A vernisszázs nem a kritika műfaja, abban nem lehet kötözködni; azt próbáltam rekonstruálni, milyen művészeti probléma foglalkoztatta a festőt” – mondta új könyvének bemutatóján a Magvető Caféban Radnóti Sándor. Márpedig a művészetfilozófus kötetének egyik felét a megnyitók szövegei alkotják. A másikat pedig olyan kiállítások kritikái, amelyeket fontosnak tartott. Aki beleolvas a Rácsodálkozásba, bizonyára az első reflexe az önellenőrzés: mit kellett volna látom? Például akkor, amikor megnéztem a Szépművészeti Múzeum megakiállításait, a Monet és barátait, a két Cézanne-t, a Van Goghot? Az utóbbiról ezt írja:
A kiállítás szakítani akart a népszerű, borzongató, »könnyű« Van Goghgal. Öt alkalommal néztem meg, s nem egyszer, nem is kétszer hallottam nézőtársaimtól azt a kérdést, hogy itt már levágta vagy még nem vágta le.
Mármint a fülét.
Az egykori nézőtársak bizonyára nemcsak ezt firtatták, hanem értetlenkedtek, miért ilyen komor a kiállítás nagy része, milyen kevés az úgynevezett fő mű, kevesellték a napraforgókat, az önarcképeket. Milyen jól jött volna Radnóti esszéje arról, hogyan született a természetélményből személyes látomás, mit is jelent a tragikus életével és késői műveivel giccsessé vált Van Goghgal szemben a „komoly, áldozatos és a szexepil hiányát is vállaló alternatíva” bemutatása.
