Az a novemberi kora reggel is úgy indult, mint nagyon sok nap 1973-ban. Mindegy, hogy tavasz volt, nyár vagy ősz, a budapesti Balzac utcai ház nagy hatalmú, kivételezett lakója, Aczél György rágyújtott, ivott egy kávét, majd miután beült a szolgálati autójába, meggyőződéses materialista létére azon merengett, miért van az, hogy valami gonosz varázsló intésére egymás után jönnek a szocialista kulturális monolit sérthetetlenségét kikezdő ügyek. Ludassy Mária filozófus 1998-ban a Beszélőben azt írta, egyenesen lidércnyomásos év volt.
A januári ideológiai konferencián egy kis akarnok, Sütő Gábor pártkatona burkolt antiszemita és alig burkolt értelmiségellenes beszédet mondott, ennek lényege egyben figyelmeztetés is volt: nem jó irányban mennek a dolgok. Sütő „zsidó térnyerésre” jellemző bizonyítéka volt a Mózes bemutatása a Madách Színházban, a Chagall-kiállítás, a Salome az Operában és az Operettszínházban a Hegedűs a háztetőn. Az a döntés született, hogy „Salome szabadon ugrálhat”, a musicalt, mert annak erősebb a tömegvonzása, betiltották. A nyilvánosság legfeljebb arról értesülhetett, hogy ami eddig szem előtt volt vagy a duruzsolásnál erősebben hallatszott – mai kifejezéssel élve: mostantól nem elérhető. Észre sem vették, hogy filozófusból is párral kevesebb van, akárcsak ma.
Kulturális sokként érte a budapestieket az 1973-as operaházi Béjart-est, amely a száz éve született Lőrinc György nélkül nem jöhetett volna létre.