Igazi kegyelmi állapot a Forma–1-ben, amikor egy csapatnak sikerül annyira jól összeraknia magát, hogy nemcsak az egyik, hanem mindkét pilótája esélyes a világbajnoki címre. Az esetek nagy részében ez azt is jelenti, hogy a verseny házon belül zajlik, de mindez komoly dilemmává válhat: melyik pilóta mögé álljon oda a csapat, adott esetben a másik ellenében? Melyik ponton avatkozzon be a szabad versenybe, hány futam után, a világbajnoki állás melyik szakaszában kezdjen el csapatutasításokat kiadni, hogy keményen felépített előnye ne forduljon hátrányba?
Az idei szezon nagy esélyese, a McLaren nagyon jól ismeri ezt a dilemmát: csaknem négy évtizeddel ezelőtt annyira erős autójuk és két annyira tehetséges és gyors pilótájuk volt, hogy akár ölbe tett kézzel is nézhették volna a verseny alakulását. Csakhogy a siker lehetősége és a pilóták könyörtelen egymásnak feszülése szinte szétszakította a csapatot. Alain Prost és Ayrton Senna rivalizálása azóta fogalommá lényegült át – nemcsak a sportban, hanem a kultúrában is.
Idén a McLaren a világbajnoki cím legnagyobb esélyeseként vágott neki a szezonnak, és ezúttal is két, győzelemre éhes tehetség ül a volánnál. A szezon feléhez közeledve a brit Lando Norris és az ausztrál Oscar Piastri fej fej mellett állnak a világbajnoki versenyben, és úgy néz ki, még jó ideig nyitott marad, hogy melyikük lesz az év igazi esélyese.
A Forma–1 a többi sportághoz képest azért is különleges, mert a versenyzők itt vállaltan a csapattársukat tekintik a legnagyobb ellenfelüknek, ők jelentik ugyanis a legtisztább mércét: ugyanolyan autóban, ugyanolyan körülmények között teljesítik a köröket, ezért sokkal nehezebb megmagyarázni a lemaradást. A szezon előrehaladtával és az eredmények alakulásával aztán a pilótapárosok csapaton belüli erejének a dinamikája is változik. Márpedig egy olyan sportágban, mint a Forma–1, ahol nagyon kevésen múlik minden eredmény, a csapaton belüli erőviszonyoknak döntő szerepük lehet.
