Panninak, Borinak, Zsófinak és a többieknek
Ül szemben velünk a Nemzeti Színház irodájában. Odahívott minket, mert az egyetemre nem engednék be a diákok. Két öklét felemeli az asztalról, egy-egy félgömböt formáz a kézfejével, aztán egymáshoz közelíti őket.
Lángot óvsz így az erős széltől, vagy pillangót próbálsz rabul ejteni. Gombócot gyúrsz, tésztából vagy sárból. Esetleg imához vagy könyörgésre készülsz. Mosod kezeidet.
Vidnyánszky Attila nem könyörög.
Csak kér. Szépen, nyugodtan. Azt kéri, hogy higgyünk neki. Csak a javunkat akarja. Nem lesz itt semmi baj. Mindenki végigviheti az osztályát. A hallgatók megkapják azokat a tanárokat, akikhez jelentkeztek. Igaz, teszem hozzá én, lett néhány kivétel. Zsámbéki Gábor, Gáspár Máté, Székely Gábor, Enyedi Ildikó, Ascher Tamás, Máté Gábor már felállt, most már, ha akarná, sem tudná őket elküldeni. Bagatell. Majd megoldjuk valahogy. A többieket sem küldi el, akik még itt maradtak. Vidnyánszky Attila szabad elvonulást enged. Föltehetően ezt értheti tanszabadságon.

Vidnyánszky Attila /// Csak a javunkat akarja
MTI / Soós Attila
Most pedig ássuk el a csatabárdot, mondja a cowboy a halott indiánnak. Annyira cuki vagyok, hogy ide, melléd fogom eltemetni.
A két félgömb lassan összezárul.