Elkerülhető-e a stagfláció?
– tette fel a kérdést Halmai Péter akadémikus a Magyar Közgazdasági Társaság (MKT) vándorgyűlésén Veszprémben, rögtön meg is adva, mit tekint hivatkozási alapnak. „Most mindkét világból a legrosszabb van – nemcsak az infláció az egyik oldalon vagy a stagnálás a másikon, hanem mindkettő együtt. Egyfajta stagflációs helyzetünk van” – idézte Iain Macleod brit politikus 1965-ös beszédét az akadémikus.
A kifejezés az 1970-es években vált közismertté, amikor a kőolajárak két hullámban bekövetkezett megugrása felszította az inflációt, amelyet az amerikai Fed élére kinevezett Paul Volcker a forgalomban lévő pénzmennyiség durva szűkítésével és drasztikus kamatemeléssel tepert le. A megszorítások nyomán az amerikai gazdaság 1982–1983-ban az 1929-es nagy válság után az addigi legsúlyosabb visszaesést élte át. S bár a jelenlegi körülmények legfeljebb hasonlítanak a négy évtizeddel ezelőttiekre, a gazdasági adatokból kétségkívül felsejlik a stagfláció réme – több fejlett országban és Magyarországon is.
„2019 negyedik negyedéve óta a magyar gazdaságban 48 százalékos infláció következett be, miközben a gazdaság csak 5 százalékkal növekedett” – illusztrálta a helyzetet Halmai Péter a kifejezetten a stagflációról szóló szekcióban.
KSH, Halmai péter szerkesztése
A kifejezést kerülve, de adalékokkal szolgált ehhez Varga Mihály korábbi pénzügyminiszter, a Magyar Nemzeti Bank márciusban kinevezett elnöke is. Szavai szerint most is olyan erősek az inflációs várakozások, mint 2022 elején, amikor a fogyasztói árak 8 százalékkal emelkedtek. Azóta az infláció 25 százalékon tetőzött, majd nagyot zuhant, ám újra élénkül.
