„Mindig hagyták, hogy az legyek, aki szeretnék lenni”
A műsorvezetőt és rendezőt már több mint húsz éve láthatjuk a képernyőn, és ez idő alatt megtanulta kezelni az életformájával járó nehézségeket. De hol érzi magát a legnagyobb biztonságban, és hogyan adja át a szüleitől hozott értékeket a gyerekeinek? Egyáltalán mennyire érzi magát otthon egy színpadon, és hogyan éli meg a rendezéssel járó stresszt? Till Attilával beszélgettünk.
Mit jelent számodra a biztonság?
A biztonságról először az jut eszembe, hogy tényleg ez a legfontosabb. Mindezt a gyerekkoromhoz kötöm, és azért tudom ilyen határozottan kijelenteni, mert valahogy nem esik nehezemre se beszélni róla, se megélni: hála Istennek egy olyan családban nőttem fel, ahol megkaptam a kellő a biztonságot. Ha gyerekként nyugalom van körülötted, arra koncentrálhatsz, hogy játssz, hogyha szeretnek a szüleid, és te is szereted őket, ez az egyik legnagyobb dolog az életben. Valahogy minden innen indul ki, és ez az alap a pályaválasztástól a párválasztásig mindenre kihat.
Biztonságban vagy az életben, ha van mögötted egy szerető család, akik ezt megadják számodra. Ha pedig valaki nem kapja meg a kellő biztonságot, felnőttként megteremtheti maga körül, mint szülő.
Fiatalabb korodban, mondjuk a húszas éveidben is ennyire fontos szerepet játszott az életedben a biztonság?
Az, hogy mit kaptam a szüleimtől, vagy ahonnan jövök, az biztos, hogy igen.
Akkor is tudtad értékelni?
Igen, mert mindig jó volt a szüleimmel a viszonyom, és például hagyták, hogy azt csináljak, amit akarok. Azért járhattam képzőművészeti iskolákba, azért járhattam kerámiaszakkörre, rajzszakkörre, mert engedték.
Minden szülőnek van elképzelése, hogy mit kéne a gyerekeinek csinálniuk, és ezt nekem is mondogatták, de csak mondogatták, sose erőszakoskodtak. Mindig hagyták, hogy az legyek, aki szeretnék lenni. Néha csodálkoztak, és olyanokat kérdeztek, hogy „nem kéne már dolgozni?” Nem kéne már egyetemre menni? Biztos, hogy jó az, hogy a Képzőművészeti Egyetemre megyek? Nem kéne valami jó szakma?” De ezt csak olyan kedvesen mondogatták, mindez megmaradt a szülők szokásos aggódó szintjén, és én is ezt csinálom a gyerekeimmel. Ugyanúgy mondogatok dolgokat, vannak elképzeléseim a világról, aztán majd az élet felülírja azokat.
A szüleidnek milyen elképzelései voltak veled kapcsoladban?
Apám az iparban dolgozott, és úgy volt vele, hogy ipar, mindig lesz Magyarországon, abban van jövő. Szakember lévén azt gondolta, hogy kell egy jó szakma. Anyám inkább az egyetemekben hitt, és az olyan hivatásokban, mint az orvos, közgazdász vagy ügyvéd. A művészet nem volt az opciói között. Megértették, hogy a művészet iránt érdeklődöm, de azt hitték, hogy ez inkább egy hobbi, egy mellékes dolog, amihez jó lenne egy olyan dolog az életemben, amivel biztosan keresek pénzt. De ez még akkor is felmerült, amikor már tévéztem.
Elsőre sem a Képzőművészeti Egyetem, sem pedig a média nem tűnik a biztonságos egzisztencia definíciójának.
Így van, de ennek ellenére mindig biztonságban voltam. Nem azt mondom, hogy sosem szorongok, de úgy érzem, hogy olyan értelemben jól élem az életemet, hogy magamra nézve nem aggódom túl a dolgokat. A biztonság rendkívül fontos, arra épül minden, ugyanakkor kéz a kézben jár vele a felelősség. Az szüleimnek is az volt a felelőssége, hogy egy normális, jó családot teremtsenek – amibe persze belefér a veszekedés. Apaként az én felelősségem ebben a történetben most már az, hogy nekem kell a környezetemnek a biztonságot megadni, és ahogy elnézem a gyerekeimet, azt hiszem, ezt tök jól megoldom. Valami csak ragadt rám otthonról, és valamit csak vissza tudok adni.
A biztonságra való törekvés és egy kreatív elme szárnyalása nem zárják ki egymást?
Egyáltalán nem, de nem is egymás velejárói. Egy sérült, nehéz életből is remek művészetet lehet csinálni, tehát ilyen értelemben nincsenek összefüggések.
Amikor apa lettél, voltak izgulósabb periódusaid?
Nem volt igazán parázós időszakom. Ez az életemben automatikusan és természetesen történt. Mindig is megengedő szülő voltam, és nem elváró: azzal azonban hosszan küzdöttem, hogy mindenkitől azt hallod, hogy következetesnek kell lenni, és éreztem, hogy én nem vagyok az. Hosszú éveken keresztül fejlesztettem magamban azt az ellenállást, hogy magabiztosan ki tudjam jelenteni, hogy nem kell feltétlen következetesnek lenni. Jó pár évem ráment arra, amíg rájöttem, hogy mindenben senki se következetes, és ez csak duma a világban, amit mindenki szeret hangoztatni.
A gyerekeim hihetetlenül nyitottak lettek, és ezt iszonyú fontosnak tartom. A világban az egyik kulcs a boldogsághoz és az együttéléshez a nyitottság, és hogy fogadd el, hogy a világ sokszínű. Ez ugyanúgy a biztonság kérdése.
A fiatalabb generáció már egészen máshogy áll az állandósághoz például a munka világában. Míg az idősebbek egy egész életet töltöttek el egy helyen, addig most sokkal nagyobb a fluktuáció, a fiatalok folyamatos mozgásban vannak. Te hogy látod ezt a változást, akár a gyerekeiden keresztül?
Nehéz kérdés, ugyanis művészeti iskolákba jártam, és a gondolkodásmódom ennek alapján fejlődött. Valójában nem munkahelyekben vagy munkákban gondolkodom, hanem magamban: ez egy óriási különbség. Tudom, hogy az emberek többségének kell az a fajta biztonság, amit egy munkahely ad, előttem viszont rock and roll-sztárok, költők, színészek, festők példái jelentek meg Elvis Presley-től Gauguin-ig, ezek pedig mind magányos hősök történetei. Így nem tudom pontosan, hogy mit jelent ez a fajta biztonság, de azt tudom, hogy bár sokáig azt gondoltam, hogy a pénz se számít, később rájöttem, a pénz sajnos biztonságot ad. Ezt ki merem jelenteni.
A műsorvezetés mellett saját műsorod van, illetve rendezel is. Milyennek látnak a kollégáid, milyen együtt dolgozni veled?
A státuszjelleg sosem érdekelt. Döntéseket kell hoznod, amiért cserébe az embereknek hallgatniuk kell rád, így óhatatlanul kialakul egy hierarchia. Na, ez az, ami nem érdekes belőle: a szellemi rész és az izgalom fontos, azt kell alapul venni. Ilyenkor te vagy a katalizátor, de a többiek nélkül nem menne a folyamat. Nem szeretem, amikor valaki a többiek fölé helyezi magát, vagy visszaél a hatalmával. Engem az alkotás érdekel, és ilyen értelemben alkalmazottnak tekintem magam: a mű számít, amit közösen hozunk létre.
Közösségre, határozottságra, őszinteségre és nyitottságra is szükség van. Rendezőként simán el szoktam mondani a stábnak, hogy „gyerekek, fogalmam sincs, hogy most mi van, azért csináljuk meg még egyszer a jelenetet, mert lehet, hogy így jobb lesz.” De az is benne van, hogy a vágásnál végül kiderül, hogy mégsem lett jobb. Az adott pillanatban megérti a stáb, és a színészek is boldogan megcsinálják még egyszer, mert ez az életük. A bizonytalankodást, a terrorizálást, az uralkodást és a hisztériákat nem bírom.
A műsorvezetés vagy a rendezés jár nagyobb stresszel számodra?
A műsorvezetésnél inkább matador vagyok, színész vagyok vagy mondhatom úgy, hogy élsportoló, rendezőként meg inkább edző. Míg az előbbinél nem én valósítom meg a koncepciót, rendezőként a kontroll általában az én kezemben fut össze, és ez nagyobb szorongással járhat. A nagyobb műsoroknál a színpadra lépő izgalom van meg, de az nyugis terep számomra. Több százan dolgoznak egy ilyen produkción, és eloszlik a felelősség.
Amikor egy új feladat talál meg, mi alapján vágsz bele vagy vállalod el?
A műsorvezetésnél nagyon sokszor belevágok olyanba, amiről nem tudom, hogy milyen lesz, és azt már megtanultam, hogy nincs értelme mindent hatvanhétszer átgondolni, mert semmire sem jutok. Úgyse tudom előre kitalálni, hogy az adott műsor jó lesz-e vagy nem. Most már nem féltem magam, magabiztosan csinálom. Régebben volt olyan korszakom, amikor azt gondoltam, hogy nem kellene rossz műsorokat csinálni. De idővel rájöttem, hogy nem mindig egyértelmű az, mi számít rossznak, így ma már nem rágódom ezen
A filmezés teljesen más, ott nagyon nehéz kulturális helyzetben vagyunk: épp négy reménytelen, elutasított pályázaton vagyok túl, és adott egy adminisztratív rész, ami megnehezíti mind az én életemet, mind a legtöbb magyar filmrendező és szerző életét.
Egy-egy film fejlesztése évekig, akár több évtizedig tart. Mennyire nehéz ilyen hosszú időn át kitartani egy projekt mellett?
Nem egy dolgot csinál az ember egyszerre: én is több forgatókönyvvel foglalkozom évek óta. Van egy projektem, ami ha jól számolom, 2012-ben kezdődött, azaz tizenegy éve próbálkozunk vele. Most elég elhaló pályán van, de elképzelhető, hogy egyszer feléled. Ez hosszútávfutás, és vannak benne nagyon nehéz időszakok, amikor rosszul vagy, aztán vannak, amikor jobban. Lényegében ez az egész életforma egy gondolkodásmód, ami átszövi az életedet. De a biztos alapot a családom adja: a feleségemmel és a három gyerekünkkel erős egységet képviselünk, és én ebből táplálkozom.
A Volvo piaci pozíciója és jövőről alkotott víziója, technológiai innovációinak sora a biztonságra épül: a svéd autógyártó működése középpontjában több mint 95 éve a kívül-belül biztonságosabb autók, tágabb értelemben a biztonságosabb bolygó áll.
Miért van ennek akkora jelentősége? Ahhoz, hogy megküzdjünk a kihívásainkkal, szabadon alkothassunk, annak a támogató közeg, a biztonságérzet a szilárd alapja. Ez ad önbizalmat, bátorságot és nem utolsó sorban szabadságot ahhoz, hogy merjük feszegetni a határainkat, máshogy gondolkodjunk, önmagunk lehessünk és megvalósítsuk az álmainkat.
Ezt az érzést testesíti meg a Volvo EX90, az eddigi legbiztonságosabb modelljük is, amelyben elsőként lesz elérhető alapfelszereltségként a külső környezetet érzékelő Lidar-szenzorokat, a vezetőt megértő és az utasérzékelő rendszerek kombinációját irányító Safe Space Technology. További információkat ezen az oldalon olvashat.
Nyitókép: Bielik István
A tartalom a Volvo megbízásából, a HVG BrandLab produkciójában készült. A cikk létrehozásában a HVG hetilap és a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
