Már megint azt látjuk, hogy a pártoknak addig fontos az MNB függetlensége, amíg ellenzékben vannak, kormányra kerülve viszont mindent elkövetnek, hogy a saját emberüket juttassák a monetáris hatóság elnöki székébe, akár az ott ülő „kiutálásával”. Ebben az sem zavarja őket, ha még évek vannak hátra a regnáló vezető mandátumának lejártáig, a nóta pedig rendre ugyanaz: az MNB függetlenségének „helyreállítása”. Így járt el 1991-ben Antall József, s neveztette ki párttársát, egyben kormánya ipari és kereskedelmi miniszterét, Bod Péter Ákost MNB-elnöknek. 1994. nyári miniszterelnöki kinevezése után Horn Gyula annyira ellehetetlenítette Bodot, hogy az fél év után bedobta a törülközőt. Egy évvel ezelőtt Orbán Viktor már célzott arra, hogy az MNB élére 2013 márciusáig kinevezett Simor Andrásnak távoznia kellene. Arra hivatkozott, hogy hibás monetáris döntéseivel a jegybank tovább mélyítette a gazdaság válságát, nem vitte le például 2008 októberében egy huszárvágással 11,5 százalékról 6-ra az alapkamatot. Választási győzelme után felrótta Simornak azt is, hogy vagyona jelentős részét egy ciprusi székhelyű cégben tartja, s noha Ciprus az EU-hoz csatlakozása óta nem számít offshore státusúnak, a dezignált miniszterelnök mégis ezt a Magyarországon pejoratív jelzőt használja.
Orbán 1998–2001 között sikertelenül próbálta kiszekírozni – az MNB néhai osztrák leánycége, a CW Bank 70 milliárd forintos vesztesége ürügyén – az akkori jegybankelnököt, Surányi Györgyöt. Ha most újfent a lassú felőrlés taktikáját választaná, ami ismét évekig tartó huzavonához vezetne a kormány és a jegybank között, annak ezúttal súlyosabb következményei lehetnének. Az immár EU-tag Magyarországon szabad a tőkeáramlás, a forintárfolyam bürokratikus korlát nélkül mozoghat, így jócskán le is értékelődhet, mint azt már megtapasztalhattuk 2008 ősze és 2009 tavasza között.
Márpedig a kormány és az MNB állóháborújával fenyeget, hogy a jelenleg hétfős monetáris tanácsból négy – Gyurcsány Ferenc által ugyancsak a jegybanki függetlenség megcsúfolásával 2005-ben a testületbe erőltetett – tag mandátuma jövő márciusban lejár, és az ő helyükre Orbán és Simor két-két főt jelölhet. A miniszterelnök helyzeti előnyben van, mivel a jegybanktörvény értelmében személyi javaslatairól ki kell ugyan kérnie az MNB-elnök véleményét, ám azt figyelmen kívül hagyhatja. A jegybankelnök jelöltjeinek kinevezési kérelmével viszont megteheti, hogy csak akkor továbbítja a köztársasági elnökhöz, ha egyetért vele. Nem lenne jó üzenet a külvilágnak, ha az Orbán által a tanácsba bejuttatott két ember rendre a testület állandó tagjának számító MNB-elnökkel és két alelnökével ellentétesen szavazna.
Ennek venné elejét Orbán azzal, hogy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét (PSZÁF) beépítené az MNB-be. Az átalakítás csak törvénymódosítással lehetséges, ami alkalmat adna a számára szimpatikus régi-új elnök Járai Zsigmond, netán az 1998-ban a Fidesz gazdaságpolitikai elképzeléseiről készített jegybanki elemzés miatt „kiátkozott”, az utóbbi időben azonban Orbán szívéből szóló Surányi kinevezésére is. Az MNB és a PSZÁF összeboronálása valószínűleg nem okozna riadalmat a pénz- és tőkepiacokon, nem járna a forint és a hazai részvények leértékelődésével, az állampapírhozamok megugrásával, külföldi tőke kivonásával, már csak azért sem, mert a felügyelet több tagállamban eleve a jegybankban található. 2004-ben egyébként a Medgyessy-kormány is szervezeti összevonással távolította el Szász Károlyt a PSZÁF elnöki posztjáról, s ennek akkor nem voltak különösebb negatív piaci következményei.
A lényeg azonban az, hogy Orbán rövid időn belül egyértelművé tegye szándékait. A blikkfangosnak szánt, de inkább ízléstelen offshore-lovagozással csak negatív reakciókat válthat ki a piacon, ahol Orbánnal ellentétben úgy ítélik meg, hogy Simor – néhány hibától eltekintve, amibe kétségtelenül beletartozik az is, hogy 2007. márciusi kinevezésekor nem szüntette meg ciprusi számláját – alapvetően jól irányította a monetáris politikát a válság legzűrösebb hónapjaiban.
CSABAI KÁROLY
(A szerző a HVG munkatársa)
