Lisa Kleinman november 20-án Budapesten, az AI Talks konferencia előadója lesz – ebből az alkalomból beszélgettünk vele az emberiség legfontosabb találmányairól, a mesterséges intelligencia legújabb “fejezetéről”, az MI-ügynökökről (agentic AI), illetve oktatásról, hozzáférésről, kód nélküli programozásról, és arról, mihez kezd egy fejlesztőcsapat, ha a felhasználói felület maga a képzelet.
HVG BrandLab: Szerinted mi az emberiség legfontosabb találmánya?
Lisa Kleinman: Ha egyet kell mondanom, a nyelvet említeném. Pontosabban azt a láncolatot, ahogy a tudásmegosztást kialakítottuk. A nyelv együttműködést adott, az írás kollektív emlékezetet, a nyomtatás, a könyvtárak, az enciklopédiák pedig demokratizálták a tudást. Olyan emberek építhettek egymás munkájára, akik soha nem találkoztak. Szerintem a „legfontosabb találmány” valójában egy folytonos technológiai lánc, amely tágítja a kapcsolat, az emlékezés és a közös gondolkodás lehetőségeit. Ennek a láncnak pedig a mesterséges intelligencia a legújabb “láncszeme”.
H.B.: Emlékszel, mikor találkoztál először mesterséges intelligenciával?
L.K.: Az egyetemen, amikor a Turing-tesztről tanultam. Megfogott a gondolat, hogy ha egy gép úgy képes kommunikálni, hogy azt már nem lehet megkülönböztetni egy embertől, akkor intelligensnek tekinthető.
Erről eszembe jut H. L. Mencken 1917-es „fürdőkád”-hoaxa is. Mencken megírta a fürdőkád kialakulásának történetét, ami teljesen fiktív volt, mégis sokan elhitték, mert hihetőnek hangzott. Mi, emberek hajlamosak vagyunk az összefüggéseket igazságként kezelni, és éppen ez teszi egyszerre izgalmassá és veszélyessé az MI-t is.
H.B.: AI-szakemberként van olyan, hogy “most már elég”? Arra gondolok, hogy otthon már nem feltétlenül a mesterséges intelligenciát kérdezed meg, hogy milyen bor illik a vacsora mellé?
L.K.: Épp az ellenkezője történt a családban:apukám 78 évesen kezdte használni a Perplexity-t, és állandóan arra hivatkozott. Először nevettem, aztán rájöttem: ez a jó technológia lényege, hogy újra feléleszti az emberben a kíváncsiságot.
Ami engem illet, számomra az egyensúly a legfontosabb. Előfordul persze, hogy szándékosan nem használok MI-t, például amikor inspirációt keresek. Nagyon szeretek olvasni, mindent olvasok, a westernektől a sci-fi regényekig, az üzleti könyvektől a történelmi regényekig. Nagyon szeretek besétálni egy-egy antikváriumba és fellapozni egy könyvet, csak mert megtetszett a borítója.
Ez a fajta lassú tanulás segít, hogy két lábbal álljak a földön. Ilyenkor úgy érzem, a saját eszközeimmel építem a tudásomat, nem csak gyors válaszokat keresek.
H.B.: Mintha mostanában halkabbá váltak volna azok a hangok, amelyek korábban azt hirdették, hogy a mesterséges intelligencia nem veszi el senkitől a munkát. Mit gondolsz erről, öröm vagy teher „a nyertes oldalon” lenni?
L.K.: Nagyon jó kérdés, de nyilvánvalóan ez egy nagyon összetett téma. Nem érzem úgy, hogy lenne „nyertes oldal”. A mesterséges intelligenciában persze rejlenek lehetőségek, de nem hiszem, hogy bárki, aki használ MI-t, úgy érzi, hogy a “győztes oldalon állna”. Szerintem nem győztes vagy vesztes oldalakról szól ez a kérdés, hanem arról, hogyan lehet a munkát újraértelmezni úgy, hogy az értelmes és tartalmas legyen.
Persze, az MI képes a feladatok automatizálására, de ennek köszönhetően éppen a ténylegesen emberi képességek válnak versenyelőnnyé, mint az ítélőképesség, az empátia, a kreativitás vagy az etika. Az pedig már a felhasználói élményeket létrehozó designereken múlik, hogy ezt mennyire tudják megoldani. Számomra ez kettős érzés: részben hatalmas öröm, mert szinte határtalan kreatív lehetőségeink vannak, ugyanakkor óriási felelősség is, mert azáltal, ahogy különféle rendszereket megtervezünk, egyben meg is határozzuk, hogy a munkát – és az életünket – ezáltal jobbá is tesszük, vagy csak olcsóbbá és gyorsabbá.
H.B.: Az ember–számítógép interakcióból írtad a PhD-et, mit gondolsz, hogyan változik ez a terület a nagy nyelvi modellek (LLM) és képgenerátorok korában?
L.K.: Ami a legmeglepőbb volt számomra, hogy az MI nemcsak a számítógépekkel kapcsolatos interakcióinkat változtatta meg, hanem a valóságérzékelésünket is. Amikor a PhD-mre készültem, a fókusz még azon volt, hogyan értelmezik az emberek a különféle kezelőfelületeket: gombokról, elrendezésekről, munkafolyamatokról beszélgettünk. Most pedig a generatív mesterséges intelligencia és az LLM-ek világában a kezelőfelület már valójában a saját képzeletünk. Leírunk valamit, a gép pedig azonnal létrehozza, mintha valódi lenne.
Ez egyszerre lenyűgöző és nyugtalanító. Láttam olyan MI-generált képeket, amelyek lenyűgözőek, másokon pedig valami furcsaság látható: torz végtagok, hibás tükröződések, illetve olyan fények, amelyek leleplezik az illúziót. Ezek az apró hibák emlékeztetnek rá, hogy az MI nem érti a világot, csak valószínűsíti. Valóság helyett valószínűségeket generálnak.
A fókusz így a használhatóságról a hitelességre tolódik: hogyan értelmezi a felhasználó a szintetikus médiát, és hogyan tehetjük átláthatóvá, hogy mi valós és mi generált.
H.B.: Az oktatás világát is fenekestül felforgatja a mesterséges intelligencia. A tanárok egyre inkább azzal a problémával küzdenek világszerte, hogy a diákok MI-vel csinálják meg a házi feladatukat. Hogy látod, hogyan fogja átalakítani az oktatás világát a MI?
L.K.: Sok tanárt hallgattam meg ebben a témában és ami számomra a leglenyűgözőbb, hogy a legjobb tanárok nem tiltják az MI használatát, hanem annak segítségével tanítanak.
Láttam olyan kurzusokat, ahol a feladat része az MI-válasz javítása, tényellenőrzése és forráskritikája; máshol a diákoknak be kell mutatni a prompt-történetüket, vagy összevetni az MI-szöveget a sajátjukkal.
A kérdés nem az, hogy „használtad-e”, hanem hogy hogyan? Itt pedig azt a változást láthatjuk, ahogy az oktatás világa átvált a tartalom ismeretéről a kritikus értékelésre: el kell fogadni, hogy ma már az a hasznos készség, hogy hogyan kérdezzük és ellenőrizzük a gépet.
H.B.: A mesterséges intelligencia világának egyik legújabb innovációja az MI-ügynökök (agentic AI) megjelenése. Hogy látod, milyen változásokat jelent ez?
L.K.: A felhasználói élmény (UX) tekintetében ez óriási fordulat. Eddig a felhasználó kezdeményezett: kattintott, gépelt, vezérelt. A MI-ügynöknél viszont már maga a rendszer képes kezdeményezni, javasolni, sőt cselekedni is.
Ez alapjaiban változtatja meg az interakció pszichológiáját. Most már nem az lesz a kérdés, hogy képes-e az MI megcsinálni valamit, hanem az, hogy megbízom-e benne, annyira, hogy helyettem lépjen?
Itt döntő a design szerepe. A felhasználói élmény során a MI-nek kommunikálnia kell a szándékait, mindezt átláthatóan és a felhasználó engedélyével, hogy az ember tudja, hogy mi miért történik, és ha kell, akkor közbe tudjon lépni.
A Make-nél az a célunk, hogy az emberek kontrollélménye megmaradjon akkor is, amikor nem ők parancsolnak, csak delegálnak. Az ügynök ne csak képes legyen valamit megcsinálni, hanem egyben legyen hiteles, érthető, együttérző is.
H.B.: Mi lesz azokkal, akik lemaradnak az MI-használatban? Megjelenik az „MI-szegénység”?
L.K.: Ez egy reális veszély. Az „MI-írástudás” mit sem ér, ha nem férsz hozzá a könyvekhez vagy jelen esetben előfizetésekhez, eszközökhöz, számítási kapacitáshoz. UX-oldalról inkluzív tervezésre van szükség: könnyű, lokálisan futtatható modellek, ingyenes közösségi szintek, lépcsőzetes komplexitás. Társadalmi szinten pedig olyan közberuházásokra, mint régen a könyvtár vagy a szélessávú internet: a XXI. században a hozzáférés az MI-hez lesz az esély kulcsa.
H.B.: Milyen izgalmas projekteken dolgozol most?
L.K.: Arra keressük a választ, mit jelent egy olyan termék, amit már eleve az MI-alapú működésre terveztek (AI-first). Ez annyit jelent, hogy az MI egy ilyen termékben nem afféle rásegítő extra, hanem központi szervezőelv: a felhasználó köznyelven leírja, mit akar, a rendszer működő folyamatot épít, majd kimenetel alapján optimalizál. A Make vizuális eszköz, az MI-interakciók többsége viszont szövegalapú, így a kulcs, hogy láthatóvá tegyük az MI gondolatmenetét: min dolgozik, hol tart, hol léphet közbe az ember. Egy jó felhasználói felület lényege a „láthatóvá tett gondolkodás”.
H.B.: Támogatod a kevés vagy semennyi programozói tudást nem igénylő low-code/no-code megközelítést. Miért tartod ezt fontosnak?
L.K.: Ez a koncepció csendben forradalmasítja, ki építhet technológiát. Nem csak mérnökök automatizálnak: tervezők, tanárok, kisvállalkozók is. Ez nem csupán a sebességről szól, fontos része a hozzáférés és az önkifejezés. Ahogy a desktop publishing új történetmesélőket adott a világnak, a no-code egy új réteget teremt, akik valamit létre szeretnének hozni. Ha jól csináljuk, demokratizáló erő lesz: a szoftver nemcsak használható, formálható is lesz mindenki számára.
H.B.: Kutatással vagy termékfejlesztéssel foglalkozol szívesebben?
L.K.: Nálam a kettő összeér. Az ember-számítógép interakcióval foglalkozó hátteremből következően a Make-nél betöltött munkám során állandóan szem előtt tartom Lucy Suchman „situated action” gondolatmenetét, ami szerint az emberi cselekvés helyzetfüggő, nem merev terv. Ez kifejezetten fontos az automatizációs folyamatoknál. Az emberek improvizálnak, a rendszereknek pedig ezt kell viselniük. Folyamatosan követem a vonatkozó kutatásokat (pl. epicpeople.org) és a friss elméleteket – a kereteket a kutatás, az igazolást pedig a termék adja.
H.B.: Ha csak egy tanácsot adhatnál a pályakezdőknek, mi lenne az?
L.K.: Mondjatok gyakran igent! Akkor is, ha még nem érzitek magatokat teljesen késznek. A legtöbb tudást cselekvés közben szedjük össze. Az is fontos, hogy kérjetek visszajelzést: ez ugyanis nem ítélet, hanem üzemanyag. Akiket a legsikeresebbnek látok, nem mindent előre terveztek; kíváncsiak maradtak, tanultak másoktól, és haladtak előre.
H.B.: Milyen áttörést vársz az MI-től?
L.K.: Azt, hogy az MI kollektív regenerációs erővé váljon. Vízhiány, oktatási egyenlőtlenség, katasztrófavédelem: ezek mind összefüggő rendszerek. Olyan megoldásokat várok, amelyek rendszerszinten hangolják össze az energia-, környezet-, egészségügyi és oktatási adatokat, helyi közösségekkel együttműködve. Amikor az MI nemcsak egy eszköz a rendszerben, hanem partner abban, hogy a társadalom szerkezetét újra kitaláljuk.
H.B.: Ha holnap eltűnne az MI, mit hiányolnál leginkább?
L.K.: Azt a képzelőerőt, amit felszabadított. Művészek, tanárok, kutatók, kisvállalkozók újra kísérleteznek. Az MI megtörte azt a hitet, hogy a szoftver valami készen kapott dolog, és elkezdte megmutatni, hogy közösen is formálhatjuk. Ezt sajnálnám leginkább.
H.B.: Mit vársz leginkább a budapesti AI Talks-tól?
L.K.: Örülök, hogy visszatérhetek a fővárosba. Régen sokat jártam ide, emlékszem egy kis antikváriumra és egy gyönyörű könyvre a magyar tipográfiáról: az a bátor, kézműves vizualitás ma is él a városban. Budapest egyszerre őrzi a hagyományt és kísérletezik, és szerintem pont ez a szemlélet kell az MI jövőjéhez.
A HVG és az Amazing AI közös AI Talks rendezvényének keretein belül a fellépő szakértőkkel az Amazing AI indított podcastsorozatot:
