Auschwitz és a túlélőket bénító lelki érzéstelenítés, ami miatt még kérdezni is nehéz

Amikor Auschwitzba értünk, egymás kezét fogva léptünk Mengele elé. A barátom azt mondta, hogy ő diák, én azt mondtam, hogy borbély vagyok. Őt a halálba, engem munkára küldtek.

András még nem volt 16 éves, amikor elhurcolták. Az Auschwitzban, majd Mauthausenben töltött 11 hónapról nem beszélt, és a családjában – mintha csak egy láthatatlan sorompó állta volna útját a kibeszélésnek – az sem volt téma, hogy ő kamaszkorában milyen borzalmakat élt át, vagy hogy az anyja nem is tért vissza Auschwitzból. 

Hogy árulkodó jelnek lehet-e venni később az olyan hétköznapi viselkedési mintákat, mint hogy mindig szinte megszállottan mosott kezet, vagy hogy hihetetlen gyorsan behabzsolta az ételt, amit elé tettek, a család tagjai csak sejthették. A fent idézett szöveg ugyanis egy, a fiókban lapuló önéletrajzban szerepel, a családi történetektől elszigetelten. Leírva, de soha el nem mondva. 

Sok holokauszttúlélő Andráshoz hasonlóan magába zárta a deportálás emlékeit. Az utókor lehet, hogy meghallgatná őket, de nagyon sok történet már eltemetve marad a túlélőkben. „Nem akarok még ilyen kevéssel a halálom előtt is Auschwitzra gondolni” – hárította el a történészi érdeklődést a 999 fogoly című könyvben szereplő, akkor 92 éves egyik túlélő, Ruzena Gräber Knieža. És az elzárkózás érthető. 

Auschwitz felszabadulásának a 80. évfordulója ugyanakkor azt is jelenti, hogy holokauszttúlélők már nagyon kevesen vannak. Nem véletlen, hogy az idei auschwitzi megemlékezésen a politikusokat kiszorították a megszólalás lehetőségéből, és a figyelem teljes mértékben a még itt lévő túlélőkön van. 

A túlélők közül sokan nem beszéltek az átélt borzalmakról, így akartak felejteni, de olyanok is voltak, aki el akarták mondani, ami velük történt – mondja a két különböző megküzdési stratégiáról Bárdos Katalin pszichoterapeuta.