„Képviselőink nem költöznek be az ÁVH és az MSZMP egykori épületeként szolgáló Képviselői irodaházba (Fehér Ház)” – indokolta Magyar Péter, miért lesz szükség egy másik épületre a Tisza Párt parlamenti frakciójának. Ez végül a Szabad György Irodaház lett. Hasonló megfontolások azonban már nem vezették Magyar Pétert, amikor a Miniszterelnökségnek keresett új székhelyet. Az Alkotmány utca 5., ahová a kormányfői hivatal a Karmelitából átköltözik, ugyanis egy rövid ideig a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályának, a Katpolként köznevesült szervezetnek volt a székhelye.
A Katpol 1950-ig a katonai hírszerzésért és elhárításért felelt hivatalosan, de a gyakorlatban lényegesen fontosabb, mondhatni meghatározó szerepet játszott az állampárti diktatúra kiépítésében. Ahhoz, hogy a szervezet jelentőségét a helyén tudjuk kezelni, egy kicsit szét kell szálaznunk az 1945 utáni magyar állambiztonsági szervek olykor kaotikus viszonyait.
Amikor mindenki titkosszolgálatot akart magának
Minden bizonnyal az évszázad eufemizmusa, ha azt írjuk, hogy a második világháború kaotikus körülmények közepette ért véget Magyarországon. Persze a megszálló szovjet csapatok valamiféle rendet kialakítottak, de ez leginkább katonai jellegű volt. Ami a polgári közigazgatást illette, a Debrecenben megalakult új országgyűlés és kormány kezdetben nem igazán állt a helyzet magaslatán.
Az első hónapok folyamán még az is komoly kihívást jelentett neki, hogy egyáltalán elismertesse a hatalmát az ország teljes területén, pláne, hogy több városban az első pillanatoktól kezdve kialakult valamilyen együttműködés az adott szovjet parancsnokság és a helyi erők között. Utóbbiaknak viszont gyakran semmiféle közük nem volt a kormányhoz, inkább önjelölt kiskirályokként viselkedtek és elsősorban a saját érdekeik szerint cselekedtek.
Volt olyan vidéki város, ahol egyszerre két titkosrendőrség is megalakult, és a két testület egymás tagságát tartóztatgatta le.
Kádár János egy korabeli beszámolójából tudjuk, hogy olyan is előfordult, hogy ugyanazon város rendőrségén két rendőrkapitány is működött.
A helyzetet bonyolítja, hogy nem volt ez nagyon máshogy a fővárosban sem. A helyismerettel csak korlátozottan rendelkező szovjetek természetesen minden segítségnek örültek, pláne, hogy az ilyesmit gyakran nem kellett a legfelsőbb szintekig elvinni.
