Az Azt meséld el, Pista! című színdarabban mondja Mácsai Pál Örkény Istvánként, hogy azért kezdett el egyperces novellákat írni, mert Budáról a Soroksárra tartó HÉV-vel kellett munkába járnia, miután a TTT időszakában nem jelenhettek meg a művei, és más állást kellett keresnie. Annyi időt elvett az életéből az utazás, hogy már csak a novellákkal tudta kiélni alkotói vágyát.
Véletlenül se szeretném Örkényhez hasonlítani magam, de ez a történet rengetegszer eszembe jutott az elmúlt öt évben a HÉV-en ülve Közvágóhíd felé, főleg amikor a Kolosy térre kellett bejárnom, ami Szigetszentmiklósról jó esetben másfél óra, rosszabb esetben majdnem kettő. Már egy ideje éreztem, hogy nem tartható sokáig a napi 3 óra utazás, és egyéb családi okok miatt is ideje lett a költözésnek.
Öcsémmel, Benivel közösen kerestünk albérletet Budapesten. Egészen hosszú listánk lett arról, hogy milyen körülményekre vágyunk: a két teljesen külön nyíló szoba elengedhetetlen volt, a lakbér ne legyen több havi kétszázezer forintnál (ez még 2024 végén történt), lehetőleg a rezsivel együtt, a vécé pedig legyen külön a fürdőszobától. Nekem fontos volt még, hogy a város különböző pontjaira gyorsan el lehessen jutni, Beninek pedig hogy viszonylag új építésű legyen. Szintén előny volt a bútorozatlan lakás, mert mindkettőnknek voltak egészen új bútoraink.
Nem rövid a lista, voltak elvárásaink, de így visszaolvasva egyik sem tűnik elrugaszkodottnak, mégis végül irreálisnak bizonyultak, elsősorban az árak miatt.
Bár ez nem a béreltekre vonatkozik, de adalék a lakhatási problémákhoz, hogy átlagfizetéssel és egy 50 négyzetméteres ingatlan árával számolva Budapesten tíz évig kell gürizni, hogy összejöjjön egy használt lakás ára, de Debrecenben még ennél is tovább. Persze közben a kiadásainkkal is számolni kell, és ha valaki a nettó átlagkereset 30 százalékát tudja félretenni, akkor 20-30 évig kell spórolnia. Így egyáltalán nem meglepő, hogy száz lakásvásárlásból már csak három köthető olyan fiatalokhoz, akik épp elköltöznének a szülői házból.
Ami a bérelt lakásokat illeti: tavaly szeptemberben is nézelődtem az ingatlanközvetítő oldalakon, akkor még találtam lakást a XI. kerületben havi 160 ezer forintért, bár már akkor is ritkaságszámba ment, és messze nem felelt meg a testvérem új építésű elvárásának. Idén januárban viszont a hasonló lakások már legalább 180 ezer forintba kerültek, de inkább 200 ezerbe, és így is mindegyiknél valamilyen kompromisszumot kellett volna kötnünk.
Túry Gergely
Nagy halogató vagyok, így nyilván addig húztam a keresést, amíg csak lehetett, majd számomra is váratlanul egy pénteken összegyűjtöttem az összes olyan lakást, ami megfelelt az elvárásoknak. Ekkor viszont realizáltam, hogy muszáj lesz 220 ezer forintra növelnünk a büdzsét, mert fél év alatt is sokat emelkedtek az árak – igaz, később, 2025 közepén megtorpant a bérleti díjak emelkedése, az Otthon Start hitel a várakozások szerint pedig még inkább odaver a lakáskiadásnak, hiszen többen törekednek majd rá, hogy saját lakásuk legyen.
Elsősorban a VII. , VIII. és XI., XIII. kerületekben keresgéltünk, majd az egyik munkatársam javaslatára a III. kerületet is beikszeltem az ingatlanos oldalon, ahol meglepően sok szimpatikus lakás bukkant fel. Végül másnapra le is beszéltük két lakás megnézését, egy harmadikat pedig hétfőre. Legalább húsz tulajdonossal kellett beszélnünk, hogy ezt a hármat megnézhessük, a legtöbben azt mondták, hogy már több jelentkezőjük is van, és valószínűleg napokon belül elkel. „Ha mégsem, akkor majd visszajelzünk” – ezt a mondatot tucatszor hallottuk. Olyan is volt, aki azonnal fogadott volna minket, és felkészített, hogy pénzzel érkezzünk, mert ha tetszik a ház, azonnal utalnunk kell a kauciót.
Először a Váci útra mentünk egy harmadik emeleti lakásba. Szimpatikusak voltak a tulajok, kellemes és fényes volt a lakás, az egyik szobához tartozott egy erkély, a két háló között húzódott meg a konyha, így kicsit talán nagyobb a személyes tér, viszont a zuhany és a vécé egy helyiségben voltak, bár utóbbi a fürdőn belül egy külön szobában. Az 50 négyzetméteres lakásért 215 ezer forintot kértek el, amihez még hozzájött a közös költség és a rezsi. Szinte biztos voltam benne, hogy ez lesz az otthonom a következő egy évben, kicsit ott is hagytam a többieket, és újra benéztem a két szobába, hogy eldöntsem, melyikben tudnám jobban elképzelni magam. Ekkor viszont észrevettem, hogy az ablakokon keresztül mennyire beszűrődik a zaj a Váci útról.
Erről azt mondták a tulajok, hogy meg lehet szokni, és nem zavaró éjszakánként sem, de engem akkor is aggasztott. Azt is mondták, hogy a biztonság kedvéért menjünk el közjegyzőhöz, amit nekünk kellett volna állnunk 20 ezer forintért, annak ellenére, hogy az ő jogaikat védi. És figyelmeztettek, hogy vannak más jelentkezők is, szóval minél előbb jelezzünk vissza. Elköszöntünk, majd megnéztük a XI. kerületi lakást kívülről, ahova csak hétfőre kaptunk időpontot. Persze bentről nem tudtuk meg, milyen a helyzet, de kiderült, hogy egyik oldala a BAH-csomópontra néz, szóval valószínűleg ehhez képest az újpesti egy csendes kis zug.
A BAH-csomópont felüljárója szombat délutáni jármű-forgalommal
MTI / Jászai Csaba
Az utolsó utunk Óbudára vezetett, ez volt a legdrágább opció a három közül, 220 ezer forint, 12 ezer forint közös költséggel, és még ehhez jön hozzá a rezsi. Beléptünk az ajtón, és újszag csapott meg minket, minden modern volt, jobbra egy egészen nagy beépített gardrób, a vécé és a fürdő teljesen külön helyiségekben, a konyhában volt mosogatógép és egy új sütő, balra pedig két teljesen üres, fényes szoba, egyik egy beépített terasszal, míg a másik légkondival. Kompromisszumot itt is kellett kötni, mert nem volt közösségi tér, és az ára is magasabb volt, mint korábban szerettük volna, de tudtuk, hogy ezt fogjuk választani. Jó helyen van, nagyjából fél órára Beni egyetemétől és húsz percre a munkahelyemtől, alacsony a közös költség, és szimpatikusak a tulajdonosok.
Kértünk egy kis időt, hogy átgondoljuk, de pár órával később már vissza is hívtuk őket, hogy szeretnénk beköltözni. A szerződéskötést hétfőre beszéltük meg, hogy ne kelljen vasárnap is beutazni, de este írtak egy emailt, amiben utaltak rá, hogy nyugodtabbak lennének, ha már másnap aláírnánk a papírokat, így végül a hét utolsó napján is elmentünk, Szigetszentmiklósról nézve a világ végére.
Az egyik dolog, ami meglepett a keresés közben, hogy nem igazán lehet előre tervezni, az ingatlanpiac egy éhezők viadala.
