Amikor Kiszel Tünde leparancsolta a nadrágot a férfiakról a Szigeten
Mitől lesz felejthetetlen egy fesztivál? Magunkba néztünk, meg persze a múltunkba, és felidéztük a legmeghatározóbb fesztiválos pillanatainkat. Azt hiszik, hogy a legjobb koncertélmények jutottak az eszünkbe? Dehogyis, tévednek. Olyan emlékek ragadtak be, mint a fesztiválbetegség, a Toi-Toi-jal együtt felborított szerencsétlen ember esete, a karaokesátorban üvöltő Paradise City, kiadós alvás egy Tankcsapda-koncerten és Kiszel Tünde. Biztosak vagyunk benne, hogy néhány emlék az olvasónak is ismerős lesz.
Van úgy, hogy elő kell kapni a poroltót
Életemben először 2008-ban voltam a Szigeten, de akkor is dolgozni. Nem volt pénzem rá, viszont jött egy lehetőség, hogy beállhatok kávét árulni. Kaptam érte ingyen hetijegyet, meg napi egyszer valamit enni is, gondoltam jó buli lesz, legalább koncerteket is láthatok. 12 órás műszakok voltak, mindennap éjfélkor kezdtem és délig tartott a munkaidőm, szóval pont abban az időszakban dolgoztam, amikor mindenki más részegen őrjöngött.
Komoly együttműködés jött létre a mellettünk lévő cigis pultot őrző biztonsági őr sráccal, mert ő védett meg minket a részeg hollandoktól. Elzavarta őket, ha a pénztárgépemet akarták ellopni, mi meg cserébe ingyenkávét adtunk neki.
Jól jött az is, hogy a pultunkban volt poroltó, mert egy csapat francia egyszer tábortüzet rakott a közelben a sörpadokból, hogy ne fázzanak. Elég kiábrándító volt látni, hogy az utolsó két napban, hajnalonként a külföldiek szisztematikusan lebontották körülöttünk a fesztivál dekorációit. (F. Zs.)
Kiszel Tünde és a Háború és béke
A Sziget fesztiválon egy kora délutáni kis színpadon mindennap beszélgetőtársakat várt Para-Kovács Imre és Őz Zsolt. Az egyik vendégük a nem éppen a fesztiválozók közé tartozó Kiszel Tünde volt, de épp ettől volt érdekes. És nem is csak azért, mert Para-Kovácsék már a felvezetőben azt találták mondani, hogy Kiszel Tünde arról híres, hogy háromszor olvasta a Háború és békét és ő esküdözött, hogy nem, ő sohasem olvasta. Hanem azért, mert egy ponton a nem túl népes, de annál inkább bódult (másnapos/részeg) hallgatóság elkezdte üvölteni, hogy: „Vedd le!”. Mármint Tünde, a pólóját.
Ő nem jött zavarba, azt mondta, hogy oké, ő leveszi, ha minden fiú letolja a nadrágját. És mintha vezényelt volna: a közönség férfi tagjai bizony letolták. Egy, csak egy fiú nem vette a lapot, elbambult kissé, úgyhogy Kiszel Tünde ezt szóvá is tette. A társai azonban megbökték, hogy itt az idő, told le. És ő letolta. A Háború és békét nem olvasó műsorvezető ennek ellenére nem tartotta be az ígéretét. Halk, csalódott nesz suhant át a környéken, és többen elindultak új kalandokra, sörökért. (B. I.)
Könnyek, meztelen férfi és fesztiválbetegség
Meghatározó élmény, mikor életünkben először a barátaimmal végigcsináltuk a Sziget fesztivált. Vidéki fiatalokként olyan városból vonatoztunk fel akkor Pestre, ahol soha semmilyen jó koncert nem volt. Ehhez képest a Hajógyárin csőstül ömlött ránk az örömmámor a The Killersnek, a Chemical Brothersnek, de aztán később, 2009-ben a Bloc Partynak is köszönhetően. Ez idő tájt tombolt bennünk az indie-láz, a Sziget pedig akkor maga volt az indie-paradicsom. Nem tagadom, még sírtam is a Bloc Party később is sokat emlegetett buliján.
Az első nagyszínpados élmények mellett két vizuálisan erős kép égett az emlékezetembe. Az egyik, ahogy már a fesztivál után lázasan fekszem az ágyamban. Levert az addig teljesen ismeretlen fesztiválbetegség, az egy hétig tartó bulizás, a kevés alvás, a rossz kaják és a rengeteg alkohol immunrendszert támadó alattomos koktélja. Emlékszem ugyanakkor, hogy a betegséggel együtt elfogott valami erős beavatottságérzés is: akkor még azt hittem, felnőttkorom rituális kapuja az első fesztiválom volt.
A másik kitörölhetetlen emlék az, amikor abban a szent pillanatban, ahogy naivan, izgatottan és életünk legjobb nyarára készülve beléptünk legelőször a Szigetre, egy hordón táncoló meztelen férfi látványa fogadott bennünket. Ha képregényt rajzolnék az első Szigetemről, ez lenne az első képkocka. Azt hiszem, hogy akkor nagyjából pontosan így képzeltem el a felnőttlét határtalan szabadságát, a nagybetűs életet. Boldogság, hippiség. Úgy éreztem, megérkeztem. (Cs. H.)
A telefon mint veszélyforrás
Ma már senki nem tudja elképzelni a fesztiválozást telefon nélkül, hiszen azzal lehet világítani a lassú számoknál, azzal lehet megkeresni az elkolbászolt barátokat, és persze, az elmaradhatatlan szelfikhez is elengedhetetlenül szükség van rá. De van egy nagy veszélye is. Egy régi-régi Volt Fesztiválon történt, hogy túlszórakozta magát az egyik kolléga, annyira, hogy utolsó emléke a Kaukázus koncertje volt. Reggel azonban, amikor megébredt, visszanézte az éjjeli telefonhívásait. És bizony, kiderült, hogy elég sokat értekezett hajnalban az ismerőseivel.
Volt egy nagyon fura telefon is: több mint 3 percet beszélt a gyerek edzőjével hajnali fél négykor. Különösebben nem voltak jóban, csak szülő-edző kapcsolatuk volt, így el sem tudta képzelni, miről diskurálhatott vele. Mi több, azóta is jótékony homály fedi az esetet, az edző nem hozta fel később a dolgot, ő meg nem merte megkérdezni. A tanulság: be kell kapcsolni a buli előtt valami híváskorlátozó funkciót, mert könnyen kínos helyzetbe kerülhetünk. (B. I.)
Már annak is lehet örülni, ha nem pisilik le a sátradat
A fesztiválozós sátram az első alkalom óta megvan, és szerencsésnek mondhatom magam, mert azt nem pisilte le soha senki. Bár az egyik Volton egyszer megpróbálták, úgy kellett kikiabálni, hogy ne. A cövekeim viszont eléggé hiányosak. Már az első fesztiválomon elloptak tőlem vagy hármat, úgyhogy a további fesztiválokon igyekeztem én is összelopkodni a megfelelő mennyiséget. Szerintem ez valami össznépi játékféle a fesztiválokon, mert mire összeszedtem eleget, addigra továbbiakat loptak el tőlem, úgyhogy azóta sem teljes a készlet. (F. Zs.)
Üvöltő zene mellett is jót lehet aludni
2010-11 táján mentünk a Voltra. Az akkori pasim valami soha el nem készülő dokumentumfilmet forgatott a magyar rockzenéről, és ehhez kapcsolódott, hogy két amerikai-magyar barátjával lementünk a fesztiválra. Akkoriban túlterhelt szabadúszó voltam, és azért, hogy el tudjak menni a fesztiválra, jól megtoltam az előző éjszakákon a munkát, így mire a Voltra jutottunk, egy csöppet fáradt voltam. Végigdülöngéltem egy csodálatos Edda koncertet, aztán este jött a Tankcsapda.
A kötelező slágereken túl nem nagyon ismertem a zenekart, és egyetlen porcikám sem kívánta a dühöngőt a színpad előtt, úgyhogy megbeszéltem a fiúkkal, hogy én hátul megvárom őket – legalább vigyázok a pasim kis hátizsákjára is. Leültem a nagyszínpad elé csoportosuló tömeg mögött valamivel. A zene még ott is nagyon hangos volt, emlékszem, ahogy a zúzás ZAJ-já folyt össze. Aztán egy ponton győzött a fáradtság, és gondoltam, egy kicsit lepihenek. Megöleltem az ölemben a hátizsákot, hogy el ne vigyék, és ráhajtottam a fejem – párnaként még kapóra is jött. Egyszerűen elaludtam a Tankcsapda alatt. Arra ébredtem, hogy bár a koncert még tart, már az ismerős ráadások szólnak. (S. A.)
Amikor még a csórók is kijutottak a Szigetre
A Sziget korai időszakában a krisnások meghatározó elemei voltak a fesztiválnak. Nem csak a sátrukból szólt mindenféle zenei feldolgozásokban a Hare Krisna (a kedvencünk a metálos hörgéssel előadott kántálás), hanem az ételosztásnál is hosszú sorokban álltak a fesztiválozók. Ez sokszor nem csak kíváncsiság volt, hanem maga a túlélés. Előfordult, hogy gyakorlatilag pénz nélkül egy hétig elvoltam, hiszen a betevő kajámat biztosította a vidám krisnás társaság. Ennek az volt egyedül a hátulütője, hogy délben, elég hangos zene (Hare Kisna – naná) hívta fel a figyelmet az ételosztásra, s a sátrunk nem messze volt ettől, így gyakorlatilag ez volt az ébresztőnk is az igen késői lefekvés után. (B. I.)
Hülye, aki fázik
A fesztiválos életérzéshez hozzátartozik, hogy időnként nem az elvásárainknak megfelelően alakul az időjárás, a napokig tartó eső, a sártenger elég alaposan keresztül tudja húzni a számításainkat, és most már tudom: a hideg is odavághat a hangulatnak. Tavaly napközben tombolt a kánikula, stabilan 30 fok fölött alakult a Bánkitó Fesztiválon a hőmérséklet, estére viszont zuhant legalább húsz fokot, mindenki teljesen odavolt a 7-10 fokos minimumtól.
Mi kellemes, júliusi, lötyögős fesztiválra voltunk berendezkedve, ami azt jelentette, hogy a ruhatáramat főleg fürdőruha, sortok, szandál, ujjatlan felsők és egy árva széldzseki alkották. Ebben a felszerelésben kellett állni az októberi estéket megszégyenítő hideget. Éjfélkor a lábujjainkig lemerevedve, valamelyik színpad előtt hősiesen meredtünk a látszódó leheletünk ködébe, és bele kellett törődnünk, hogy a felesek egy idő után már nem melegítenek. A hideg különösen azért érintett érzékenyen minket, mert sátraztunk.
Koncert után nem volt hová menekülnünk a zimankó elől, nem volt hol felmelegednünk, hanem bizony a jéghideg sátorban, a ránk törő vacogó rohamokkal megszakítva kellett megkísérelnünk az alvást. Két tanulságot vontunk le az esetből. Egy, soha ne menj fesztiválozni polár pulcsi nélkül! Kettő, a hidegnél is van rosszabb: amikor reggel hatkor arra ébredsz, hogy a perzselő júliusi nap rád olvasztja a sátrat, és a saját levedben pácolódsz. (Cs. H.)
Az elmaradhatatlan ivós játék
A Hegyaljában az volt a legjobb, hogy egyrészt lehetett dögleni a Tisza-parton, másrészt egész nap el lehetett lenni a tokaji kocsmákban. Kellő mennyiségű bor mellett itt találtuk ki az "anti-asszociációs játékot", amelynek lényege, hogy olyan szót kell mondani, ami semmilyen módon nem kapcsolható az előző játékos szavához. Igazából kifejezetten nehéz játék. (F. Zs.)
Ha a sör és a költészet között választani kellene…
Az azóta megboldogult esztergomi Fesztergomon volt egy Holt részeg költők társasága című akció. Ennek lényege az volt, hogy a jelentkezőknek meg kellett innia adott idő alatt (talán 2 óra) 8 sört, ezután kaptak egy témát a szervezőktől, és arról kellett verset írniuk. Mivel a sör a versenyzőknek ingyen volt (viszont szigorúan jegyezték, hogy ki mennyit ivott), rengetegen jelentkeztek.
Az alapfeladatot (a sör elpusztítását) a legtöbben teljesítették is, ám túl sok költemény nem született. A győztes végül feltámolygott a nagyszínpadra és a Kispál-koncert előtt előadta a versét, igaz a közönség nem nagyon érthette a nehéz beszéddel előadott lírát, és amúgy is inkább Lovasiékat várta. Tehát a magyar költészet nagykönyvébe nem került be piros betűvel ez a kezdeményezés.
Ám a magyar underground legendás – azóta elhunyt – gitárosa, Dönci, aki, bár nem nevezett, de valószínűleg teljesítette addigra az előírt alkoholmennyiséget, mintegy szorgalomból az asztaltársaságunknak előadott egy rögtönzött verset: „Bárány, birka, teve, kos / Befosott a trafikos.” (B. I.)
A Paradise City és a Koppány vezér jól megfér egymás mellett
Valamikor a 2000-es évek elején volt egy EFOTT Velencén, amiről az maradt meg a leginkább, hogy a karaokesátor közelébe sikerült felállítanunk a sátrunkat. A karaoke tartott a legtovább minden éjjel, hajnalban még simán óbégattak az emberek, de mindig ugyanazt: zárásként először az István, a királyból énekelte el valaki a Koppány vezért, aztán pedig Guns'n'Roses következett és a Paradise City. MINDEN HAJNALBAN! (F. Zs.)
Nincs fesztivál megfektetett Toi-Toi nélkül
A Szigeten történt egyszer, hogy a szemem láttára borított fel egy részeg társaság egy mobil vécét. A probléma csak az volt, hogy épp valaki használta. Így amikor megfeküdt, ráadásul az ajtajával lefelé a Toi-Toi, egy fiú dörömbölt benne. Gyorsan megfordították a WC-t, így ki tudott belőle gurulni, ám a WC tartalma is erősen összepiszkította szegényt. Hát, nem irigyeltük… Az nem derült ki, hogy a vidám társaság egy barátjukat viccelte így meg, vagy egy idegent. (B. I.)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
