Ami jó volt rendszerideálnak megannyi történelmi nagyságunknak, az nem jó már Orbán Viktoréknak.

Sokunknak meg hiányzik. Mert – már csak a belénk sulykolt kötelező iskolai tananyag miatt is – a szabadelvűség mégiscsak a hazai kulturális tradíció (kicsit patetikusabban: a nemzettudat) – részét képezi. Sok-sok generáció óta.

Rosszban a jó, hogy nem kell már állandóan bizonygatni sem idehaza, sem a külvilág előtt, mert Orbán Tusnádfürdőn végre tisztázta mindenki számára: a szabadságjogok évek óta tartó megnyirbálásával a kormánynak az a célja, hogy a demokrácia intézményrendszerét felszámolja.

(A demokrácia iránt elkötelezett választók tanácstalanságáról)

Az idei választások eredményeiből mégsem az olvasható ki, hogy a magyar nép, olyan nagyon el kívánná zavarni azokat, akik az önkényt újra a nyakunkba hozták. Vajon miért nem? Leginkább azért, mert a választók jelentős része nem látja úgy, hogy a jelenlegi ellenzék által képviselt alternatíva lényegesen vonzóbb lenne számukra a jelenlegi kurzusnál.

Abban, hogy ez így alakult, a 2006-os év vízválasztó volt. Gyurcsány őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése, s e hitelvesztés után a hatalomhoz éveken át tartó további görcsös ragaszkodás megmutatta, hogy a népakarat kinyilvánítása, mint a hatalmat legitimáló aktus, a térfél baloldalának hivatásos politikusai számára sem sokat jelent.  Ezért a jelenlegi ellenzéki pártok politikusait – akik közül túl sokan köthetők a Gyurcsány-kormány idején uralmon lévőkhöz – ugyanúgy, mint az orbáni önkényuralom auktorait, a választók jelentős része néptől elidegenedettnek, elitistának, korruptnak, kontraszelektáltnak, a partneri együttműködésre és a társadalmi érdekek hatékony érvényesítésére alkalmatlannak tartja. En bloc, valamennyiüket.

(A „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszme cserbenhagyásáról)

Sajnos igaz az is, hogy nem csak az őszödi beszéd utáni évek politikájának terhét hordjuk magunkkal. A választók joggal érezhetik azt, hogy hazájukban már hosszú évek óta nem érvényesült elfogadható szinten a „liberté, égalité, fraternité”  hármas jelszavának egyik eleme sem.

A politikai szabadságot és a jogegyenlőséget is korlátozta a rendszerváltás után politikai szerephez jutott pártelitek hatalmát bebetonozó „lenini pártfegyelem” továbbélése, valamint a nem nyilvános forrásokból táplálkozó, illegális, maffiaszerű párt- és kampányfinanszírozás, melyről mások mellett e sorok írója is oly sokat értekezett már.

Ezt a demokrácia szempontjából iszonyatosan kontraproduktív pártműködési rendszert a rasszizmus nyílt felvállalásától tartózkodó rendszerváltó pártok hagyta üres teret betöltő széljobb pártokon kívül csak az LMP volt képes egy futó pillanat erejéig áttörni. 2006 után, a rendszerrel való általános elégedetlenség kibontakozásának idején. S a zöldek a nyílt kampányszámla felvállalásával úttörő munkát végeztek a liberális demokrácia fejlesztése terén. Azt már azonban nem vállalták, hogy a nyilvánosságot kizáró és ezért eleve, törvényszerűen antidemokratikus pártműködés elvével is szakítsanak. A „bázisdemokratikusnak” nevezett döntési modelljük e hiányossága miatt sem válthatta be a hozzá fűzött reményeket.

Ami pedig a „testvériség” gondolatát illeti: azt teljesen megtagadta az egész politikai közösség. Mégpedig akkor, amikor magára hagyta a rendszerváltás idején leszakadó társadalmi csoportokat. A cserbenhagyottak között nagy számban lévő romákat még a fokozódó rasszizmusnak is kiszolgáltatva ezzel. Volt ugyan néhány próbálkozás: a 2003-ban elindított, de mára jórészt visszájára fordított közoktatási-esélyegyenlőségi reformot feltétlenül ide kell sorolni. A leszakadt társadalmi csoportok problémáinak komplex kezeléséhez szükséges erőfeszítésekre azonban 1990 óta még egyetlen kormányzat szánta rá magát.

A magam részéről azt is a társadalmi szolidaritás – a „testvériség” – hiányának tartom, ahogyan a XX. század bal- és jobboldali diktatúráitól sérelmet szenvedettek és a sérelmeket továbbcipelő családok, azaz a leszármazottak érzéseivel és méltóságával a jobb- és a baloldal pártjai egyaránt bántak.

A rendszerváltás utáni két évtized során a magyar társalom nemcsak egy, de két választóvonal mentén is kettészakadt: Az egyik – a vertikális – szakadás, a társadalmi munkamegosztásba integráltak és az integrációból kirekesztettek (köztük igen nagy számban romák) között jött létre. A másik – a horizontális – szakadás pedig ideológiai alapon, a múlt sérelmei által okozott sebek alkalmatlan kezelése miatt kialakult kölcsönös gyűlölködésnek lett a következménye. Ez a kettős szakadás pedig igencsak meggyengítette a társadalom ellenállóképességét a mostani önkényuralmi törekvésekkel szemben.

2010 előtt sem érvényesíthettük eléggé tehát a polgári és a politikai jogainkat. És akkor sem voltunk képesek a minimálisan elvárható szolidaritásra az arra rászoruló polgártársaink iránt. A 2010 után kibontakozó új rendszer azonban nem a liberális demokrácia továbbfejlesztésével, nem a szabadságjogok kiterjesztésével, nem az állampolgári jog- és érdekérvényesítés korlátainak lebontásával, nem is a társadalmi szolidaritás erősítésének szorgalmazásával, hanem épp ellenkezőleg, szabadságjogaink megnyirbálásával, a liberális demokrácia intézményeinek kiüresítésével, a társadalmi felelősségvállalás érdekében létrejött autonóm, civil közösségek elleni fellépéssel kívánt megoldást találni a korábbi „rendszerhibákra”.

(A rendszerellenzékké válás feltételeiről)

A liberális demokraták számára mindezek után magasra került a léc. Az nyilvánvaló, hogy az "illiberális állam" helyett valami szabadságszeretőbb, demokratikusabb keretrendszert kéne létrehozni. Azonban a választók számára már csak olyan jövőkép lehet vonzó, amely a liberális demokráciának, mint politikai rendszernek a 2010 előttihez képest minőségileg lényegesen magasabb szinten történő megvalósítására kínál esélyt. Mi több, a puszta ígéret erre már nem is elég.

Ezt a vonzó ígéretet ugyanis már a 2010 után szerveződő Milla is megfogalmazta. Ám ennek a mozgalomnak a helyén egy olyan párt alakult, amelyik a külső szemlélő számára megkülönbözhetetlenné vált a 2010 előtti világ örököseitől – a szocialistáktól, vagy a DK-tól. Lényegében már a megalakulásakor sem különbözött tőlük semmiben. A párt alapítói ugyanis a centrálisan szervezett, belső vitáitól a nyilvánosságot elzáró, „leninista” pártműködés elve mellett döntöttek az első pillanattól fogva, és ezzel hasonlatossá tették magukat mindazokhoz a „régi” pártokhoz, amelyek ellenében szerveződtek. Miért alakult ez így? A hiba talán már akkor létrejött, amikor a Milla- mozgalom szervezői 2012 tavaszán az „A támogatás ára – a Milla 12 pontja” című dokumentumukban az ellenzéki összefogás feltételeit kívánták megfogalmazni, és egyszerűen kifelejtették a zárt, katonás pártfegyelem elvén alapuló pártműködés elutasításának követelményét.  Végzetes mulasztás volt. Aztán az új párt szűkkörű csúcsvezetése már 2013 tavaszán – „természetesen” a nyilvános vitát mellőzve – olyan döntést hozott, hogy az MSZP-vel való összefogás sikere és nem utolsó sorban Bajnai Gordon ellenzéki miniszterelnök-jelöltségének elfogadtatása érdekében nem fogalmaznak meg éles kritikát a szocialisták politikai irányvonalával szemben. A döntésről vita, pláne nyilvános vita nem volt. Hamar el is tűnt az egész Milla-mozgalom.

A bukás újabb bizonyíték arra: kizárólag olyan politikai szerveződésnek van esélye a „korszakváltásra”, amelyik alapelvei közt rögzíti: föladja a pártkatonaság intézményét, azaz nemcsak hogy megtűri, de kifejezetten bátorítja, hogy tagjai a nyilvánosság előtt folytassák le a  belső, ám közérdekű vitákat.

És van még valami, amit el kell felejteni, mégpedig azt, hogy a cél egy új típusú választható kormányzati alternatívát megfogalmazása. Ugyanis egyből fölmerül a „választhatóság” kérdése. Hogyan lehetne olyan viszonyok között komolyan választásokról beszélni, amikor a hatalom a saját leválthatatlanságának biztosítása érdekében kénye-kedve szerint változtatgatja a választási szabályokat és a választásokon induló ellenzéki erők ugyanúgy, mint a választóik, az önkényes szabályok elfogadásával csak a rendszer legitimálását mozdíthatják elő? Különösen akkor veszélyes az önkényes szabályok alapján megtartott választások komolyan vétele, ha – mint most – okkal merülhet fel a gyanú, hogy nemcsak a kormányzó erők politikusai, de a magukat ellenzékinek hirdető hivatásos politikusok egy nem elhanyagolható része is fontosabbnak tartja a jelenlegi rezsim által számára biztosított egzisztenciális előnyök kihasználását annál, mint hogy némi kockázatot is vállalva törekedjen a szisztéma megváltoztatására.

Ha rendszerellenzékben gondolkodunk, akkor először a civil – polgárjogi, és/vagy szolidaritási és/vagy érdekképviseleti és/vagy szabad közéleti fórumokat biztosító – szervezetek hálózatosodásának lehetőségeit gondoljuk végig, s ezzel együtt egy rendszerbuktató polgárjogi mozgalom kibontakozásának az esélyeit.

(Az önkényuralmi rendszer megbuktatásának útjairól)

Elvben vezethet – illetve vezethetett volna – út a rendszerváltáshoz a választásokon való részvételen keresztül is. Ám csak akkor, ha a rendszer már annyira népszerűtlen, hogy magától is összeomlana, és a választás csupán kerete a békés átalakításnak.

A másik út mozgalmibb: tömegtüntetések, polgári engedetlenség, sztrájk. Civil hálózat a liberális demokrácia védelmére…  A hálózatot alkotó civilek a választások közötti időszakban olyan közéleti-politikai gyakorlatot folytatnak, amely egy jól működő liberális demokráciában amúgy természetes lenne: jogvédelmet, érdekképviseletet, a nyilvánosság tereinek bővítését, politikai fórumok megteremtését, valamint – egyáltalán nem utolsó sorban – a leszakadtak melletti szolidaritási mozgalom szerepét is ellátja ez a laza szerveződés. A hálózat fórumokat generál mindenfelé, helyi és országos kérdések megvitatása, programalkotás, programok koncepciók megvitatása céljából. Mindezt a lehető legszélesebb nyilvánosság biztosítása és a konstruktív, nyilvános diskurzus lehetőségének teljes körű biztosítása mellett teszi. A választók érdemi tapasztalatokat szerezhetnek arról, hogy a mozgalom aktivistái nemcsak tiltakozó deklarációk közzétételére és demonstrációkra képesek (bár ezek is nagyon fontosak), hanem valódi, cselekvő és hatékony társadalmi érdekérvényesítésre is. Különösen akkor, ha a hálózat nem habozik a nemzetközi szervezetek nyújtotta jogérvényesítési lehetőségeket is kihasználni

Innentől kezdve csak továbbgondolandó kérdéseim vannak: vajon hogyan, a nyilvánosság milyen fórumain fogalmazható meg egy közös platform? Vajon képesek lesznek-e majd a jelenlegi autokrata rendszerben a fizetett díszellenzék szerepét sajnos továbbra is felvállaló „hagyományos” pártok intézményes nyomásának ellenállni a civil mozgalmárok? Elegendő lesz-e ehhez részükről a pártkatonai attitűd elutasításához, az átlátható finanszírozási rendszerhez való következetes ragaszkodás?

Van még sok kérdés. Építő viták és szívós próbálkozások során fogunk eljutni a jó válaszokig.