Az izraeli-iráni háború lezárását jelentette be Donald Trump
A bejelentés hírére beszakadt az olaj ára.
Beigazolódott az, amitől féltünk, amikor kiderült, film lesz a Downton Abbey-ből: teljesen felesleges volt nagyvászonra álmodni a Crawley család életét. A tét nélküli nosztalgiázás helyett folytathatták volna inkább a sorozatot. Ha már.
Julian Fellowes díjnyertes, 2015-ben véget érő sorozatát minden hibája ellenére szerettük. Az 1900-as évek elején, egy yorkshire-i nagybirtokon játszódó Downton Abbey kosztümös szappanopera volt, a főnemesi Crawley család mindennapjait követhettük végig. Szerelem, halál, áskálódás végtelennek látszó körforgása töltött ki hat évadot, sokszor indokolatlanul hirtelen elvágott cselekményszálakkal, a semmiből felbukkanó új rokonokkal, törvénytelen gyerekekkel, egy csapásra megoldott konfliktusokkal. Ez a szappanoperákra amúgy is jellemző dramaturgiai hanyagság – különösen a mai, sokkal bravúrosabban megírt sorozatok mellett – időnként zavaró volt ugyan, de elfogadtuk, hogy mindez valahogy hozzátartozik ahhoz a derűs, naiv világhoz és bájhoz, amiért a sorozatot még az elfáradt utolsó évadok végére is nehezen tudtuk elengedni.
Mert a Downton Abbey tradíciókat tisztelő, arisztokratikus és meseszerű világában, az angolos kimértségében nagyon jó volt elveszni a napi hajtás után.
Különösen a többsíkú, időnként egészen összetett karakterek és a színészi alakítások emelték fel a szappanoperák hétköznapi szintjéről a sorozatot. Nem véletlen például, hogy az intelligens, de csípős humorú matróna, a birtok jövőjéért aggódó, az egyszerre konzervatív, a változásoktól ódzkodó és mégis a feminizmus csíráját már magában dédelgető özvegy grófné (Maggie Smith) lett a Downton Abbey-rajongók nagy kedvence. (És azóta is ez Smith legnépszerűbb alakítása.)
Vagy ott van a fiatalon özveggyé lett Lady Mary (Michelle Dockery), a legidősebb lánytestvér, aki – mivel nő – nem örökölhet, mégis beletanult a birtok igazgatásába, és hat évadjába telt, hogy elfogadtassa családjával és környezetével a modern nő szellemiségét. Mint ahogy nyomot hagyott a nézőkben az örökké ármánykodó és törtető inas, Thomas Barrow (Rob-James Collier) is, aki valójában kisebbségi komplexussal küzd, rejtegetett homoszexualitása miatt mély frusztráció gyötri. És így tovább, sorolhatnánk a remek szereplőket.
A Downton Abbey sorozattal egy olyan, talán nem is létező korba vágyódtunk el, amelyben a lojalitás nem a talpnyalás szinonimája, mint inkább a becsületesség tartozéka volt, és amelyben a nyers, közönséges kommunikációt kerülve, kifinomult célozgatásokkal, diplomatikus gesztusokkal és szemérmesen ki nem mondott szavakkal is lehettek őszinték, de akár kíméletlenek is egymással az emberek, helyzettől függően.
A színészeknél és ennél a nosztalgiázásnál pedig már csak az volt izgalmasabb a sorozatban, ahogy a viharos huszadik század betüremkedett a gondtalan arisztokrácia életébe.
A Titanic katasztrófájának idején kezdődő Downton Abbey végig arról szólt, hogy a technológiai vívmányok, a kommunista eszmék terjedése, az ír köztársaságpárti lázadók, a spanyol nátha, a világháború, majd ennek következtében a nők tömeges munkába állása hogyan kérdőjelezi meg időről időre a főnemesség létjogosultságát. Szükség van-e a húszas években még egy ekkora cselédségre? Helyezheti-e egy arisztokrata lánya előrébb a karrierjét a házasságnál? Hozzámehet-e egy grófkisasszony a sofőrhöz?
A hagyományok, az idejét múlt társadalmi berendezkedés kontra változások kora
– ez volt az igazi alapkonfliktusa a sorozatnak, de végül az anyagi gondokkal küzdő és a feldarabolódástól tartó nagybirtok, ahogy a Crawley család jóléte is, megmenekült. Mégis, mikor belengették tavaly év elején, hogy jön a sorozatból készülő film, joggal várhattuk, hogy Julian Fellowesnak, a producereknek és Michael Engler rendezőnek van még valami mondanivalójuk erről a konfliktusról.
Nos, kiderült, hogy nincsen.
A Downton Abbey című film egy ünnepelt, kedves tévésorozat teljesen felesleges, tét nélküli folytatása lett, amely nem való nagyvászonra – inkább hasonlít a széria évadok közötti, tévéfilm-hosszúságú különkiadásaira. A film ötlettelen, és egészen egyértelmű, hogy a készítők nem akartak többet, mint a rég látott ismerősöket megidézni a nézők kedvéért. (De jó újra látni, Lady Mary!)
A történet körülbelül ott folytatódik, ahol a sorozat abbamaradt, a karakterek is a régiek, és igen, még mindig szerethetők, Maggie Smith még mindig zseniális.
De azért mégiscsak olyan lett a mozis verzió, mintha megkeverték volna kicsit a langyos teát.
A bonyodalom is elég soványkára sikerült: mindenféle nagyívű konfliktust, drámát messziről elkerülve mindössze annyi az alapprobléma, hogy Downton Abbey népének puccba kell vágnia magát, mert a királyi pár érkezik látogatóba. Ez ugyan többek között felszít egy régi örökösödési vitát a családban, a ház cselédsége pedig mellőzve és megalázva érzi magát, amiért az uralkodót nem ők, hanem kizárólag a saját személyzete szolgálhatja ki, de nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk, ezek a konfliktusok idővel rendeződnek.
A Downton Abbey birtok működésében a komolyabb feszültségeket eddig mindig kívülről jövő hatások váltották ki, a történelem zavart bele az állóvízbe, és nagyon jó lett volna, ha a filmben is ez történik. Például időközben kitörhetett volna a második világháború.
Mint ahogy jó lett volna az is, ha a film ki tud vagy ki akar szakadni a szappanoperák kötöttségeiből, és nem elégszik meg a szereplők között a végtelenségig folytatható dinamikák és dilemmmák, új szerelmek, új konfliktusok továbbgörgetésével. Ha a készítők elég bátrak lettek volna ahhoz, hogy egy korszak végének gondolatával eljátszanak. Ez azonban sajnálatos módon csak Lady Maryben merül fel egy kósza pillanatában, de a következő percben már ő is elfelejti, hogy az előbb még fel akarta adni az arisztokrata életvitelt.
A film végül is nem hazudtolja meg önmagát, a konzervatív értékek és a royalista elvek mellett teszi le a voksát, ahogy a sorozat is. Csak hát ez nem több üres nosztalgiánál.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
A bejelentés hírére beszakadt az olaj ára.
Teherán kommunikációjából az olvasható ki, hogy szeretnék az ellenségeskedést ennyiben hagyni.
Bár a támadás meglepte a világot, voltak jól látható előjelei annak, hogy mire készül az Egyesült Államok.
Korábban Lázár János azzal vádolta meg őket, hogy túlterheléses támadást indítottak az EMMA rendszere ellen.
Lázár János tiszás hőbörgésről és hobbivasutas dünnyögésről írt a Facebookon.
Az elnökkel egyszer az irodájában, egyszer pedig Lengyelországban próbáltak végezni.
Karácsony Gergely ismét felhívta a figyelmet arra: önkormányzati rendezvényről van szó.