Az Orgiában minden elkapott zsidónak jár húsz perc szenvedés, mielőtt meghal. Körömletépés, hasba rúgás, gumibottal köpülés, ilyesmi. Az Ólomszívben kezdetben mintha fel lenne függesztve a brutalitás: így illene ez a szeretet ünnepe közeledtével. De nincs semmi felfüggesztve. Miért is lenne? A szereplők és a helyzet ugyanaz, sorsukra váró emberek vannak kiszolgáltatva dühöngő és bosszúálló embertársaiknak. Megadja Ferencnek meg még egy Megadjának, a Bokros testvéreknek, a Tizenkétker sámánjának, a kezében feszületet magasba emelő, reverendája alatt pisztolyt és kézigránátokat lógató Kun páternek.
Az Ólomszív, miként Zoltán Gábor utóbbi években publikált könyvei – az Orgiát követő Szomszéd című esszéregény, a Szép versek 1944 – Abszurd antológia – a Szálasi hatalomátvételt követő nyilas terror idején történtekről tudósítanak. A XII. kerületi Városmajor utca 37. szám alatti házban működött az ország „legjobb” nyilaskeresztes szervezete: „errefelé klappoltak az események, mint egy mozgalmi indulóban”.
Sokakkal együtt ott tartják fogva az őskeresztény, zsidó családba nősült, keresztény szeretőt tartó, többszörös zsidószöktető vasgyárost, Rennert. Egy özvegyasszonyt, Klárát és 9 éves fiát, Tamást nemrég hozták fel a megtorlóhelyiségből, most egymás mellett fekszenek az egymásra hányt emberi testekkel teli fürdőszobában. Az Orgiából tudható, hogy mielőtt idekerültek, a nő menekülni akart, de a rajparancsnok utánakiáltott:
„Úgyse bírsz olyan gyorsan futni, ahogy én lövök.”
