A nemzedékek közötti kísértetjárás – Auschwitz és a soá öröksége
13 perc
2025.01.27. 14:10
2025.01.27. 15:17
Auschwitz felszabadításának a 80. évfordulója talán az utolsó olyan alkalmak egyike, amikor a túlélőkkel együtt emlékezhet még a világ a holokauszt borzalmaira. Az akkori traumák azonban a következő generációknak is feladatot adnak. Nem csak az a fontos, hogy a háború hiteles krónikásait meghallgassuk, amíg még lehet, hanem az is, hogy megismerjük az utódokban tovább élő örökséget – legyen szó traumáról vagy megküzdésről. Két pszichológussal, Vajda Júliával és Szirtes Lilivel beszélgettünk a soá nemzedékeken átívelő hagyatékáról.
Akár beszélnek az általuk átéltekről, akár hallgatnak róla, a túlélők traumája megjelenik és tovább adódik a későbbi generációknak, amelynek tagjai aztán a saját kialakuló személyiségükön keresztül dolgozzák át, abba illesztik be ezt az örökséget. Az üldözöttek leszármazottainál sok esetben pszichés problémákat, tüneteket okoznak a szülők, nagyszülők élményeinek lenyomatai. Ugyanakkor nem kellett megjárni valamelyik koncentrációs tábort, hogy valakit a holokauszt traumatizáljon – mondja Vajda Júlia pszichológus, szociológus. Ha valakit a származása miatt üldöztek, az már akkor is traumatikus élmény lehet, ha nem hurcolták el, hiszen úgy kellett élnie, hogy bármikor megölhetik, mások bármikor belé törölhetik a lábukat, csillagos házba terelhetik, elszakíthatják a szüleitől, a családjától. A vészkorszak tehát a lágerek traumáján kívül is nyomot hagyott az üldözöttekben és leszármazottaikban.
Vajda Júlia szerint a kibeszéletlenség ma, különösen a harmadik generációnál, kezd egyre általánosabbá válni és olyan következményekkel járni, amelyek eredetét az azt hurcolók sokszor nem ismerik fel. A szekularizáció, az asszimiláció felerősödésével egyre több a vegyes házasság, és az ezekbe érkezők sokszor egyáltalán nem ismerik egymás történeteit. A zsidó családokban az elmúlt egy-két évtizedben nagyobb arányban váltak képessé a túlélők arra, hogy elmeséljék a történeteiket. De a „másik oldalon”, és ezen nem is csak a tettesek értendők, de a tétlen szemtanúk is, még mindig inkább a hallgatás a jellemző.
„A tettesek lemenői között – részben persze azért is, mert nem tudják a felmenők történeteit – meglehetősen ritka a múlt vállalása. Alig-alig fordul elő, hogy valaki arról beszélne például, hogy az ő nagypapája nyilas volt” – mondja Vajda Júlia. Pedig megrázó és traumatikus lehet még a szemtanúk élménye is. Az is, ha valaki maga vagy az ő szülője, nagyszülője csupán csak látta annak idején, hogy a szomszédot elviszik, nem is szólva arról, ha nemcsak szemtanú volt, hanem vissza is élt a kialakult helyzettel, és például elvitt valamit a zsidók hátrahagyott javaiból. (Erről a teherről szólt Szántó T. Gábor Hazatérés című novellája, meg az abból készült 1945 című film is.)
Még ha a történetekről nem beszélnek is, a történetek bennünk élnek, ott vannak a zsigereinkben, a tudattalanunkban, s ezek révén tovább is adódnak. Ugyanakkor a mai fiatalabb nemzedékek tagjai egyre nehezebben tudnak rálátni arra, hogy honnan erednek a problémáik. Ráadásul részben a sok megemésztetlen történet révén egyre több a családi konfliktus is. Néha azért, mert a történetek nincsenek kibeszélve, néha azért, mert ugyan szó van róluk, mégsem sikerül őket „jól”, egymás megértését segítő, s ezáltal megkönnyebbülést hozó módon kibeszélni.
Sokszor nemcsak nehéz megszólaltatni a túlélőket, hanem egyre kevesebben is vannak, és egyre kevesebb a verbális hagyaték a soáról, ezért Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológus, EMDR-terapeuta arra biztatja az utódok generációit, hogy kezdjenek el beszélgetni a szüleikkel és nagyszüleikkel, mert „szorít az idő”, a háború hiteles krónikásai közül már egyre kevesebben vannak velünk. A szakember szerint ez azért is fontos, mert a felmenők történetei adhatnak egyfajta folytonosságot a személyes narratívában, ami az egyik alappillére lenne annak, hogy később megelőzhető legyen a traumatizáció további leágazása (a transzgenerációs traumaátvitel).
„Mindenkinek fontos, hogy elhelyezze magát valahol a családi életfolyamban. Ha a családtörténet hiányos, töredezett, akkor az az identitás alakulásának bizonyos szakaszain több mint valószínű, hogy problémát fog okozni. Ebben rejlik a nemzedékek közötti kísértetjárás, vagy ahogy Ábrahám Miklós és Török Mária – a magyar-zsidó származású pszichoanaltikus házaspár – fogalmaz: a transzgenerációs fantom ereje, hogy hiába fordítanánk hátat neki, az is velünk marad, amit titok övez, és folyamatosan hat ránk, a viselkedésünkre, az érzelmi világunkra és a kapcsolatainkra” – mondja.
„Én a kétezres évek elejétől készítettem interjúkat túlélőkkel – teszi hozzá Vajda Júlia. – Sokan azzal vágtak bele a tanúságtételbe, hogy úgy érzik, nem vihetik magukkal a sírba a történeteiket. És az volt az élményük, hogy az a fajta interjú, amit én, illetve tanítványaim készítettünk velük, nemcsak arra voltak jók, hogy tanúságot tegyenek, s ránk hagyják a történeteiket, de nekik maguknak is sokat adtak: azt az élményt, hogy értő fülekre, igazi meghallgatásra találtak. Hogy nem kikérdezték őket, hanem a maguk módján, tempójában, úgy, ahogy nekik esik jól, mesélhették el azt, amit átéltek. Éppen ennek alapján is mondom, hogy a kibeszélésnek nincs jó vagy rossz módja. Azaz, annyiban van, hogy
mindenkitől el kell fogadnunk, hogy úgy meséljen, ahogy ő tud mesélni.”
Ő úgy véli, hogy a gyerekekkel is érdemes minél korábban elkezdeni beszélgetni a múltról – természetesen nem traumatizálva őket, például olyan megjegyzésekkel, hogy „bezzeg Auschwitzban megetted volna” azt az ételt, amit épp ott szeretne hagyni a gyerek. Hanem a saját nyelvükön, a saját szintjükön kell hozzájuk szólni. „De nem hiszek abban, hogy helyes, ha a múlt elhallgatásával próbáljuk óvni a gyerekeket, hisz a múlt akkor is velünk van, ha úgy teszünk, mint ha nem lenne. És természetesen ők is itt élnek velünk ebben a valóságban, a világtól pedig nemcsak nem lehet, nem is kell megóvni őket. Ami persze nem jelenti azt, hogy egy hároméves gyereknek a gázkamrákról kellene beszélni, hiszen egyfelől nem értené, amit mondunk, másfelől, ha értené, feldolgozhatatlan terhet tennénk rá. De fokozatosan adagolva egészen kicsi kortól kezdve szóba lehet hozni a témát, és bizonyos értelemben ez kell is.”
Az elbeszélhetetlenség súlya
Bármennyire is egyetértenek a szakértők abban, hogy beszélni fontos a múltról, valójában nagyon nehéz is. Szirtes Lili szerint részben azért, mert a túlélők beszámolói töredezettek, ami többek között arra is visszavezethető, hogy volt egy viszonylag hosszú látencia periódus, amíg nem beszéltek arról, ami velük történt. Részben pedig azért, mert olyan társadalmi kontextusban kellett volna megtörténnie a feldolgozásnak, amely nem támogatta a nyílt és őszinte beszédet vagy az egyedi élettapasztalatok megosztását.
„A túlélők jelentős része a háborút követően betagozódott a kommunista ideológiába vagy pártba, egyfelől abban a tudatos vagy tudattalan reményben, hogy ilyen módon revánsot vegyenek az ő erőszaktevőiken. Vagy annak érdekében, hogy ne legyenek áldozatai a további stigmatizációnak, egyneművé váltak egy masszával – noha tudjuk, hogy az antiszemitizmus a szocializmusnak is ugyanúgy része maradt. Vagy épp itt biztonságban érezték magukat, és úgy hitték, van egy védőhálójuk, amely elkerülhetővé teszi a későbbi borzalmakat. Ez az ideológiai, politikai ugrás a túlélők generációiban szintén közvetett hatásként járul hozzá az elbeszélhetetlenséghez” – magyarázza Szirtes Lili.
A beszélgetésnek más pszichés akadályai is lehettek. A trauma természetéhez hozzátartozik, hogy az emlékezet itt másként működik, mint egy átlagos tapasztalat esetében. A traumatikus élmények emléknyomai darabkákként leválnak az élettörténetről, elszigetelten, disszociáltan tárolódnak, ezért hozzáférhetetlenek, nem elmesélhetők. Mivel nem képezik részét az úgynevezett önéletrajzi emlékezetnek, valójában elég nagy kihívás úgy beszélgetni róluk, hogy ebből bármi koherens ki tudna jönni. Nem segít az sem, hogy rengeteg titok, szégyen és bűntudat is fedi ezeket az emlékdarabkákat – magyarázza Szirtes Lili. A „kibeszélés” sokszor kimerül elejtett félmondatokban, utalásokban, szimbolikus üzenetekben, amelyeknek szintén megvan a maguk traumatizáló hatása. „Ezek közvetítik leginkább a traumát generációról generációra. Ha valaki nincs tisztában ennek az erejével – hogy is lenne anélkül, hogy például tudatosan dolgozott volna ezzel? –, és megkapja ezeket az indirekt üzeneteket, egyszer csak azt veszi észre, hogy ő maga is szorong, depressziós, rémálmai vannak, úgy, hogy ezeket nem tudja hová kötni.”
A túlélőkben nagyon sokszor dolgozott az is, hogy nemcsak a potenciálisan fenyegető eseményektől akarták megóvni a gyerekeiket, hanem az emlékeiknek a terhétől és fájdalmától is – magyarázza Szirtes Lili. Úgy gondolták, hogy ez az ő fájdalmuk, az ő szégyenfoltjuk, nem is beszélve arról, hogy a náci ideológia által hirdetett alacsonyabb rendűség beépült az önazonosságukba, ami aztán a pszichéjük állandó kísérőjévé vált.
Vagyis sokszorosan nehezített pályán mozgunk, amikor tisztába akarunk kerülni az örökölt traumáinkkal vagy épp a megküzdési eszközeinkkel, de a szakemberek szerint ettől még mindenképpen meg kell próbálni.
A gondolatkísérlet ereje
Vajda Júlia szerint a soáról való gondolkodás, magunk beleképzelése azokba a helyzetekbe, amelyeket a túlélők – meg persze azok is, akik az üldöztetésben életüket vesztették – megéltek, legalább ugyanolyan fontos része a feldolgozási folyamatnak, mint az odafigyelő meghallgatás. Sokat megértünk a korszakból, illetve abból, hogy milyen teherrel élnek együtt azok, akik az üldöztetést átélték, ha elképzeljük, hogy ott és akkor mit éltek meg ők, s elgondolkodunk azon, hogy mi hogyan viselkedtünk volna a helyzetükben, s el tudjuk fogadni azt, hogy bármennyire szeretnénk is úgy képzelni, hogy mi jobbak, tisztességesebbek lettünk volna, mint azok voltak, akik megjárták azt a poklot, biztosak nem lehetünk abban, hogy valóban úgy is viselkedtünk volna.
„Hisz nagyon könnyű azt gondolni, hogy én tisztességes ember vagyok, én a lágerben is tisztességes lettem volna, akkor, amikor valaki ott van a lágerbeli szélsőséges helyzetben, vagy a gettóban, amikor az ember valódi szükséget szenved, amikor az éhhaláltól, a lába lefagyásától fél, a morális parancsok könnyen félresodródnak. Az interjúimban lényegében csak olyan történeteket hallottam, amelyek arról szóltak, hogy az elbeszélőtől elloptak valamit. De hát hol vannak azok, akik elvették a másik utolsó falat kenyerét a párnája alól? Akik elvitték a láger „feketepiacán” csencselt picit jobb minőségű cipőt? A beszámolókat hallgatva úgy tűnik, mintha csak azok élték volna túl az üldöztetést, akiket mások megkárosítottak. Pedig ez kizárt. És, ahogy például Primo Levi is mondja, a túlélésre sokkal inkább a mások ellenében, a mások megkárosítása révén volt esély.
Csakhogy ezekről a történetekről nem esik szó. Hisz a felszabadulás utáni, újra „normálissá vált” világban nem vállalható, hogy én voltam az, aki elvettem a másikét. Igen, az ember esendő, különösen, ha a túléléséről van szó. Mi pedig, akik ilyen helyzeteket soha meg nem éltünk, nem ítélkezhetünk azok felett, akiket a félelem és szenvedés a hétköznapi moráljukkal össze nem egyeztethető cselekedetekre késztetett” – szedi szét Vajda Júlia a történetek különböző rétegeit, s szerinte emiatt sem szabad túlzott leegyszerűsítéssel közelíteni ezekhez a történetekhez. „Az lenne jó, ha az emberek vállalni tudnák, el tudnák mondani ezeket az ambivalens, kaotikus, zavaros történeteiket és érzéseket is. De ez nagyon nehéz. Különösen egy olyan társadalomban, amelyben a történelmi szintű szembenézés is hiányzik a korszak bűneivel.”
Az adott társadalom pillanatnyi állapotát és viszonyát a korszakhoz egyébként sem lehet leválasztani a személyes emlékezetről. Emlékeinkre mindig hatással lesz az az igyekezetünk, hogy szeretnénk belesimulni a társadalomba. És ez – különösen a szemtanúk esetében – mára a felelősség teljes áthárításával jár. Hisz a politika üzenete is az, hogy Magyarország, a magyarok nem felelősek azért, ami zsidó honfitársaikkal történt.
A készenléti állapot és a bűntudat újraaktiválódása
A ma még élő túlélők nagy része tinédzserként, gyerekként járta meg a koncentrációs táborokat, vagy még kisebb gyerekként élte túl a gettókban az üldöztetést. „A gyerek joggal várja azt, hogy a szülő megvédje és viselje a felelősséget, ami a soában lehetetlen volt. A gyerek túlélők esetében ezért gyakran alakult ki harag a szülővel szemben. S hiába, hogy ez felnőtt perspektívából nem jogos, a gyerekek így működnek.
Az a rombolás, amit az ő esetükben az üldöztetés a szülő-gyerek viszonyban okozott, gyakran azután a következő nemzedékekre is tovább adódott.
Szirtes Lili hozzáteszi, minél fiatalabb életkorban tapasztal meg valaki súlyos traumát, annál szétziláltabbá válik a mentális állapota. A trauma tapasztalata strukturális szinten ágyazódik be az idegrendszerébe, ezért sokkal védtelenebb, és a nagyon fiatal korban elszenvedett traumának hosszabb hatásai is lehetnek. „Ha egy gyerek körül világégés, félelem, pánik és folyamatos készenléti állapot van, akkor neki ez lesz az alapkészlete: az állandó riadókészültség, éberség és megriadás, bizalmatlanság, elkerülés, és ha nem kap idejében segítséget, támogatást a vele történtek megdolgozásához, akkor ez, amikor ő maga szülővé válik, elemi erővel fog újraaktiválódni benne.”
„Hasonlóképp tovább adódhat a következő generációknak a túlélőknek a saját életben maradásuk miatt érzett ún. túlélőbűntudata is. És ha aztán egy gyerek ezt „örökli meg” a szülőtől, könnyen alakít ki ő maga is hasonló viszonyt a világhoz, s fogja minden helyzetben magára venni a felelősséget. Vagy az örökséget ellenkezőjébe fordítva, az az elleni lázadása részeként, képtelenné válik majd a felelősség vállalására. Legyen bárhogy is, maga a bűntudat mint probléma valamilyen formában nagy eséllyel ott lesz az életében” – magyarázza Vajda Júlia.
A halálból vissza az életbe
A soá generációs hagyatéka a legkülönbözőbb módokon kúszhat be a mindennapokba. Szirtes Lili álominterjúkkal dolgozott, szimbolikus álomértelmezésekkel a második, harmadik generáció tagjainál, és azt mondja, bár egyértelmű ok-okozati viszonyt nem lehet felrajzolni, de a szülők, nagyszülők traumáinak a nyomát az álmokban is fel lehet fedezni, lehetnek ugyanis áthallásai tudattalan szinten. Egy olyan leszármazott példáját hozta fel, aki gyerekkorában még nem tudott ugyan a háborús múltról, de rendszeresen álmodott tűzzel és azzal, hogy álmában felgyújtanak egy épületet. Évtizedekkel később derítette ki, hogy a nagyapja egy olyan gyalogmenetben halt meg tífuszban, amelynek a tagjait aztán egy istállóban égették el.
A túlélők útját rengeteg halál övezi – emlékeztet Szirtes Lili. Részben arctalan halál, ami ugyanakkor felveti a kérdést, hogy az egymásra halmozott holtak, a lesoványodott, lemeztelenített, bekoszolt, elembertelenített testekkel való kapcsolat hogyan hat később az intimitásra, a szexualitásra, a saját testhez és testhatárokhoz való viszonyra. Sok halott pedig nem arctalan, hiszen családtag, a túlélők közül pedig sokan úgy jöttek vissza a koncentrációs táborokból, hogy az egész családjukat meggyilkolták. Sokszor fordult elő, hogy ők aztán a gyerekeiknek az elhunyt családtagok nevét adták, akik úgynevezett emlékmécsesek lettek. Sokszor nem tudták, hogy kinek a nevét kapták, mégis zsigereikben hordozták a meghalt rokon gyászát, és a puszta létükkel folyamatosan felelevenítették azt, aki már nincs. Szirtes Lili azt mondja, ezek a leszármazottak beszámoltak arról, hogy egyszerre érzik a hiányt és a bűntudatot is, miközben sokszor nincs magyarázatuk rá.
Szirtes Lili azt mondja, a későbbi generációk identitásképződésben is tetten érhető az, hogy történt egy világégés, és sokan nem feltétlenül azt viszik tovább a zsidóságukból, hogy cionista nézeteket vallanak, vagy tartják a pészahot, hanem azt, hogy üldözöttek, hogy félniük kell, hogy körül kell nézniük az utcán, vagy épp el kell menniük itthonról. „Amikor jövőtervekről, fantáziákról, félelmekről kérdeztem az interjúalanyaimat, nagyon sokan azt mondták, hogy a félelemriasztójuk hamarabb kapcsol be, hogy állandóan készenlétben vannak, és hamar megfogalmazódik bennük, hogy egy helyzetből menekülniük kell. Egyfajta modern kori exodus: azt a tanulságot viszik tovább, hogy idejében lépni kell.”
Szirtes Lili hangsúlyozza, hogy nemcsak traumák öröklődhetnek, hanem a megküzdési stratégiák is. „Nemcsak a borzalmakat visszük tovább, hanem az erőforrásokat is. Márpedig a traumatúlélésben rengeteg erő, érték, moralitás, spirituális újraértelmezés és értékrendalkotás lehetősége rejlik, ami hasonlóképp átadódhat.” Ez a szempont azért is fontos, mert az újabb generációk könnyen azt érezhetik, hogy agyonnyomja őket a múlt, ha csak a szörnyű elemeit látják, miközben komplex örökséggel van dolguk, amelynek része a növekedés is. „A saját traumák, a családtörténet átdolgozása, a hozott diszfunkcionális minták átírása pedig erőforrássá, sőt egyfajta kármegelőzéssé alakulhat a következő nemzedékben.”
–
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!