A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
A Dorottya Galériában 1988-ban rendezett első nagyobb festménykiállítása kapcsán a kiváló szemű műkritikus, Sík Csaba azt írta, „olyan festőt ismertünk meg Haász Istvánban, aki nélkül modern, mai magyar festészetről többé nem eshet szó”. Nem tévedett; az időközben Munkácsy-díjjal és Érdemes Művész címmel kitüntetett alkotó, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja a kortárs hazai képzőművészet egyik meghatározó alakjává vált. Pályájáról közelgő 80. születésnapja alkalmából beszélgettünk.
Mielőtt találkoztunk, igyekeztem mindent elolvasni, ami rólad az utóbbi időben megjelent. Számtalan írást találtam, főleg kiállításkritikákat és műveidről szóló tanulmányokat, interjút viszont alig. Kerülöd az újságírókat?
(Nevet) Nem, erről szó sincs. A megjelent írások egy része mögött a szerzőikkel folytatott, sokszor mélyreható beszélgetések állnak. Így volt ez mindig például Frank János esetében. Igaz, mások gondosan ügyelnek arra, hogy a személyes benyomások ne befolyásolják őket, amikor azzal a szándékkal néznek meg egy-egy kiállítást, hogy írjanak róla. P. Szűcs Julianna korábban szinte inkognitóban járt a tárlataimon, mielőtt írt volna róluk – örömömre mindig jót.
Ez a dilemma a művész-gyűjtő kapcsolatban is felmerül. Van gyűjtő, aki kifejezetten keresi a találkozást a kiszemelt művek szerzőivel – adott esetben velem – és van, aki nem akarja, hogy egy ilyen kapcsolat befolyásolja döntéseiben. Többek között éppen ezért van szükség egy közvetítő láncszemre, nevezetesen a galériákra. Én ezt a szerepet, és pláne a dolog üzleti oldalát szívesen átadom a galériáknak.
Relief, 1994
Haász István
Másfelől egy mű megértését, akár egy kritikus, akár egy gyűjtő számára, nyilvánvalóan segíti a művész személyiségének ismerete. A művek lélekből, mondhatni szerelemből születnek és erre könnyebb ráérezni személyes kapcsolatokon keresztül. Szoktam is néha mondani, hogy nem a műveimet veszik meg, hanem az életem egy részét.
Ismert rólad, hogy korán elkötelezted magad a művészi pálya mellett. Volt ehhez valamiféle családi indíttatás, esetleg egy olyan meghatározó élmény, ami eldöntötte a pályaválasztásod?
Engem, testvéremmel együtt, édesanyám egyedül, nehéz körülmények között nevelt fel. Jól ismertem az ‘50-es évek mindennapi megélhetési gondjait. A világ akkor nyílt meg előttem, amikor bekerültem a József Attila Gimnáziumba. Nem véletlenül jelentkeztem oda, ez nagyon tudatos döntés volt részemről és most elárulom az okát is: mi a Mészáros utcában laktunk, mehettem volna jóval közelebbi középiskolákba is, de engem pontosan a távolság vonzott, mert így 2 forint 70 fillérért heti tanulóbérletet vehettem, és ezzel kaptam napi két óra szabadságot. Addigi életemhez képest kinyílt számomra a világ, amire nagyon vágytam és amit nagyon élveztem. Persze minden éremnek két oldala van: a József Attila nagyon komoly iskola volt, az én felkészültségemmel az első két évben csak bukdácsoltam, de végül is nagyon sokat köszönhetek az ottani éveknek, és a harmadik osztálytól már komoly sikerélményeim is voltak. Bekerültem a kiváló filozófus, az akkor a Kaffka Gimnáziumban tanító Hermann István színjátszó körébe, ami körül kialakult egy tudásra szomjazó, minden újra nyitott baráti társaság – emlékszem, amikor megjelent például az Új Írás friss száma, rohantunk a körtérre az újságoshoz, hogy az elsők között vehessük meg.
Elkezdtem képzőművészeti körökbe járni, köztük a saját iskoláméba, amit egy kiváló rajztanár, Varga Nándor vezetett. Amikor harmadikos koromban díjat nyertem az UNESCO prágai grafikai pályázatán, már biztos voltam abban, hogy képzőművészettel szeretnék foglalkozni. A Képzőművészeti Főiskolára viszont nem mertem jelentkezni, kevésnek éreztem az akkori tudásom. Ezért Varga Nándor javaslatára az Egri Tanárképző Főiskolára mentem, ahol 1968-ban földrajz-rajz szakon, általános iskolai tanárként végeztem. Ez volt az első nagy lépés a pályám felé. És bár volt „papírom”, mégis bizonyos mértékig autodidakta módon készültem a pályára, ami nekem nagyon nagy szabadságot adott. Kezdettől fogva nem az elbeszélő, hanem a konkrét művészet vonzott és a baráti körömet is így választottam meg.
Nagy Quadrat, 1994
Deim Péter
Ily módon aztán elég fiatalon a „nagyok” közé kerültem. Nagyon fontos lépések voltak számomra a Galántai György által létrehozott balatonboglári kápolnatárlatok, amelyek kapcsán Illés Árpádtól Vajda Júliáig számos kiváló művészt ismertem meg, és ekkor kerültem baráti kapcsolatba saját kortársaimmal, köztük Hencze Tamással, Gulyás Gyulával, Haraszty Istvánnal is. Fontos volt számomra, hogy Boglár nemcsak a képzőművészetről szólt, volt ott irodalom és színház is – ezt tekintem művészi „születésem” időszakának.
Szinte egész pályád során párhuzamosan futott alkotói és oktatói tevékenységed. Komoly sikereket értél el utóbbiban is és nem hagytad abba a tanítást akkor sem, amikor anyagilag erre már nem voltál ráutalva.
Valóban, én tényleg szerettem tanítani, sosem éreztem kényszernek. Már csak azért sem, mert mindig azt tanítottam, ami engem is foglalkoztatott. Az első időszakban egyértelműen az oktatás állt az előtérben, vasárnapi festő voltam. Ez akkoriban elég általános volt; aki nem tanított iskolában, annak is volt „polgári foglalkozása”, ami persze ugyancsak kötődött a művészethez.
Általános iskolai rajztanárként kezdtem – első diplomám erre predesztinált. Ebben a munkában is voltak sikerélményeim – rögtön az első évemben négy diákom nyert díjakat különböző versenyeken, ami akkor, tekintve, hogy egy kőbányai külvárosi iskoláról volt szó, komoly figyelmet keltett. Hamarosan meg is hívtak tanítani az I. László Gimnáziumba, a középiskolai tanári diplomámat már menet közben szereztem meg a Képzőművészeti Főiskolán.
Szép emlékeim vannak ebből az időszakból. Nemcsak tanítottam, de neves művészeket is meghívtam az iskolába, a rajzteremben pedig avantgárd kiállításokat rendeztem, többek között Galántai Gyuri gyűjteményéből. Akkori tanítványaim némelyikével – ma már többnyire ők is nyugdíjasok – máig tartom a kapcsolatot. Végül az I. Lászlóban sem töltöttem sok időt, mert hamarosan áthívtak vezető rajztanárnak a Fazekas Mihály Gimnáziumba, és felelőse lettem a budapesti rajztanárok továbbképzésének is. Egyik „fazekasos” tanítványomnak, Károlyi Katalinnak, aki „civilben” operaénekes, épp a napokban nyitottam meg a fotókiállítását.
Néhány év után a Fazekasból is eljöttél…
Bármennyire is szerettem az oktatást, idővel be kellett látnom, hogy túl sok időt vont el az alkotómunkától. Igaz, műtermem sem volt ekkor, Hencze Tamás nagyvonalú gesztusának köszönhettem, hogy egyáltalán volt hol dolgoznom, ugyanis hétvégekre átengedte nekem a saját műtermét. És tulajdonképp ő volt az, aki válaszút elé állított, mondván, ha megmaradok főállású tanárnak, alkotóként nem fogom tudni kihozni magamból azt, amit – legalábbis ő – látott bennem.
Structura Solida II., 2000
Deim Péter
Addigra már művészként is szert tettem némi ismertségre, kezdtem megtalálni az utamat. Nagyon fontos visszaigazolás volt számomra Konok Tamásnak a feleségével, Hetey Katalinnal közös 1981-es tárlata a Szépművészeti Múzeumban. Akkor és ott éreztem azt, hogy jó helyen vagyok és jó úton járok. Fontos, hogy az ember tudja, hova tartozik és merre tart. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert nem kényszerültem arra, hogy kompromisszumokat kössek.
Nehéz szívvel, de végül abbahagytam a főállású tanítást, ami persze – akkor már két gyerekkel – kockázatos döntés volt. De egy rajzszakkör vezetésével, amihez megint Hencze biztosította a helyet, és rendszeres könyvboritó-tervezési megbízásokkal, amiket pedig az akkortájt kiadók főszerkesztőjeként dolgozó Sík Csabától kaptam, ezt a kockázatot sikerült minimalizálni.
Szerencsére az oktatástól sem kellett véglegesen elbúcsúznom. 1988-ban Mengyán András meghívására a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tértem vissza a katedrára, ott két évtizedig tanítottam. De 1988 nem csak ezért volt fontos év a pályámon. Néray Katalin ajánlásával kiállíthattam a szakmai körökben akkoriban igen rangosnak számító Dorottya Galériában. Ennek a kiállításnak a kis füzet formájában megjelent katalógusa alapján kaptam a – magyarországi képviseletét éppen az elmúlt év végén bezárt – német DAAD-tól egy kilenc hónapos ösztöndíjat; ez alatt nyílt meg számomra igazán a nagyvilág.
Nagyon sokat tanultam szemléletben, technikailag is amellett, hogy rendesen megtanultam németül. Utazni egyébként mindig nagyon szerettem. Nem is csak Nyugat-Európában tudtam értékes szakmai tapasztalatokat gyűjteni és kapcsolatokat építeni, hanem például Lengyelországban is, ahol mindmáig sok barátom él és dolgozik. És még egy ok, amiért 1988 emlékezetes számomra: a Dorottya Galériában kiállított képeimből ekkor tudtam először eladni. Az első gyűjtő, aki vásárolt tőlem, Vass László volt. Az ő kollekciója azóta már jónéhány művemmel gyarapodott.
https://hvg.hu/360/20260114_a-mu-popovics-viktoria-dabi-farkas-rita-ludwig-finom-illesztesek-kiallitas
Nem csak az dőlt el nálad gyorsan, hogy a képzőművészi pályát választod: a konkrét-konstruktív művészet melletti elkötelezettséged is hamar nyilvánvalóvá vált. Belső kényszer diktálta ezt, vagy szerepe volt annak is, hogy ez a fajta művészet egyfajta morális ellenállás jelképe is volt az akkori renddel szemben?
Az igazság az, hogy az elbeszélő, irodalmi jellegű, mondhatni illusztratív, figuratív művészet nem tudott igazából lekötni, nem is próbálkoztam vele. Hogy az út, amin elindultam, járható, akkor nyert igazán visszaigazolást, amikor életemben először eljutottam Nyugat-Európába és a múzeumokban megláttam például Ad Reinhardt munkáit.
Csak olyan út érdekelt, amin haladva szabadnak éreztem magam. Persze itthoni példákat is mondhatnék: Egerből autóstoppal jöttem fel Pestre, hogy megnézzem Kassák Lajos kiállítását a Fényes Adolf teremben. Bár íróként megkapta a Kossuth-díjat, képzőművészként még mindig a tűrt kategóriába tartozott és csak saját költségén állíthatott ki. Ezt a fajta megkülönböztetést magam is megtapasztalhattam, amikor a Művészeti Alap korifeusai megtekintették a diplomakiállításunkat a Képzőművészeti Főiskolán, hogy döntsenek az Alapba történő felvételünkről. Amikor a távolból meglátták már más kiállításokon is szerepelt munkáimat a falon, valamelyikük – a neve most nem érdekes – azonnal felkiáltott, hogy „azt ne!”. Végül csak az akkori kulturális miniszterhelyettesnek írott levelem után vettek fel nagy nehezen az Alapba.
Objekt 12/02/27, 2012
Sulyok Miklós
Az a világ, amiben elmerültem, egyfajta menedéket adott – igaz, semmiféle hivatalos támogatásra és elismerésre nem számíthattam. Pozitív visszajelzések legfeljebb néhány műkritikustól jöttek. Egy kis példa az akkori viszonyokra: az 1982-es műcsarnoki országos képzőművészeti kiállítás grafikai szekciójába beválogatták egy rézkarcomat. Ez nagy siker volt számomra, de a következő akadályt már nem ugrottam meg: a katalógus-zsűri – mert ilyen is volt – nem jelölte a rézkarcot a kiadványban képpel is megjelenő alkotások közé. De a katalógus hónapokkal e döntés után jelent meg, és a kiállítást kurátorként jegyző Frank János „régen volt, úgyis elfelejtették már” felkiáltással mégis betette a katalógusba a munkám reprodukcióját.
Beszéljünk akkor kicsit arról a világról, amiben „elmerültél”. Miközben tisztelettel adózol a geometria hagyományainak, nyilván hozzá is akarod tenni a magadét – ha úgy tetszik, át is akarod írni ezeket. Mik azok a szakmai, alkotói kérdések, amik a leginkább foglalkoztattak az idők folyamán? Változnak menet közben maguk a kérdések is, vagy csak a válaszok lesznek idővel mások?
Nekem nagyon sok geometrikus munkával – lett légyenek azok bármilyen kvalitásosak – az a gondom, hogy az én szememben inkább a design kategóriájába tartoznak. Tevékenységem szándékaim szerint nem formakövető, hanem építkező, formateremtő, komponáló. Nem tudok nem komponálni, a megközelítésem kizárja azt az ideális formavilágot, amiben sokan mozognak.
Engem a tér problémái foglalkoztattak és azok foglalkoztatnak ma is. De ezzel aligha mondok meglepőt – például a tájképfestő is a tér problémáival foglalkozik, csak másfajta megközelítésben. Ha eltekintünk az első próbálkozásoktól, akkor jól nyomon követhető, hogy már a ‘70-es évek közepétől ezek a problémák vannak figyelmem középpontjában. Ez jól látszik a rézkarcaimon, sőt van egy vázlatkönyvem az egészen korai időszakomból, amiben minden vázlat a térrel foglalkozik. Ezek meg nem valósult vázlatok, azaz a gondolatokat nem festettem meg, nem töltöttem meg színnel – akkor a tanári munka mellett erre nem maradt időm.
Vázlat IV., 2001
Sulyok Miklós
Márpedig ehhez sok idő kell, főleg, ha az ember, mint én, mindent maga csinál. Ha korábban próbáltam például asztalost bevonni egy-egy munka kivitelezésébe, az sosem lett olyan, mint amit én csináltam. Közben én végig sokat rajzoltam és egy idő után elkezdtem maketteket is készíteni. Ezek, különbözőképpen megvilágítva, modellként szolgáltak a rajzokhoz, amik aztán alapot jelentettek a vásznon vagy a térben megvalósult munkákhoz. Azaz egy oda-vissza párbeszéd alakult ki: mindennek volt előzménye és mindennek volt folytatása. Volt is egy olyan sorozatom, a Prae-Post, ami pontosan ezt demonstrálja.
Tehát téves az a feltételezés, hogy előbb voltak a rajzok, aztán a festmények, majd, amikor a két dimenzió már nem volt elég, kiléptél a térbe…
Valóban, ezek párhuzamos történetek. Más kérdés, hogy korábban sok minden, ami papíron elkészült, idő, kapacitás hiányában nem valósulhatott meg plasztikában. És ebben talán az akkori szellemi közeg is szerepet játszott, amihez a mai sajnos ismét kezd hasonlítani. De ma már nem lehet visszafelé dolgozni. Ezzel persze nem csak én vagyok így. Nézd meg például Eduardo Chillida életművét: hány grafikája sugallja azt, hogy legyenek belőlük nagyméretű szobrok…
Apropó méretek. Nekem az az érzésem, hogy a munkáid valahogy „méretsemlegesek”, azaz egyformán „szólnak” kicsiben és nagyban. Valóban így van?
Igen, de van valami: az arányok, ezek a méreteknél is fontosabbak. Ha egy munkának jók az arányai, akkor az szinte tetszőlegesen nagyítható.
Relief 16/11/18, 2018
Rosta József
A méretek után essék szó a színekről is. A „Haász-sárga” időközben fogalommá vált…
Nézd, amikor az ember kialakítja a maga sajátos világát, akkor először is tájékozódnia kell, hogy csinálták-e már azt, amit ő akar csinálni. Vannak olyan munkáim, amikből, úgy láttam, mindent ki lehetne hozni fehérben… csakhogy úgy éreztem, a fehér már foglalt. Keresnem kellett tehát egy „saját” színt, egy olyat, ahol a fény-árnyék még nagyon jól működik. A barna például nem jöhetett számításba, mert barnával a munkák égetett kerámia-imitáció benyomását keltették. A kék többszörösen is foglalt. Így jutottam el végül a sárgához, amiből kevert színeket – azaz nem tubus-színeket – használok. Idővel aztán ez a szín, a nápolyi sárga hozzám kötődött, velem azonosítják.
Hol születik meg egy mű, fejben vagy a műteremben?
Az egyik munka inspirálja a másikat. Mindig úgy érzem, hogy van lehetőség továbblépni abba az irányba, amerre az épp befejezett munka mutat. Az újabb mű a fejben születik, a műteremben pedig az a küzdelem zajlik, amiben kiderül, hogy amit elgondoltam, az működik-e, szól-e hozzám. Ez a küzdelem persze magánügy, csak az eredmény az, ami mások számára is érdekes lehet. Ami a fejemben megszületett, az mára már mappákat tölt meg, csak ki kell választanom, hogy melyik vázlatot keltsem életre – persze nem az akkori tudásommal, amikor a vázlat készült, hanem már a maival.
Beépülnek-e az eszköztáradba azok az új műfajok és technikák, amelyek az elmúlt évtizedekben jelentek meg?
Igen. Az a munkám például, amit Németországban, a görlitzi Anna kápolna szakrális terében mutattam be, úgy gondolom, már az installáció kategóriájába tartozik. A szentendrei Vajda Lajos Múzeumban pedig nagyméretű digitális print vászonképeket állítottam ki, amik igazolták az iménti felvetést is, hogy a műveim „elbírják” a különböző méreteket.
Objekt 2014
Rosta József
Evezzünk most kicsit más vizekre. Közhely, hogy meglehetősen nehéz időket élünk. Tud-e, akar-e egy, az absztrakt művészet világában otthonos alkotó reagálni arra, ami körülötte a nagyvilágban zajlik?
Mindenképpen reagál, még akkor is, ha ezt nem tudatosan teszi. Hiszen már maga az a fajta kiállás, hogy „én ezt képviselem” a művészetemben, egy reakciónak, állásfoglalásnak tekinthető. A művészet, ez nem új gondolat, mindig oppozícióban van – az pedig, hogy ez mennyire éles, a körülményektől függ. Jelenleg, annak fényében, amit látok, érzékelek, elég éles. A művészetnél maradva: korábban volt egy ki nem mondott kánon: ha elhangzott egy művész neve, akkor pontosan tudtad az elismertségét, a rangját, az értékét. Ez mostanra felborult és emiatt komoly feszültség alakult ki a művészeti életben.
Hogyan változott az idők folyamán kapcsolatod a műkereskedelemmel? Voltak a pályádon olyan időszakok, amikor egy-egy galéria művészköréhez tartoztál, és olyanok is, amikor nem.
Arról már volt szó korábban, hogy miért lehet fontos egy galéria szerepe. A galéria építi a művészt, megmenti az idejét, az energiáit, alkalomadtán a lelkét és egyfajta hitelt, garanciát ad a gyűjtők vagy múzeumok felé. Én sohasem „tülekedtem”, akkor volt galériám, amikor engem hívtak. Az első galériáim külföldön, Ausztriában és Németországban voltak, de aztán lett galériám itthon is, igaz, jó későn, 2018-ban. Együttműködésünk sikeres volt, de egy idő után, főként Konok Tamás halálát követően, már kevésbé éreztem magam profilba illőnek, kicsit társtalan lettem. Számomra a galéria szellemi közösséget is jelent, amit már nem igazán éltem meg. Úgy gondolom, egy galéria számára nemcsak a minőségnek kell fontosnak lennie, szükség van egy karakteres profilra is. Idővel megérlelődött bennem a váltás gondolata és tavaly átszerződtem egy másik neves galériához, ahol, úgy érzem, a helyemre kerültem. Oda is hívtak, nem én jelentkeztem.
Galériához tehát nem mindig tartoztál, az viszont mindig fontos volt számodra, hogy részese legyél valamilyen szakmai közösségnek – az OSAS-nak például már 18 éve. Miért fontosak számodra ezek a közösségek?
Az alkotó ember, ha tudja is a helyét, mégis mindig tele van kételyekkel, bizonytalan, hogy jól csinálja-e azt, amit csinál. Ezekben a közösségekben egyfajta választ kap a kérdéseire. Fontos, hogy kivel vagy együtt, kivel állítasz ki közösen; ha netán kapsz egy elismerést, kivel együtt veszed át. A közösség közös örömet jelent, a másik szimpátiája igazolja vissza az én teljesítményemet. Nem a műfaj köt össze egy ilyen közösség többi tagjával, hanem a teljesítmény.
Navetta I., 2019
Rosta József
Február 3-án betöltöd a 80. életévedet. Készülsz ebből az alkalomból valamiféle számvetésre?
Igen, tervezek egyfajta összegzést, ez az év valószínűleg ennek jegyében telik majd. Egy oeuvre-katalógus sajnos túl nagy vállalás lenne, de egy komolyabb összefoglaló kötetet mindenképpen szeretnék megjelentetni. Emellett terveztünk egy, ugyan nem retrospektív jellegű, de mégis nagyobb lélegzetű tárlatot az OSAS állandó kiállítóhelyén, a Vasarely Múzeumban. A múzeum átmeneti bezárása miatt ez az eredeti, év eleji időpontban nem valósulhat meg, de jó eséllyel még ebben az évben pótolni tudjuk.
Nyitókép: Haász István. Fotó: Kincses Gyula
