Rádumálták Aczélt: így debütált nálunk 1973-ban a modern nyugati tánc

Tombolt az Operaház közönsége 1973. december 21-én, amikor a világhírű koreográfus, Maurice Béjart Tavaszünnep című balettje végén lement a függöny. Az Igor Stravinsky zenéjére komponált mű a háromrészes Béjart-est utolsó darabja volt. Első ízben engedte Béjart, a brüsszeli XX. Század Balettjének vezetője egy vasfüggöny mögötti ország társulatának, hogy műveit eltáncolja; ez után több mint egy évtized telt el az első lengyelországi premierig. Az esemény létrejöttében kulcsszerepet játszott Lőrinc György balettigazgató, aki a klasszikus balett elkötelezettje volt ugyan, de a modern tánc „alvó ügynökének” is számított A hattyúk taván iskolázott táncosok élén. Minderre előélete determinálta, hiszen nem a spicc-cipők világából, hanem az Isadora Duncan nyomán terjedő mezítlábas mozgásművészet felől érkezett (lásd alább Aktatáska és tánc című írásunkat).

„Amikor Lőrinc... 1961-ben a társulat élére került, kezdettől fogva” egy új műsorpolitikai „koncepció megvalósítására törekedett”, amelynek fontos eleme volt „a nemzetközi kortárs eredmények javainak... átvétele” – állapította meg Körtvélyes Géza A színpadi tánc története Magyarországon című, 1989-es kézikönyvben. Az igazi áttörésre mégis több mint egy évtizedet kellett várni. Seregi László, az Opera akkori első számú koreográfusa 2005-ben úgy emlékezett, Lőrinc „egyik elévülhetetlen érdeme volt, hogy kiharcolta a pártállam vaskalaposainál: bővüljön a repertoár értékes, nagy nyugati balettművekkel is”. F. Molnár Márta Maurice Béjart rendezői táncszínházának hatása a magyar táncművészetre és kulturális életre című, 2012-es doktori dolgozatában pedig úgy fogalmazott, hogy „még meg kellett győznie a politikusokat, elsősorban Aczél Györgyöt”, a kultúra pártbeli főfelelősét, „hogy amit Maurice Béjart képvisel, az nem egy »dekadens, kapitalista szemét«”.

Maurice Béjart (balra) és Lőrinc György 1973 decemberében és jelenet a Tavaszünnepből. Közös fellépés

MTVA

A nyugati balettek magyarországi meghonosításának politikai buktatóira Maácz László táncszakíró, a Művelődési Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztályának főelőadója világított rá visszaemlékezésében. Találkozások a tánccal című, 1990-es írása szerint a Béjart-bemutató előtti évben egy dán balettest előkészületei is folytak, és ebben egy, Eugene Ionesco A lecke című abszurd darabjából készült modern alkotás is szerepelt. Lőrinc nem tudta, hogy Ionescót a  „három T” közül a harmadikba, a tiltott kategóriába sorolta a magyar kultúrairányítás. A próbákon a gyilkost alakító táncos „hetekig ernyedetlenül fojtogatta” színpadi áldozatát, amikor „lecsapott a mennykő, megszólalt a minisztériumban az a bizonyos »lila telefon«” a pártközpontból. A minisztériumi főosztályvezető, Barna Andrásné, Maácz főnöke „felettébb idegesen becitálta a színház vezetőit”, majd elégtétellel nyugtázta, hogy „Lőrincet majdnem lepedőben vitték ki innen!”.

Barnáné nem egyszerű végrehajtó volt. Maácz szerint hatalmas pénz fölött diszponált, ám míg a daljátékokra az Operaház „központi” fedezetet kapott, a külföldi balettek esetében a pluszköltségekről Barnáné döntött. Ezzel a nyugati „balettprodukciókat a folyamatos esetlegesség állapotában tartotta”. Pedig az idősödő asszony a Melos című nyugatnémet avantgárd zenei folyóiratot olvasta a legszívesebben, és barátnőjével, Fischer Annie zongoraművésszel járt koncertekre. Ám táncízlése inkább konzervatív volt, legfeljebb „egy-egy táncművészeti notabilitás” győzte meg az újról, és mivel személyes jó viszonyban volt Lőrinccel, a balettigazgató érvelése is szerepet játszhatott abban, hogy létrejöhetett a Béjart-bemutató. De az sem kizárt, hogy Barnáné feje fölött dőlt el a kérdés, vagyis Aczél irodájában.

A Béjart-balettek magyarországi bemutatóját F. Molnár szerint az is késleltette, hogy a francia mester bizalmatlan volt a kommunista országokkal szemben. Pedig itthon is már „az ötvenes évek második felében fogalommá vált” a neve – írta Lőrinc a magyarul 1985-ben megjelent Béjart-visszaemlékezések előszavában. Ő már a hatvanas években kapcsolatba lépett a francia koreográfussal, de „sajnos akkor a meghívásnak még nem volt foganatja”. A sikerhez – mint Markó Iván táncművész A magány mosolya című, 2014-es könyvében írta – az is kellett, hogy későbbi feleségével és alkotótársával, a díszlet- és jelmeztervező Gombár Judittal Markó 1971-ben megnézze a Lódzban vendégszereplő Béjart-társulat produkcióját. Ott ismerkedtek meg az  egyik szólista magyar édesanyjával, a színésznő Gordon Zitával, akinek közvetítésével Markó bejutott egy gyakorlatra. Béjart felfigyelt rá, és a magyar táncosnak és gyakori partnerének, Metzger Mártának betanította a következő évi várnai balettversenyre az Anton Webern kortárs zenéjére alkotott, Opus 5 című kettősét.

A közös munka nyomán Béjart szerződést ajánlott Markónak Stravinsky Tűzmadarának főszerepére. A felkérést Markó legálisan csak az Operaház hozzájárulásával fogadhatta el, máskülönben disszidálnia kellett volna. Markó emlékei szerint Lőrinc közölte: „Egy feltétellel elengedlek, ha Béjart három művének koreográfiai jogát az Operaháznak adja.” „Elfogadom” – ez az egyetlen szó szerepelt Béjart aznapi táviratában. F. Molnár verziója szerint fontos előzmény volt, hogy Béjart 1972-ben Budapestre engedte néhány művét és vezető művészeit egyetlen vendégszereplésre, Lőrinc pedig a több szálon alakulgató kapcsolat nyomán „megragadta az alkalmat”. Kiutazott a Párizsban vendégszereplő együtteshez, és ott két próba közben, egy futó ebéden megállapodtak: Béjart ekkor személyesen is beleegyezett, hogy a magyar társulat előadja három művét, a Tűzmadárt, az Opus 5-öt és a Tavaszünnepet.

A következő év, 1973 elején néhány vezető táncos és Fodor Antal, a Béjart-balettek budapesti asszisztense Brüsszelbe ment, hogy betanulja a főszerepeket. „A munkaintenzitás, amit Béjart elvárt, teljesen meglepte és megrázta őket” – írja F. Molnár. Még nehezebb dolga volt Béjart balettmesterének, Pierre Dobrievitchnek, aki Budapesten a karral dolgozott. „A Tavaszünnep már a betanítás első percében óriási megrökönyödést váltott ki a táncosokból. Amikor a közel két méter magas asszisztens »ledobta magát« a földre és ujjbegyein, lábujjain kezdett ugrálni”, majd a levegőben forgott kettőt „felhúzott lábakkal, és újra négykézláb mászott”, a táncosok ledermedtek.

A Tavaszünnep betanítása után megérkezett Béjart, ám „mindössze két napig tartózkodott Budapesten – emlékszik Markó –, és... kegyetlen igényessége soha nem látott teljesítményre késztette” a táncosokat. A Brüsszel–Budapest együttműködés később újabb táncosok és művek „cseréjével” bővült, sőt Béjart meghívta a budapesti balettigazgatót iskolájának, a Mudrának az elnökségébe is. Markó pedig a brüsszeli társulat táncosaként és Budapesten, vendégként, közel ötszázszor táncolta el a Tűzmadár főszerepét. A siker nyomán modern hazai balettek sora született, és nem volt már akadálya új szemléletű nyugati művek bemutatásának sem. Amikor 1979-ben Lőrinc és felesége, Merényi Zsuzsa végzős balettintézeti növendékei Markót Győrbe hívták alapítandó együttesük élére, a kulturális kormányzat és Aczél támogatását élvezhették. F. Molnár szerint 1973-ban „kinyílt egy kapu Nyugat felé... a szabadság érzete volt a legfontosabb, amit ez a bemutató hozott”.