Apja elszegényedett ravennai kispolgár volt, aki katonának állt, gyalogsági hadnagyként szolgált. Egyik államoshelyről a másikra vezényelték, a család sűrűn költözött. Nincs is különösebb jelentősége, hogy Pier Paolo – aki hétéves korától verseket írt – 1922-ben éppen Bolognában született, mert gyökeret sehol sem ereszthetett. Egyik nyilatkozata szerint „ez a gyökértelenség egész életemen nyomot hagyott, és egész életemben küzdöttem ellene”. (Nagyvilág, 1960/3.)
Édesanyjának, a Friuliból származó tanítónőnek viszont nagyon is erős gyökerei voltak. Pasolinit, mint mindenhez, a szüleihez is ellentmondásos viszony kapcsolta, de másképp. Fasiszta érzelmű, kisebb bűncselekményekért párszor lefogott apját idegennek érezte, édesanyja jelentette számára az otthont és az otthonosságot. A gyökereit is az ő révén találta meg felnőtt élete küszöbén, amikor 1943-ban anyja szülőföldjén, egy friuli kisvárosban, Casarsa della Deliziában telepedtek le, ahol korábban is laktak már rövid ideig.
Pier Paolót besorozták a háború elején. Az olasz felkelés után a német csapatok foglyul ejtették az egységét. A fogságból megszökött, és szökevényként került Casarsába.
Ez volt az igazi, az egyetlen igazi otthona. Ott is temették el. Friuli volt az identitása, friuli nyelven írta számos versét, az olaszul írottak jó részét is lefordította erre a rétoromán nyelvre. Ő volt a modern friuli irodalom első jelentős alakja. Élete egyik fő iránya lett a friuli és a többi regionális nyelv életben tartása. Édesanyja révén anyanyelve volt a friuli. Első verseskötetét friuli nyelven még 1942-ben adta ki, mielőtt Casarsába költöztek volna. Ezt apjának ajánlotta, aki akkor épp egy kenyai angol hadifogolytáborban raboskodott.
Pier Paolo Pasolini sírja a Casarsa della Delizia temetőben
Wikimedia Commons
Az idősebb Pasolini fiai messze estek a fájától. Részt vettek az antifasiszta ellenállásban. Guido Pasolini kommunista partizánként harcolt a németek ellen, de nem ők, hanem egy rivális – Tito vonalát követő – kommunista partizáncsoport ölte meg. A későbbi vilghírű rendező erről úgy fogalmazott: „Magam is tevékenyen részt vettem a partizánok küzdelmeiben, s az ellenállás, majd bátyám halála nagy fordulat volt életemben. Abban az időben ismerkedtem meg az egyszerű dolgozó emberekkel, és kezdtem érdeklődni a parasztok és a munkások élete iránt.” (Nagyvilág, 1960/3.) Ez az érdeklődés pedig nagyon távol esett az irodalmi hermetizmustól, amelynek vonzásában élt addig – és valamelyest a későbbiekben is – az ifjú entellektüel, aki a Bolognai Egyetemen irodalom szakán szerzett diplomát, és Casarsában tanított 1949-ig, 27 éves koráig.
Ennek az időszaknak élete első nyilvános magánéleti botránya vetett véget.
