A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
A Finom Illesztések - Golden Repair folytatása a Vigyázat, törékeny – Handle with Care című, két évvel ezelőtti közös kiállításotoknak, mely a gondoskodás, a sérülékenység, a törékenység témáit vizsgálta. Miként változott, tágult ez a tematika és a koncepció a mostani kiállításban?
Popovics Viktória: A gondoskodással kapcsolatos diskurzus nagyon szorosan összefonódik a gyógyulással és a helyreállítással, ami az orvosi konnotáción túl társadalmi, történelmi, ökológiai és politikai szempontból is releváns. A koncepció kidolgozása során nagyon izgalmas volt azon gondolkodni, hogy a seb, sérülés és trauma orvosi fogalmai milyen más kontextusokra alkalmazhatóak, mint például a táj „sebei”, a társadalmi szövet „sérülései”, őslakos tudások „megtörése”. Már a Handle with Care ideje alatt kirajzolódott, hogy ebbe az irányba megyünk tovább, de nem csupán egy újabb tematikus kiállítást akartunk létrehozni, hanem vinni tovább a megkezdett közös munkát, tudatos építkezést. Folytatni szerettük volna az együttműködést a civil szervezetekkel, tágítani a múzeum társadalmi elérését és új projekteket, aktuális társadalmi kérdésekre reagáló műveket életre hívni.
Dabi-Farkas Rita: Az előzőhöz képest a mostani kiállításban karakteres, hogy a jelen és a múlt, a lokális és a globális összefüggése szinte minden műben, és a művek közt is, dominószerűen továbbmegy. Például a gyarmatosítás hatásai a jelenre és Közép-Kelet Európára; vagy a különböző országokban élő, de ugyanazon célokért küzdő művészek aktivista jelenléte. Az, hogy itt egy térben találkozik El-Hassan Róza és Ernesto Neto hasonló témájú, az őslakos tudások fontosságára reflektáló munkája, vagy a Fuzzy Earth művészpáros installációjában megidézett Húsvét-szigetek ökológiai válsága az Alföldön tapasztalható aszállyal, különleges feszültségeket hoz létre a munkák között.
Hogyan találtatok rá a japán kincugi, az „aranyjavítás” módszerére mint metaforára? Mely azt hangsúlyozza, hogy a töréseket nem kell eltüntetni, hanem ki is lehet emelni, a sérülésekből értéket lehet teremteni. Szándékotokban állt-e ezzel az itthon is egyre népszerűbbé váló, életjobbító igénnyel citált távol-keleti filozófiákra utalni, vagy ez csupán a kiállítás tematikájának globális léptékét húzta alá?
Popovics Viktória: A kincugit elsősorban metaforaként használtuk, épp a sérülés másfajta, nyugati kultúrától eltérő értelmezése miatt. A nemzetközi színtéren a sérülés-javítás kortárs elméleti vonatkozásában megkerülhetetlen Kader Attia francia-algériai művész munkássága, akinek műve az első térben egyfajta felütése a kiállításnak. Maga a javítás, a világ jobbátételének szándéka egy univerzális, szinte minden kultúrában jelen lévő késztetés, ezért is került az első terembe a szentendrei Skanzenből kölcsönzött drótozott cserépedény és foltozott fateknő, mint az aranyjavítás lokális megfelelője. Az arany mint a javítás eszköze elsőre disszonánsnak tűnhet, nem akartuk, hogy az elérhetetlen gazdagsággal, a kizsákmányolással vagy a társadalmi egyenlőtlenségekkel húzzon párhuzamot, de hamar tudtuk úgy értelmezni, mint egy értékkifejező szimbólumot, ami bármi lehet: tiszta víz, termőföld vagy a közösségeket összetartó szolidaritás és felelősségvállalás.
Popovics Viktória és Dabi-Farkas Rita Yoko Ono installációja mögött
Ludwig Múzeum
Dabi-Farkas Rita: És fontos, hogy a drótostót, a teknővájó-javító mesterségek pedig – a szlovákok mellett – sokszor a cigányokhoz kötődnek, ami behozza a kisebbségek és a belső kololonializáció tematikáját is.
A Vigyázat, törékeny elnyerte a szakmailag tekintélyes Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége, az AICA Magyar Szekciójának díját a „Legjobb kurátori projekt” kategóriában. Befolyásolt benneteket ez az elismerés a mostani kiállítás tervezésénél?
Popovics Viktória: Sokan várták a folytatást, és ez inspirált, mert még volt bőven mondandónk és megvalósításra váró ötletünk. Jó pár tematikát, amit két éve érleltünk magunkban, most tudtunk kibontakoztatni, egy-egy együttműködés mostanra ért be. Ugyanakkor éreztem a felelősség súlyát: egy ilyen elismerés után fokozottan igaz, hogy minden kurátori döntésünknek szakmai jelentősége van.
Dabi-Farkas Rita: Igazából nem befolyásolt. Felszabadító volt, hogy azokat a témákat, amelyeket a korábbi kiállításba szinte görcsösen szerettünk volna beletenni, azok most maguktól, a műveken keresztül meg tudtak jelenni. Például ilyenek a látogatót cselekvésre ösztönző aktív, önkifejező terek, mint Vaspöri Cintia tere: a stigmaellenes kampány, ahol egy munkafüzet kitöltésére és identitászászlók készítésére van lehetőség; vagy a Yoko Ono-tér, ahol törött fehér porcelánokból lehet új tárgyakat készíteni. Tehát kész műveket találtunk, amelyek bevonják a látogatókat, míg ezt a Vigyázat, törékenynél, hiába akartuk nagyon, nem tudtuk megoldani.
Egy művészettörténész-kurátor és egy múzeumpedagógus-kurátor miként viszonyul egymáshoz az alkotói folyamatban?
Popovics Viktória: Mindketten elég gyakorlatiasak vagyunk, ami elengedhetetlen egy ilyen léptékű sokszereplős, intenzív szervezéssel járó folyamatban. Elméleti szempontból pedig nagyon hasonló a művészeti felfogásunk: egy műnél egyből mindketten értjük, hogyan illeszkedik a koncepcióba. Így a kiállítás rendezésekor a praktikus és a gondolati, koncepcionális szempontok összetartottak.
Michaela Dragan: The Future is a Safe Place Hidden in my Braids, 2021
Andreea Campeanu
Dabi-Farkas Rita: És ami miatt még jól működünk együtt, az a társadalmi érzékenység és elhivatottság, hogy mindketten javítani szeretnénk a világot. Mégpedig nem nagy elvek mentén, hanem hétköznapi módokon.
Mindkét kiállításban erősen jelen volt és van az önreflexív intézményi kritika. Egyrészt az (állami) múzeumnak mint közösségi térnek a társadalomban betöltött szerepét illetően; másrészt pedig a gyűjtemények eredetének szempontjából: a restitúciós gyakorlatok, azaz a tárgyak visszaszolgáltatása a jogos tulajdonosoknak – akár korábban leigázott országoknak – most roppant fontosak a nemzetközi múzeumok életében. Rendkívül izgalmas, hogy az itt kiállított művek közt van olyan is – Neyen Pailamilla mapucse indián művész munkája –, amely épp maga a Ludwig-gyűjtemény gyökerére kérdez rá.
Dabi-Farkas Rita: Múzeumpedagógusként sokat foglalkoztam a „befogadó múzem” kérdésével. A nemzetközi szakmai testület, az ICOM, az elmúlt 10-15 évben újra meg újra megfogalmazza, hogy mi a múzeum szerepe, és itt pont a hétköznapiság és szakmaiság van ütköztetve: hétköznapira kell fordítani a tankönyvi problémákat. Például a gyarmatosítás problémáját. Az ember hajlamos azt hinni, hogy magyarként ehhez semmi köze, És akkor ott van nagyon jó példaként Neyen Pailamilla csokoládés-munkája, ami a kakaóbab és a csokoládé történetét hozza különböző történeti kontextusba, a művész mapucse identitásából kiindulva a múzeum mint gyarmatosító intézmény összefüggésben. Itt Peter Ludwig személye – aki az első kortársművészeti múzeumot hozta el nekünk Magyarországra a rendszerváltás után – újszerű módon jelenik meg, hiszen az anyagi hátteret a csokoládégyárból teremtette meg, tehát áttételesen kapcsolódik a gyarmatosítás történetéhez, folyamatához. Ebből a nézőpontból ránézni akár az egész gyűjteményre, sokakat elgondolkoztathat: hogy ehhez igenis közünk van, itt Magyarországon is.
A kiállítás első terét ezért is szeretem olyan nagyon. Ott van a könnyen érthető, rövid, lényegre törő mondatokban írt eligazító falszöveg az inkluzivitás jegyében; a gyarmatosítást, a természet leigázását behozó antilopfejek Kader Attiától; a drótos tót és a foltozott teknő … ebben a térben fel van kottázva a kiállítás, és az a problémakör, ami most a múzeumi területet foglalkoztatja: hogy lehet-e mindenkié a múzeum, vagy csak beszélünk erről. És hogy mennyire sok szinten kell ezt vállalni a kurátortól a főigazgatóig.
Kiállítási enteriőr Kader Attia munkájával
Ludwig Múzeum / Rosta József
Popovics Viktória: A dekolonializációs diskurzus a hazai múzeumi közegben egyelőre gyerekcipőben jár. Amit itt felvillantottunk csak egy nulladik lépés, még hatalmas munka áll előttünk és a múzeumi szakma előtt. De úgy éreztük, muszáj ezzel foglalkozni, ezért is örültem nagyon, amikor rábukkantam erre az eredetileg a kölni Ludwig Múzeum gyűjteményében lévő Neyen Pailamilla-munkára. Szűkebb régiónkban nemcsak a Ludwig házaspár csokoládégyáros háttere a fontos itt, hanem a Ludwig-gyűjtemény által felállított nyugati művészeti kánon, amely meghatározta a kelet- és közép-európai művészet gyűjtésének hierarchiáját, viszonyulási pontjait.
Akkor itt még szó sincs olyasmiről, hogy volnának esetleg olyan darabok a budapesti Ludwig-gyűjteményben, amelyeket valahova vissza kellene szolgáltatni…
Popovics Viktória: Biztos, hogy vannak a gyűjteményben olyan darabok, amiket nagyon alaposan meg kellene vizsgálni mindenféle szempontból. Ami viszont engem jobban foglalkoztat, azok az óriási hiányok a gyűjteményben, például a roma származású alkotóké.
Ezért is szenteltek tekintélyes részt a roma származású művészek munkáinak?
Popovics Viktória: Amikor a gyarmatosításról beszélünk, gyakran nem jutnak eszünkbe a romák, mint marginalizált, belsőleg kolonializált közösség, amelynek a helyzetét strukturális problémák, például a szegregáció, oktatási és egészségügyi egyenlőtlenségek mélyítik. A roma nők fokozottan érintettek, nemi és faji alapon is meg vannak bélyegezve. A kurátori érdeklődésem témái között régóta szerepelt a roma nők kényszersterilizációja, de sokáig nem találtam erre reflektáló kortárs művet. Emilia Rigova szlovákiai roma származású művész személyes érintettsége okán régóta kutatta ezt a témát, így őt kértük fel egy új festménysorozat létrehozására. A megrázó és érzékeny munka hosszú és fájdalmas érlelési folyamat eredménye, ami végül saját édesanyja áldozati szerepén és a transzgenerációs trauma hatásán túl saját queer-roma identitásáról is szól.
A Vigyázat, törékeny című kiállításnak volt egy külső helyszíne az óbudai Budapest Hospice Házban és kertjében, ahol Kaszás Tamás és Loránt Anikó munkái voltak láthatók; a mostani projekt keretében pedig a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központjának aulájában állítottátok ki Fajgerné Dudás Andrea, Lőrincz Réka, Simon Zsuzsi és Roskó Gábor műveit. Mit vártok az intézmény falain túli megjelenéstől?
Popovics Viktória: A hospice-házas projekt is azt igazolta, hogy nagy igény van arra, hogy a múzeum elvigye a kortárs művészetet olyan helyszínekre is, ahol ez nem adódik magától. És a művészek számára is nagyon inspirálóak a közvetlen impulzusok, hogy olyan terekben állítanak ki, ahol a mű kérdésfelvetése akár élesben is jelen van. Idén azért is akartunk orvosi helyszínt, mert a gyógyulás a téma. Szerettünk volna orvostanhallgatókat is bevonni, így esett a szegedi egyetem klinikájára a választás, ugyanis sok rezidens is jár ide, akikkel már egy jó ideje gondolkodtunk azon, hogy szeretnénk valamit közösen létrehozni. A tárlat pedig nem egy klasszikus falra helyezett kiállítás volt, például egy használaton kívüli lélegeztetőgépre is kerültek műalkotások. Az egyetem pedig órákat is tartott ebben a térben… Emellett a helyszín egyben folytatása az előző kiállításon szereplő Tarr Hajnalka-installációnak is, mely egészségügyi dolgozók kéznyomatait gyűjtötte. Másfelől pedig az is egy nagyon izgalmas tapasztalás volt, hogy hogyan győz meg egy kurátor egy orvosi egyetemi vezetést arról, hogy kortárs műveknek adjon teret.
Kiállítási enteriőr
Ludwig Múzeum / Rosta József
Dabi-Farkas Rita: Gyakran hangzik el a múzeumi diskurzusban, hogy „a művészet mindenkié, a kultúra mindenkié”, de valójában ez egy szürreális álom – idő, pénz, szociális háttér miatt nagyon kevés ember jut el múzeumba. Viszont ezekkel a megmozdulásokkal tényleg kinyitjuk egy kicsit a múzeumot. És elkezd valóban többek számára is elérhetővé válni.
Az előző kiállításnál nagy hangsúly volt az edukáción, a közösségi jellegű programokon. A mostani kiállításnál milyen tanulási/közösségi programokat terveztetek – amellett, hogy a második teremben ott van az együtt alkotásra, együtt javításra felhívó 1966-os Yoko Ono-mű a törött porcelánokkal borított asztallal?
Dabi-Farkas Rita: Múzeumpedagógia programok valósultak meg, mint más kiállításoknál is: egyetemi, közép és általános iskolai sőt óvodai csoportok is jártak a kiállításban. Decemberben egy hajléktalan csoportot is fogadtunk a Fedél Nélkül, Menhely Alapítvánnyal együttműködve, akiket szintén nagyon megérintett a kiállítás problémafelvetése. A kiállítótérben interaktív beszélgetős tárlatvezetést tartottam, majd egy uzsonna mellett a foglalkoztatóban még tovább beszéltünk a témákról: lakhatás, ökológia, hierarchikus társadalmi rendek, a víz értéke. Sok saját kapcsolódó történetet is megosztottak a látogatók.
A hiba esztétikája címmel decemberben megtartottunk már egy kincugi (hagyományos japán művészeti technika) workshopot nagy sikerrel, a januárra meghirdetett már teltházas, és februárra is tervezünk még egyet. Pálinkás Dominika keramikus, a Pécsi Tudományegyetem oktatója tartotta, nagyon izgalmas történeti-filozófiai felvezetővel; majd a kiállítás ide kapcsolódó műveit néztük meg: a drótozott porcelánedényeket, Yoko Ono interaktív művét és Czene Márta transzgenerációs traumával foglalkozó munkáját. Majd a résztvevők az otthonról hozott törött, javítandó tárgyukon dolgozhattak a tradicionális kincugi technikával. Tehát az esemény összekötötte a kincugi klasszikus üzeneteit a kortárs kérdésekkel.
Kiállítási enteriőr
Ludwig Múzeum / Rosta József
A múzeum párhuzamosan futó tajvani tárlatában szintén van egy a javításra fókuszáló mű: Lee Mingwei The Mending Project című, korábban a Velencei Biennálén is kiállított projektje, ahol önkéntesek javítják, díszítik a látogatók elszakadt ruhadarabjait. Utal a ti kiállításotok valahol erre, az épületben található másik, híres munkára?
Popovics Viktória: Ez egy véletlen egybeesés, a két kiállítás párhuzamosan szerveződött, de mindenképp érdekes együttállás, amire a tárlatvezetések alkalmával felhívjuk a látogatók figyelmét.
A kiállító művészek listájából látszik, hogy a mostani tárlat is nemzetközi, transzregionális. Hogyan állt össze a kurátori válogatás, eltértetek-e az előző kiállítás kiválasztási elveitől?
Popovics Viktória: Elsősorban témákat kerestünk, nem a művésznevek vezérelték a választást. Ugyanakkor vannak olyan nemzetközi művészek, akiknek a munkásságát mérföldkőnek tartom, például a kubai származású Ana Mendietáét, akinek talán most először látható műve Magyarországon. Vagy Ernesto Neto, aki nem egy monumentális installációval, hanem egy egyszemélyes meditációs sátorral szerepel. Külön öröm volt, hogy Ladik Katalin a témára adaptált performansza nyitotta meg a kiállítást, ami egy régi álom megvalósulása volt.
Az aktivizmus és a művészlét összefonódása nagy hangsúllyal jelenik meg a kiállításon, például Erdei Krisztina és Hatala Noémi: Az ellenállás akkumulátorai – mikepércsi oktatóanyag című munkájában, mely a debreceni akkugyár ellen fellépő Mikepércsi Anyák a Környezetért Egyesület (MIAKÖ) tevékenységét dokumentálta.
Popovics Viktória: Ez a projekt a mi felkérésünkre jött létre, és nagyon büszkék vagyunk rá. Az akkugyárak jelenléte komoly közéleti viták tárgya, a számtalan kérdés közül talán a jelentős vízigénye miatt a legvitatottabb az aszállyal küzdő Magyarországon. Több ökológiai érdeklődésű művésszel beszéltünk, de túl nagy falatnak bizonyult számukra ez a valóban politikailag és gazdaságilag is komplex téma. Végül a Mikepércsi Anyák példaértékű tevékenységének bemutatásán keresztül valósult meg ez a kollaboratív munka. Hatala Noémi és Erdei Kriszta problémaérzékenysége, humora és aktivista-művészeti jártassága pedig az interjúkon, a képeken keresztül nagyon szépen, árnyaltan, nem szájbarágósan, mégis egyértelműen tárja föl az összes kérdést, ami a téma körül megjelenik.
Erdei Krisztina–Hatala Noémi: Az ellenállás akkumulátorai mikepércsi oktatóanyag
Ludwig Múzeum
Rendkívül sok szép és izgalmas munka – nagy nevekkel, például Agnes Denes – vonultatja fel az összes, javításhoz kapcsolható témát (transzgenerációs traumák, kolonializmus, a fogyasztói társadalom károkozásai) – melyek többféle médiumon és a legkülönbözőbb hangvételekben jelennek meg a szinte politikai aktivizmustól az egészen lírai, néhol spiritualitásba hajló munkákig. Van-e olyan mű, a már említetteken kívül, amit kiemelnétek? Például kifejezetten a kiállításra milyen munkák készültek el még a mikepércsi anyagon túl?
Popovics Viktória: Kati Roover A vizek mint átjárók című műve szintén a mi felkérésünkre született meg. A művész korábbi munkáihoz Izlandon, Olaszországban, Dániában kutatott, ezekhez illesztette hozzá a magyar vonatkozásokat. Például reflektál a vízhiányra, a videójában megjelennek képek a most bezárt Gellért fürdő melegvizes medencéjéről; de a műben benne vannak szervesen, finoman olyan kurrens elméletek is, mint a hidrofeminizmus, amely a víz fogalmán keresztül gondolja újra a testet, a nemet, a természetet és az egymásrautaltságot.
Van esetleg olyan mű, ami kurátori szempontból kihívást, nehézséget okozott? Sok különösen nagy méretű alkotás is szerepel itt, például egy hatalmas óvó sátorként magasodó ukrán paraszting.
Dabi-Farkas Rita: Az előző kiállításhoz képest pont ez a materiális rész meg az installációk nagyon mások, de ugyanakkor sok összecsengés, megerősítés is van. Például az asztal, az asztal köré leülés mint közösségalkotás akár Yoko Onónál vagy Erdei Krisztáéknál és Vaspöri Cintiánál is van egy alkotóasztal. Illetve a „ház” vagy “menedék” megjelenése olyan módokon, mintha egy másik bolygón lennénk: ilyen a nagy ing, Ernesto Neto kézimunkasátra, El-Hassan Róza kunyhója. Ezek is nagyon fontos karakterjegyei ennek a kiállításnak.
Kiállítási enteriőr El-Hassan Róza munkájával
Ludwig Múzeum / Rosta József
Amit én még kiemelnék, az Szörényi Beatrix egész termet kitöltő installációja, mely szintén erre a kiállításra készült, és aktuális társadalmi problémákat visz át nem direkt módon. Az összeállás, ahogy egyes szálak kötelekké feszülnek, felteszi azt a kérdést, hogy az egyén és a csoport ereje mire lesz fordítva: utópia vagy disztópia lesz belőle? A másik alkotás, amit még külön említenék, Vaspöri Cintia Tiszta őrület című munkája, mely a neurodiverz jegyekkel foglalkozik és avval a hétköznapi jelenséggel, hogy szinte minden második embernek van valami pszichés problémája, amit nem lehet felvállalni, mert a társadalom nem tudja elfogadni, nem tud hogyan viszonyulni hozzá és nem tudja támogatni az érintetteket. Ez a mű egy stigmaellenes kampány része. A Budapest Galériában van most egy ezt a problémát fókuszba állító kiállítás, de ezek csak a kezdő lépések. Jó, hogy több kortárs művészeti intézmény is foglalkozik a témával, mivel a mai világban a szorongó, pánikrohamokkal élő emberek nagyon nagy százalékát jelentik a társadalomnak, és erre nem vagyunk edukálva, hogy ezeket az állapotokat kezeljük, beismerjük, és ne stigmatizáljuk.
A Finom illesztések mintha egy nyitott folyamat lenne, nem lezárt kiállítás. Megy tovább a projekt? Van következő közös kiállítás ötletek?
Popovics Viktória: Jelenleg erőt és inspirációt gyűjtünk az esetleges folytatáshoz. Egy-egy ilyen kiállítás nagyon sok energiát kivesz, amit vissza kell tölteni. Keressük azt a formátumot, ami következő lépés lehet előre, de nem égünk ki benne.
Szörényi Beatrix munkája
Ludwig Múzeum / Rosta József
A tárlat mellé írt kurátori szöveg a következő kérdésekkel zárul: „Milyen esélyeink vannak a gyógyulásra egy toxikus világban, a társadalmi kiégés korszakában? Mik a kilátásaink a megújulásra a gazdasági kizsákmányolás, a régóta fennálló elnyomó rendszerek, a természeti erőforrások drámai pusztulása közepette? Rendbe hozható-e az, ami eltörött, egészségünk, kapcsolataink, társadalmunk?” Inspiráló válaszokat ad ezekre a kérdésekre a kiállítás, de vajon megnyugtatókat is?
Popovics Viktória: Aggasztó folyamatok zajlanak a világban és a társadalom mentális állapota is kritikus. A kiállítás azt akarja sugallni, hogy az egyéni cselekvés és közös összefogás nélkül nincs kiút a válságból. Vannak nagy vizionárius művészek, mint például Agnes Denes, aki ülteti a fákat – 11 ezer önkéntessel, és az ki fog adni egy erdőt a finn sóderbánya helyén. Mi is azt szerettük volna elmondani, hogy mekkora ereje van az egyéni döntéseknek és az összefogásnak – és mindezt a széles közönségnek szántuk, nem a szűk szakmának.
Dabi-Farkas Rita: Itt minden mű egy-egy problémafelvetés. Még egyszer kiemelném a könnyen érthető szöveget a kiállítás elején: nagyon fontosak azok a törekvések, amelyek szélesebb rétegek számára érthetővé teszik a kiállításokat, és ez egy ilyen példa. Ez egy nagyon fontos javítási folyamat a múzeumi részről.
Nyitókép: Ludwig Múzeum / Rosta József
