„Végy néhány hordónyi aranysárga vizeletet, desztilláld, majd hevítsd fel az üledéket” – hangzott az alkimisták titkos foszfor-előállítási receptje. A sötétben világító kémiai elemet 1669-ben felfedező, s a néhány grammnyi anyagot méregdrágán eladó német Hennig Brand ugyan ezzel sem jutott közelebb céljához, a bölcsek kövének megtalálásához, ám a foszfor fényes pályát futott be. Kiderült róla, hogy a DNS egyik fontos alkotója, műtrágyák összetevőjeként a korszerű mezőgazdaság nélkülözhetetlen kelléke, s a gyufásdobozok oldalán vagy a bombák alkotóelemeként képes mindent lángba borítani. A hamburgi alkimista elképzelése három és fél évszázaddal később nagyüzemi méretekben válhat valóra – számolt be róla a Der Spiegel című német hetilap –, a világ foszfortartalékai ugyanis gyorsan fogynak.
A „zöld forradalom” áldásos hatásaként az 1950 óta 4,2 milliárddal növekvő létszámú emberiséget nem tizedelte meg a malthusiánus éhségkatasztrófa, ám a terméshozamok látványos javulásában meghatározó szerepet játszott a műtrágya és annak alapvető alkotója, a foszfor. A fejlődő országokban, és különösen Kínában és Indiában az utóbbi években kezdődött életszínvonal-emelkedés a táplálkozás javulásával is jár. Ez még tovább pörgette a jellemzően foszfáttartalmú kőzetekben található anyag iránti keresletet, amit a bioüzemanyagok felfuttatása is emelkedő pályára állított. A mezőgazdaságban a legutóbbi adatok szerint 2008-ban 17 millió tonna foszfátot használtak fel, a növekedés évi 3 százalékos. A gazdaságosan kitermelhető foszfáttartalmú kőzetek tartalékát 15 milliárd tonnára teszik, ami elvileg 90 évre lenne elegendő, de a kereslet erősödésével 60-70 év után kimerülhet.
Az ugyancsak fogyóban lévő kőolajhoz hasonlóan a foszforkészletek eloszlása is egyenetlen. A tartalékok csaknem 90 százaléka Marokkó, Kína, Dél-Afrika, Jordánia és az USA területén található. Közülük Marokkó – a vitatott hovatartozású nyugat-afrikai területekkel együtt – a világkészlet közel negyven százalékán ül. Az egyik legnagyobb felhasználó Európa, amely 90 százalékban importra szorul, de már a valaha a világpiac fő szállítójának számító USA is felhasználása tizedét Marokkótól vásárolja – részben ezért is kötött 2004-ben szabadkereskedelmi megállapodást az észak-afrikai országgal. A piac és az ellátási félelmek szeszélyes áringadozásokhoz vezethetnek. A második legnagyobb tartalékkal rendelkező Kína – más ásványkincsekkel együtt – 2008-ban 135 százalékos büntetőtarifát vetett ki a foszfátexportra, és ezzel gyakorlatilag leállította a kivitelt. A foszfát tonnánkénti ára rögtön 700 százalékkal, 360 dollár fölé ugrott. A kínai korlátozás megszűnt, a gazdasági válság miatt mélybe süllyedt árfolyam viszont újra 300 dollár fölé emelkedett a jövőbeni kereslet-kínálati viszonyhoz fűződő aggályok miatt.
A kőzetekben rejlő foszfor mennyiségének végessége miatt fölmerült az újrahasznosítás, amelynek elsődleges forrása az ember. A vegyületeivel a fogak és a csontok szilárdságához hozzájáruló foszforból 700 gramm található az emberi testben, és napi legalább 0,7 gramm bevitelre van szükség az ürülékkel távozó mennyiség pótlására. Visszanyerni a csatornákba jutó szennyvíz tisztítása nyomán maradó iszapból lehet, amiből ki kell vonni a mérgező nehézfémeket, főleg ólmot és kadmiumot. Az ausztriai Leobenben 2 millió eurós befektetéssel létrehozott kísérleti üzemben az iszapot vegyi adalékokkal kezelik, majd ezer fokra hevítik, és az így nyert hamunak 16 százalék lesz a foszfáttartalma. Ehhez már csak a levegőben bőségesen rendelkezésre álló nitrogént és káliumot – amiből több évszázadra való tartalék van – kell hozzáadni, és kész a műtrágya.
A „városi bányászatnak” is nevezett módszerrel becslések szerint akár lakosonként évi egy kilogramm foszfor is visszanyerhető. Nem lebecsülendő a környezetvédelmi haszon sem, hiszen a foszfor ma a folyókban és a tengerekben köt ki, ahol az algásodást fokozva hozzájárulhat az oxigénhiányhoz és ezzel a halpusztuláshoz. A foszforkészletek kimerülésével és annak a mezőgazdaságra gyakorolt vészes hatásával kapcsolatos félelmek ugyanakkor nem újak. Már 1938-ban figyelmeztetett e veszélyre Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, 1959-ben pedig cikket közölt róla a civilben biokémikus sci-fi író Isaac Asimov. Legutóbb az a David Vaccari amerikai professzor nevezte geostratégiai fontosságúnak a foszfort, aki az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA felkérésére tanulmányozta, hogy egy Mars felé tartó űrhajón miképpen lehet megtartani az utasok által kiürített értékes anyagokat.
