A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
A nemrég zárult médiaművészeti fesztivál, a Binálé egy hónapja alatt a budapesti Merlin Színház bejárata mellett egy poszter méretű, kétoldalas lightbox volt látható a magasban, melyről egy rémült tekintetű állati szempár nézett le. A plakáttá nagyított szuggesztív festmény alkotója Berkes Dorka – aki egy generáció számára DJ Dorkként ismert – meghatározó jelentőségű magyar technokulturális szereplő. Vele beszélgettünk fényfestésről, Detroit-technóról és festészetről, legendás múltról és aktív jelenről.
Te, akinek a zenei szettjeire a ‘90-es évek második felében ezrek táncoltak a szintén általad a fényfestett Frankhegyen a szabadban, és akit a magyar underground technokultúra törékeny alkatú ‘ősanyjaként’ is emlegetnek, a mai napig aktív vagy, három területen is: DJ-zel, light artistként működsz, és vászonra is festesz.
Ez eleve így indult, már a Frankhegyen is Gesamtkunstot (összművészetet) szerettünk volna csinálni. Ha megnézel egy régi szórólapot, azon látni, hogy ott mindenféle művészeti tevékenység zajlott a szoborépítéstől kezdve a performanszon át a táncelőadásig. Péter (Kozma) szervezte az eseményt, én meg a teljes vizuálért feleltem. A hegyi telken a nyári hónapokban volt buli, de télen is csináltunk klubesteket a városban: például a Fésüsfonó gyárban vagy a Ruhagyárban; ősszel-tavasszal meg voltak a Katlan-partik, amelyek közül a miénk a törökbálinti volt. (a ‘katlan bulik’ underground partik voltak általában Budapest környéki elhagyatott bányákban, ipari területeken vagy konkrétan a Pilis egyik katlanjában, innen a ‘katlan’ név – a szerk.)
Fényfestés a Frankhegyen
Fekete Zsolt
Hol sajátítottad el azokat a vizuális készségeket, amik ahhoz kellettek, hogy az underground terepből kilépve néhány év múlva már óriási méretű megbízásokat tudjatok majd teljesíteni?
Valójában festőművész édesapámnál kezdődött el minden, aki rajzot tanított egy iskolában, és aki mellett sok technikát megtanultam. Később az Illatos úti keramikusiskolába jártam, utána meg a Hét Tükör Gyermekszínházban tanultam három évig díszlettervezést. A Korai Öröm a koncertjein évekig használta azt a hátteret, amit többekkel együtt készítettem 16-17 évesen, később pedig az ő akkori vetítősük, Völgyi Gábor mutatta meg nekem a Kodak Carouselt (kör alakú tárolós vetítő – szerk.) is. Ebbe a vetítőbe, a koraisoknak festettem először icipici vágott üveglapokra, amik gyönyörűek lettek. Lassan száradó üvegfestékkel dolgoztam, és kísérleteztem az egybefolyatásokkal. Utólag tudtam meg, hogy a ’60-as években a pszichedelikus rockpartikon is hasonlóak voltak. Azóta is kultiválom, amikor stílusok vagy technikák egybemosódnak.
Nem vonzott valamelyik művészeti főiskola?
Vonzott nagyon, de annyira szabad, izgalmas lehetőségeket és kihívásokat adott a partikultúra, hogy nem volt kérdés, mit tegyek. Ebben az időszakban kezdtem el bulikra járni, és ismerkedtem meg Kozmával is, aki akkor az Iparművészeti Főiskolára járt. 1996-ban együtt rendeztük meg az első frankhegyi bulit. Eleinte ott is a Kodak Carouselt használtam fényfestésre, de rövidesen egy osztrák vetítőgyártó cég, a Pani gépére váltottam, amit ma már mindenki ismer a szcénában. Annak idején a magyar színházi világban használták, de én vittem ki először a Frankhegyre, a természetbe. Baromi nagy területet lehet vele bevetíteni, attól függően, hogy mennyire húzza szét az ember az objektívet. De ennél többet nem mondanék, ezek ugyanis félig-meddig szakmai titkok… Fontos elem nekem ebben az egészben az, hogy ha DJ-zéssel vagy raypaintinggel, tehát ha fénnyel és hanggal körbeveszed az embereket, egész egyszerűen megváltoznak. Ki lehet zökkenteni őket a városi stresszel teli, egoista, lélektelen, érthetetlen, szaladós, nem jó érzésű állapotukból.
Hány ember volt a frankhegyi bulikon alkalmanként?
Úgy ezer és háromezer között.
Soha nem történt semmi baj?
Nem, ez a legszebb benne. És mindent mi csináltunk: mi voltunk a házigazdák, mi voltunk a biztonságiak… Feltettem a vetítést és mentem DJ-zni.
Oh, My God, Ó Istenem – 2025 BINÁLÉ
Fekete Zsolt
Hogy lett a frankhegyi bulikból hatalmas, több országra és több máig emlékezetes projektre kiterjedő siker?
Eljött egyszer a buliba egy újságíró, és nagyon tetszett neki az, amit látott. Az elkészült cikk mellett megjelent egy duplaoldalas kép is a lapban. Ettől fogva beindultak a megkeresések, mert akkoriban a jól menő multicégeknek kínos volt, ha nem adtak vissza valamit a városnak, keresték a lehetőségeket. Nyitottabb volt az ízlésviláguk is, és bár eleinte akartak reklámelemeket beletetetni a rendelt melókba, de megértették, hogy velünk az kizárt dolog. És rá lehetett vezetni őket, hogy mi az, amikor reklám készül, és mi az, amikor művészet.
Melyik magyarországi munkátokra emlékszel vissza legszívesebben ebből az időszakból?
Mondjuk a Millenáris Park egy csoda volt, tényleg. Az a hely gyönyörű építészetileg is, tele van remek lehetőségekkel, könnyű volt rá komponálni, egyáltalán, bármit csinálni vele. De a Matáv székház bevetítései vagy a Március 15. téri projekt is nagyon jól sikerült. Egyébként azt is szeretem, amikor olyat kell bevetíteni, ami önmagában borzalmasan ronda, de én a fénnyel szépre öltöztetem.
Az említett vizuális munkák többsége nem projekciós mapping volt abban az értelemben, ahogyan mostanában használják ezt a technikát (azaz amikor a vetített kép pontosan követi az adott építészeti formát, amit a művész először digitálisan feltérképez, lemodellez), hanem földet-falat-embereket beborító buja fénykörnyezetet teremtettél, amiben varázslatos volt járkálni.
A módszerem hasonló volt ahhoz, mint amit a mai mappinggel foglalkozók használnak, de én nem komputert használok a kiméréshez, hanem más eszközt. Gyakorlatilag manuálisan dolgozom. Nem taszítanak az új technológiák, de azt érzem, hogy mivel ezek csak nemrég jelentek meg, az alkotók még nem ismerik igazán mélyen, viszont teljesen rágyógyultak ezekre a dolgokra, és néha úgy tűnik, nem ők mozgatják a technikát, hanem fordítva.
Te inkább kézműves módon szeretsz dolgozni?
Igen, és legalább ennyire fontos, hogy egy ideje tradicionális filozófiával foglalkozom, sokat meditálok, és nem érzem szükségét annak, hogy mindig naprakész állapotban legyek azzal, hogy mi történik a világban. Inkább az érdekel, hogy hogyan és mivel lehet az embereket kimozdítani megrögzött elképzeléseikből, mintsem hogy egyes területek élettelen vitarendszereit figyeljem. Hogyha valaki megkérdezné, minek tartom magam, azt mondanám, hogy valójában street artist vagyok, aki kommunikálni szeret az emberekkel. Részben gyógyító misszióként tekintek a művészetemre.
Kiállítási enteriőr – Telep 2025
A művész jóvoltából
A frankhegyi partik és a nagyobb magyarországi céges megbízások előtt volt még több külföldi, főleg svájci körötök.
Svájcba egyrészt azért mentünk, mert Péternek, aki ott született, voltak ismeretségei. De valójában technokultúrát kerestünk, és Svájcban találtam meg azt a fajta technót, amit szeretek. Palotait hallottam először Detroit-technót játszani, de Zsolt nem kizárólag indusztriált játszott, hanem gyakorlatilag mindenféle stílust ötvözött. Nekem azóta is a root-techno, a techno gyökere az utam, az, amit hívhatunk akár ‘öreg’ vagy classic technónak is. Ezt követem azóta is a zenémben, és 15 éve a Technokunst csoporttal, főleg Isuval működöm együtt.
Hogy lehet az, hogy a vizuális világod álomszerű és lágy, a technóban pedig a legkeményebb vonulatokat játszod?
Nem érzem a vizuális világomat annyira lágynak, a technót meg, amit játszom, nem érzem keménynek. A Detroit-techno alapja a szívdobogás. Az anyja hasában valójában kilenc hónapon át technót hallgat a gyerek…
Szóval Svájcban megtanultunk mindent, egyre több munkánk lett, egyre több kihívás. Vetítettünk Zürichben, rengetegszer Sankt Moritzban, az üdülőtelepen, meg máshol is… Túl sok megrendelésünk is volt, nem tudtuk őket teljesíteni, és sajnos egy idő múlva a svájci menedzser elkezdett önhatalmúlag dolgokat kitalálni, kiprintelni ezt-azt. Mi nem tudtuk vállalni a művészetet teljesen nélkülöző pénzes megrendeléseket, ő viszont pénzt akart keresni, ezért a kapcsolatunk megszakadt. Később mi is abbahagytuk Péterrel az együttműködést, de addig, hat vagy hét éven át iszonyatos mennyiségű munkát csináltunk meg itthon és külföldön is.
Fényfestés a Millenárison, 2004. május 1.
A művész jóvoltából
Miért váltatok szét Kozma Péterrel?
Két évig voltunk egy pár, azután már csak munkakapcsolatunk volt, ami egy idő múlva túl sok és intenzív lett nekem. Túl fiatal is voltam ahhoz, hogy tudjam, hogy emberek hogyan reagálhatnak a sikerre. Miután szétváltunk, nem volt könnyű az előző életemből kiszállni, ráadásul – bár Magyarországon mi nagyon sok embernek adtunk impulzust azzal, amit csináltunk –, sokan, ha nem is fordultak ellenem, de mellém sem álltak. Ez lelkileg nagyon nehéz volt, úgy 10 évig tartott mire magam mögött tudtam hagyni. 2004-2005 körül költöztem Ausztriába, azóta is ott élek.
Még hat évig hatottak a korábbi közös munkák utóhullámai, de lettek önálló vizuális munkákra is felkéréseim, például a bécsi Künstlerhaus egyik audiovizuális fesztiválján meghívásra készítettem egy freskóinstallációt. Tervezek új projekteket is, ezek az átdolgozás és kísérletezés fázisában vannak. Igaz, hogy én kezdtem el először térben vetíteni, de mára diverzifikálódott a műfaj. Az utóbbi időben egy másik vetítési technika, a mapping kezdett el nagyon felfutni, ráadásul az internetes kapcsolattartás is nagyon fontossá vált, ami nekem nem erősségem.
Közben a korábbiaknál is fontosabbak lettek számomra az emberi, családi kapcsolatok. Ha az ember nem törődik a belső maggal, az egy idő után meghal, és nem lesz miből alkotni sem. Láttam elégszer, hogy művészek hogyan tudnak nagyon gyorsan tönkremenni vagy tönkretenni a kapcsolataikat.
Vászonra mióta festesz?
Gyakorlatilag gyerekkorom óta. A díszletfestés, a fényfestés vagy a frankhegyi szórólapok készítése is egyfajta festészeti folyamatosságot jelentett. Az egykori szórólapok egyébként ma már kultikus státuszban vannak, a Party Archive Research szkennelte be és gondozza őket. A kollázstechnika is benne van az eszköztáramban, de úgy, hogy a kész műveken ezek alig felismerhetőek eredeti formájukban. Ahhoz, hogy az akril képeimen kialakulhasson a saját kézjegyem, olyan időszakra volt szükségem, amikor más munkák nem vonják el az energiát. Önálló festői bemutatkozásom a Telep Galériában volt 2021-ben. Szerettem volna feltérképezni, hogy tetszik-e az embereknek, hogy el tudtam-e érni a festészetben azt a pontot, hogy tényleg értékesnek találják.
Fényfestés a budapesti Március 15. téren
A művész jóvoltából
Mit festesz mostanában?
Sose gondoltam volna, hogy állatokat fogok festeni, de a Covid időszaka körül láttam Tim Flach fotós kihalófélben lévő állatokat bemutató könyvét, a Végveszélybent, a címlapon egy lemúrral. Ez az állatfaj számomra szimbóluma az emberiség pillanatnyilag legfontosabb kérdéskörének. Nem hoznak hasznot, foglalják az eladható fákat? Nem így gondolom, mert a természet az az erő, ami teremti és szabályozza az anyagi világot; a természet a világegyetemben fennálló rend.
A buddhista gyakorlás során meg lehet érteni, hogy minden mindennel összefügg, és hogy sokkal nagyobb a tér, mint a hétköznapi tapasztalatban. De ahogyan mostanában éljük meg a valóságunkat, azzal a ránk bízott, kiszolgáltatott lények is velünk zuhannak. Az önpusztítás és önámítás ösvényére léptünk, holott van egy élhető út a szabadság felé: a bennünk lakozó erők feletti uralom megszerzése.
Kapcsolt kép: Fényfestés a Millenárison 2004, május 1-én / Fotó: A művész jóvoltából
