Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de azért elmondom. 200x-ben, nem emlékszem már pontosan melyik évben, valahol az évtized elején egy átmulatott éjszaka után a másnapba prolongált (bár akkor ez a kifejezés még nem volt divatban) bohémkodás egyik délelőtti állomásán az Operett Caféban kötöttünk ki. Hogy miért ott, fogalmam sincs, valószínűleg véletlenül, ha vannak véletlenek egyáltalán. Ott az ablakon kinézve, mivel jobb dolgunk nem volt, a Mikroszkóp Színpad bejáratát figyeltük, hátha felbukkan egy ismerős arc valamelyik szilveszteri kabaréból. Nem bukkant, nyilván, délelőtt volt, de a trash-celeb-spottingolás, szép magyar kifejezéssel, odáig fajult, hogy végül magunkat (hogy kiket takar a többes szám, borítsa jótékony homály) PBÚ-újságíróknak kiadva felhívtuk a színházat. A PBÚ a kor alacsony színvonalú, már-már avagy egészen vállalhatatlan egyetemi lapja volt, hivatalos nevén, ha jól emlékszem, Pesti Barnabás Újság. A kedves titkárságvezető hölgynek azt mondtuk tehát, hogy az egyetemi lap szerzői volnánk, és egy cikksorozatot akarunk elindítani „Hová tűnt a pesti kábáré?” (így, hosszú á-val ejtve) címmel, s vizsgálódásunk első helyszíne természetesen a Mikroszkóp Színpad lenne. Nagyon meggyőzőek lehettünk, mert nem csak egy marék szakmai jegyet kaptunk, de rögtön egy interjúidőpontot is az esti előadás utánra Sas igazgató úrhoz. A nap maradék részét kibekkeltük különféle vendéglátóipari helyiségekben, és este, kialvatlanul ámde ügyesen az elfogadható szinten tartott ittassággal visszatértünk a Nagymező utcába. Egészen szürreális élmény volt az előadás így, pláne, hogy jegyeink az igazgatói páholyba szóltak (megint csak, ha jól emlékszem, a páholy biztos). A vastapsot („sastaps”) végigcsattogtuk tisztességgel, de az interjú előtt elszöktünk végül is, nem akartuk túlfeszíteni a húrt. Nagy este volt, nehéz lenne elmagyarázni, hogy pontosan miért is, és ez nem is ennek a helye, mindenesetre sokáig táplálkoztunk az élményből. Egy évvel később egyfajta emlékszeánszként visszatértünk, immár hivatalosan megváltott jegyekkel, józanul, újságíró-álca nélkül. Hideglelős élmény volt ez a második kör. Az első alkalom eufóriájának nyoma sem volt, amit láttunk, az pedig az értelmezhetetlenség határát súrolta. A közönség a végén ugyanúgy csattogott, mint egy évvel azelőtt, de ebben mi már nem tudtunk részt venni. Nem azt mondom, hogy ital és kialvatlanság nélkül nem működött, de igen. Azóta nem láttam, nem hallottam semmit a sasi életműből, vagy csak véletlenszerűen, foszlányokban, és akkor is gyorsan csatornát váltva. Hallom, olvasom, elhunyt Sas József, egy korszak talán nem ért véget ezzel, hiszen az a korszak el sem kezdődött, soha nem is létezett.
Mindenesetre valami eltűnt végérvényesen, ami a maga vállalhatatlanságában is pótolhatatlan. Adja az isten, hogy ne is pótolja senki.
Hát, ezzel megvolnánk, nézzük a hetet, ha ugyan van rajta mit nézni.