Az ENSZ döntése nyomán április 11-e lett a koncentrációs táborok felszabadulásának világnapja. 1945-ben ezen a napon érkeztek meg a felszabadító amerikai csapatok Buchenwaldba, de ahhoz, hogy ott még embereket találjanak, kellett a foglyok felkelése is, amely megakadályozta, hogy a koncentrációs tábor őrei legyilkolják az életben maradt húszezer embert.

Arról, hogy mi történt a táborok felszabadulásának a pillanatáig, rengeteg tudományos és fikciós irodalom született, de az egyes emberek sorsáról még mindig keveset tudunk. Heather Dune Macadamnak köszönhetően az eseményeknek egy olyan bensőséges felidézését kapjuk meg a 999 fogoly: Az első auschwitzi női transzport története című könyvében, amellyel adós volt a holokauszt-történetírás. Macadamnak erről az adósságról meglehetősen sarkos véleménye van: „A holokauszt-irodalmat értelmiségi férfiak uralják. Mélyen hiszek benne, hogy ebben nőgyűlölet és osztály alapú elnyomás is visszaköszön” – mondta egy interjúban. A szerző gondolatmenete szerint a 999 fogoly ma azért hathat az újdonság erejével, mert az első női transzportba fiatal lányokat gyűjtöttek össze, és az ő történeteikkel nem foglalkoztak eddig, mert „a tinédzser lányok nem voltak fontosak, ők nem voltak értelmiségiek”.

Heather Dune Macadam elképesztő kutatómunkával, maroknyi túlélő, szemtanúk, rokonok és történészek segítségével, és persze iratok tízezreinek az átvizsgálásával rekonstruálta az első női transzportban utazók életét és halálát. Az, hogy ilyen keveset tudtunk eddig a Szlovákiában 1942 tavaszán összegyűjtött majdnem ezer lány és fiatal nő sorsáról, az információhiány mellett azzal is magyarázható, hogy a túlélők nem élnek már vagy nagyon idősek, és mint a szerző egyik interjúalanya, az akkor 92 éves Ruzena Gräber Knieža mondja: „Nem akarok még ilyen kevéssel a halálom előtt is Auschwitzra gondolni.”

Ugyanakkor nagyon sok túlélő csak azért nem adta fel a küzdelmet a haláltáborokban, mert megfogadta, hogy elmondja majd, mi történt ott. A krónikási szerep felvállalása csak erősítette bennük az élni akarást.

A 999 fogoly egyik erőssége, hogy a szereplők – csaknem negyven szlovákiai zsidó lány és fiatal nő – történetén keresztül fokozatosan viszi végig az olvasót a pokolig vezető úton. Amikor az első transzport utasait megismerjük, bár a politikai és társadalmi helyzet már feszült, ők a tizenévesek álmokkal, barátokkal, ártatlan történetekkel és családi védőhálóval teli mindennapjait élik a szlovák településeken. De a homonnai, poprádi vagy eperjesi felnőttek sem nagyon voltak felkészülve arra, amivel aztán szembe kellett nézniük. Mindenki értetlenkedéssel fogadta az 1942 elején terjedni kezdő pletykát, amelyből aztán törvény lett, miszerint:

Minden 16 és 36 év közötti zsidó hajadon köteles jelentkezni március 20-án egészségügyi alkalmassági vizsgálatra, amely után háromhavi munkavégzésre rendelik ki őket. Mindenki hozza magával a szükséges személyes holmiját, legfeljebb 40 kilogramm súlyú útipoggyász formájában.

A felszólítás, amelynek engedelmeskedtek a maga gyakorlatiasságában és konkrétságában nem vetített előre semmit abból, ami a lányokra várt. Deportálásról a hivatalos kommunikációban szó sem volt, „szerződéses munkásokként” hivatkoztak rájuk. De hát miért akarna bárki is fiatal lányokat munkaszolgálatra vinni?

Választ egyébként valóban nehéz találni rá, de van valami szimbolikus és gyakorlati gondolamenet is abban, hogy először épp a hajadon zsidó lányokat és nőket deportálták, hiszen a közösségek fennmaradásának ők lehettek volna a zálogai.

A szlovák hatóságok hátborzongató hatékonysággal szervezték meg az összegyűjtésüket. „A jó kislányokat nem nehéz megtalálni” – írja a szerző. És ugyanilyen olajozottan zajlott az elszállításuk is – marhavagonokban, mert ezek bizonyultak a legköltséghatékonyabb választásnak: kétszer annyi ember fér el egy-egy ilyen kocsiban, mint ló vagy szarvasmarha.

A számok fokozatosan behelyettesítették az embereket, akik eltűntek a megaláztatások, kínzások és gyilkosságok embertelensége mögött. A Macadam által felidézett jelenetek jól érzékeltetik ennek a folyamatnak az alakulását. Amikor a regisztráció során a lányokat utasították, hogy vetkőzzenek le az orvosi vizsgálathoz, megdermedtek – tizenévesek voltak, egyikük sem mutatkozott még ruha nélkül férfi előtt. De még amikor a marhavagonokra kellett felszállniuk, akkor is békeidős problémákkal foglalkoztak: „Próbáltuk hölgyekhez méltó módon megoldani a felszállást, de szoknyában lehetetlen volt olyan magasra lépni” – mondja a történetek egyik főszereplője és a szerző beszélgetőtársa, Edith Friedmann.

A dehumanizálás ezt a szégyenérzetet később feleslegessé teszi.

Bár az egész kalandos kirándulásnak indult –  arra számítottak, hogy barátkozhatnak, világot láthatnak –, sok fiatal lány érezte azt már induláskor, hogy hirtelen felnőtt lett. Majd ugyanilyen hirtelen lett rémálom a kirándulásból: mire a poprádi kaszárnyához értek, a gárdisták már ordítoztak és korbácsokkal ütlegelték őket. Az itt töltött idő az első lépés volt a „kulturálatlanítás” folyamatában. Az, hogy marhavagonokba zárták és áruként kezelték őket, az emberi mivoltukat kérdőjelezte meg – mondja Macadam az egész könyvön végigvonuló motívumról.

Amikor a vonatuk befutott Auschwitzba, a civilizáció és a pokol között még feszült egy vékony hártya. A vonat platója magasan volt, és a lányok az SS-őrök egyre hangosabb üvöltözése közepette nem tudták eldönteni, hogy lemásszanak-e vagy ugorjanak. Aztán ugrottak.

Földet érve lesimították a szoknyájukat. Az idősebb városi lányok ellenőrizték, hogy a harisnyájukon nem futott-e fel a szem.

Az életet és a halált sokszor csak egy rendes ruha választja el.

Macadam nemcsak a lányok sorsát követi végig a könyvben, hanem a környezetükről is részletes képet fest: a közösségekről, amelyeknek fogalmuk sem volt, mi vár rájuk, a náciknál is nácibban viselkedni próbáló szlovákokról, az adminisztrációs eufemizmusokról (deportált lányok = szerződött önkéntesek), a rendszert lelkesen és hatékonyan kiszolgálókról. A szerző hangsúlyozza, hogy a német és a szlovák vasút közreműködése nélkül a holokauszt nem lehetett volna olyan pusztító: „Az egész német vasútnál egy árva hivatalnok sem akadt, aki akár egyetlen transzport átengedését is megtagadta volna.”

A transzportok gördülékeny szállításához kellett az is, hogy az álhírek szinte teljes mértékben átvegyék a hírek helyét. Macadam azonban egy ponton figyelmeztet arra is, hogy nemcsak a 40-es évekre jellemző, hogy az emberek hisznek a kormánynak, amikor azt állítja, hogy kisebbségekkel szembeni intézkedései nem rasszisták vagy igazságtalanok: „Más modern rezsimek is sikeresen tálalták a népirtást bevándorlási politikaként, vallási meggyőződésükből fakadó kötelességként, illetve az etnikai tisztaság miatt vagy épp gazdasági okokból szükséges lépésként.” És itt jönnek képbe a nők, hiszen a célcsoporton belül az első áldozatok mindig a legsebezhetőbbek, legkevésbé „értékesek” közül kerülnek ki – és a társadalmak ezeket a címkéket ahogy akkor, még ma is a nőkre aggatják.

A szerző a minden szám mögött van egy ember közhelyéből komoly és lenyűgöző történelmi képet rajzol eleven, érző és gondolkodó, a társadalomhoz, a családhoz megannyi szállal kapcsolódó alakokkal. A lányoknak nemcsak a nevét és az életkorát azonosítja be, hanem a vonásait, a terveit, a kapcsolatait is. A statisztikákat életekre váltja – amitől a könyve nem lesz könyebb olvasmány, különösen az egykori deportáltaknak vagy a leszámarmazottaiknak –, viszont sokkal átélhetőbbé válik.

Macadam megjegyzi, hogy egész pontosan 1942. március 26. volt az a nap, amikor a transzport szó új jelentést nyert: innentől a zsidók áruk lettek, a transzport pedig a halált jelentette. Az emberi léttől azonban már a halál előtt is megfosztották őket. Ennek a szerteágazó folyamatnak megannyi állomása és összetevője volt. Kezdődött a bolhákkal, tetvekkel, ágyi poloskákkal, folytatódott a csirkék kizsigereléséhez hasonlító, nemi erőszakkal egyenlő hüvelyi vizsgálattal, a vég nélküli éhezéssel, a tífusszal és a tuberkulózissal, a test és a lélek kínzásával. Az emberi méltóságuktól megfosztott, halott orosz katonák egyenruháiba öltöztetett lányok „felismerhetetlenné váltak mindannyian”. Megszűnt a menstruációjuk, mert „nem maradt annyi zsír a testünkön, hogy a női ciklust fenntartsa.” Nem érezték nőnek magukat, nem érezték embernek magukat.

Kopasz fejek, férfiuniformisok. Senki sem emlékeztetett önmagára. „Rá sem ismertünk egymásra – meséli Helena Citron. – Aztán ahelyett, hogy sírva fakadtunk volna, röhögni kezdtünk. Hisztérikus vihogásban törtünk ki, mert mást nem tehettünk. Nevettünk, mert a könnyek ezen a ponton már kevésnek bizonyultak.”

És közben az élni akarás is addig elképzelhetetlen erőket mozgósított ezekben a fiatal lányokban.

Ha az élethez az kellett, hogy saját kézzel vágják le az üszkösödésnek induló lábujjaikat, megtették. Ha az kellett, hogy hullákat pakoljanak, megtették. „Senki sem tudhatja, mire képes a túlélésért, amíg olyan helyzetbe nem kerül, hogy választania kell az éhenhalás és az evés, a megfagyás és a meleg, az imádkozás és a lopás között” – mondja Edith Friedmann. Mint ahogy a „tébolyító körülményeket” is kénytelenek voltak megszokni. A tábori élet is egyfajta élet – fogalmaz Macadam. De sokszor azt is fel kellett ismerniük, hogy vannak helyzetek, amelyeknél még a halál is jobb.

Ezeket a nőket nemcsak az SS fosztotta meg a méltóságuktól, hanem a történetírás is. Az 1942 augusztusa előtti időszakból szinte semmit sem tudunk a női altábor haláleseteiről, kivéve, ha a túlélők vagy a szemtanúk valamelyike megemlékezett róluk. Ahogy Macadam megjegyzi: „Ha férfiak haltak volna meg, a nevüket és a rabszámukat feltüntették volna a dokumentációban. A nők azonban névtelenek maradtak. (…) A zsidókat nem tekintették embernek – a zsidó nőket még annyira sem.” Azt tehát, hogy a 25 éves Jolana Grünwald és a 21 éves Marta Korn voltak Auschwitz első női áldozatai, a könyv szerzője írja le először.

A könyv a kétségbeesés rengeteg regiszterét ragadja meg, az auschwitzi rabok nap mint nap olyan helyzetekben találták magukat, amelyben nehéz volt meglátni az élet értelmét. A családtagok, barátok halála mögött maradó űr különösen gyötrelmes volt, Edith Friedmann ezt a nővére elvesztése után élte át, amikor szembesült a gondolattal, hogy mennyire nehéz élni, miközben Auschwitzban könnyű lett volna meghalni.

A pusztulás mind karnyújtásnyi távolságra volt. (…) Elég lett volna kilépnie a sorból, hogy lelőjék.

Hogy élhettem túl mindezt? – kérdezik ma is.

A 999 fogoly szerzőjének sincs válasza erre a kérdésre, de mindent megtesz, hogy közelebb vigyen ahhoz, hogy megértsük, mit is kellett túlélni Auschwitzban az első ezer nőnek.

Heather Dune Macadam: 999 fogoly, HVG Könyvek

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: