Van valami egészen misztikus abban, ahogy a budapestiek a harmincas években épült modernista épületekhez viszonyulnak. Fellengzősen nevezhetjük persze Bauhausnak is, bár az építészek nem feltétlenül a németországi iskolából kerültek ki. Sokkal fontosabb volt, ahogy az iskola szemlélete találkozott a világháború és Trianon utáni válságból ekkortájt éledező magyarországi konjunktúrával – mielőtt a második nagy háború gyorsan véget is vetett a felbuzdulásnak.
De miért is vonzódunk ezekhez a látszólag teljesen csupasz, funkcionális épületekhez? Az egyszerű homlokzatok mögött ugyanis máig izgalmas terek húzódnak, és nem is csak a korban modernnek számító, később bevált, vagy éppenséggel teljesen eltűnt gegek miatt, mint a központi porszívó, a szemétledobó vagy az étellift. És nem is feltétlenül azért, mert ezeknél volt először természetes, hogy minden lakás, még a legkisebbek is rendelkeztek fürdőszobával és vécével, ezt tekintsük szociális újításnak.
Az igazi truváj az volt, hogy a tervezők a kényelmen túl valóban emberi, élhető terek megalkotására törekedtek, amelyek nem ránehezednek a lakókra, hanem sokszor a méretekhez képest is tágasabbnak tűntek – az már bónusz volt, hogy a Bauhaus eredeti, mindenki számára élhető ingatlanokról szóló hitvallásán hatalmas léptekkel átugorva luxuslakások és villák is épültek ebben a modern stílusban. És egy legendás kávéház, cikkünk főszereplője, amelynek azonban a története épp olyan viharos, mint a budapesti építészeté a harmincas évek után.
A Dunapark Kávéház júliusban
HVG / Reviczky Zsolt
Az amerikai tempó és a 19. század elpusztíthatatlan hagyatéka
Ha erről a modernista stílusról esik szó, Budapesten két tömb jut mindenkinek az eszébe. Az egyik a Margit körút, ahol – erről néhány máig megmaradt ház tanúskodik – a korábbi egy-két szintes épületek helyére húzták fel a korban újítónak számító bérházakat. A másik pedig az egykori fatelepből a 20. század elején kialakított, a mai Szent István körúttól északra kialakuló Újlipótváros, amelynek a beépülése is szorosan kötődik ehhez a stílushoz.
Igaz, ez nem ment annyira egyszerűen, mint ahogy a korabeli építészek remélték. A Tér és Forma 1937-ben méltatlankodott azon, hogy az „amerikai tempóban” kiépülő városrész képe még mindig nem eléggé egységes – vagy ahogy ők fogalmaztak: „még túl gyakran csillan fel a homlokzaton a tüntetőleg érvényesülni akaró individuális jelleg, a szomszédétól minden áron elütni kívánó szín, a meg nem értett modernizmus formalisztikája”.
Ennél is problémásabbnak tartotta a szerző, Heim Ernő, hogy a Lipót körúttól északra elterülő utcák még mindig nem szellősek, a kőrengeteg érzetén nem sokat segít, hogy a házak belső udvarai a gangos bérházaknál jóval nagyobb kerteket rejtettek. Az összképet egyedül a terület Duna felőli szélén, köztulajdonban levő telek parkosítása tarkította – az elvárt egységes arculatot pedig leginkább a park mellé épült óriási lakóház volt képes megteremteni.
A Pozsonyi úti épületet Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervezte, az építtető pedig az Alföldi Cukorgyár és a Magyar Rabbethege és Diesecke Magtenyésztő volt. Ezen nincs mit csodálkozni: a főváros olyan ösztönzőkkel igyekezett felpörgetni az ingatlanfejlesztést, amelyek önmagukban csábítóak voltak magáncégek és biztosítók számára is, cserébe pedig nemcsak a komfort, de a házak külseje szempontjából is pontos elvárásokat fogalmazott meg. Magyarul: az egységes városképi előírásoknak megfelelő beruházások teljes adómentességet élveztek, ami tovább növelte a lakáshiányos városban a keresletet a drágább lakások iránt.
