2001-ben, pontosan két évtizeddel ezelőtt mutatták be Rudolf Péter és Kapitány Iván vígjátékát, az Üvegtigrist. A film nem teljesített kiemelkedően jól, de azért különösen rosszul sem a jegypénztáraknál, körülbelül 150 ezres nézőszámot generált (a folytatásokra, az Üvegtigris 2-re és a harmadik részre már 350-400 ezren ültek be). „Abban az időszakban a magyar filmnek nem volt igazán presztízse az itthoni jegyvásárlók szemében. Csupán ennek fényében teljesített szépen a Tigris, de egyébként a magyar közönségfilm éppen részben a mi filmünk hatására, az ezredforduló környékén kezdett el feljönni. Előttünk a Moszkva térrel, utánunk a Valami Amerikával” – emlékszik vissza a premierre Kapitány Iván, a film társrendezője és operatőre.

Emlékeztet rá, hogy valójában a megérdemelt népszerűséget a házimozis élmény hozta el a film számára: a DVD-megjelenés után vált szinte pillanatok alatt kultikus vígjátékká az Üvegtigris. Sorban nyíltak az országban az azonos névre keresztelt hamburgerezők, a forgatási helyszín, a Garancsi-tó zarándokhellyé vált a rajongók körében, a forgatókönyvíró Búss Gábor Olivér dialógusai, mondatai pedig megunhatatlan szállóigékké.

Sörhöz odaférsz?

Csuja Imre, aki a Babettájával menőző, egyébként az anyjával és a macskájával élő Csokit alakítja a filmben, azt meséli, hogy a mai napig rendszeresen visszahallja a film legendássá vált sorait. „Ha rajongókkal találkozok, akkor Gaben (Reviczky Gábor – a szerk.) »mondjuk, ezzel pont átbasztak« mondata szinte mindig elhangzik, ahogy a második részből a »Mennyire vagy túsz? Sörhöz odaférsz?« és a »Lali, van alkoholmentes söröd? Van. Akkor dobd ki a picsába, rendes sört kérek!« örökzöldek is”.

Persze, a legnagyobb szállóige mégiscsak a Csuja szájából elhangzó „Ízirájder, öcsém!” életérzés-szlogen lett, az Örkény Színház színésze saját megfogalmazása szerint ezzel „motorozta be magát a köztudatba”, és épp ezért a mai napig hálás is a szerepnek. Most már egyébként sokan nemcsak Csoki karakterével, hanem a Mi kis falunk című tévésorozat polgármesterével is azonosítják őt, a városi folklór pedig ennek megfelelően idomult: manapság már inkább úgy köszönnek rá az utcán, hogy „Ízirájder, Polgármester úr!”.

„Nem éreztem soha, hogy beskatulyázna a szerep, nem tekintettem rá nyűgként. Volt, hogy emiatt jöttek el megnézni engem a színházba komoly darabokban. Az egyik előadás után megvárt egy házaspár, és mondták, hogy ők tulajdonképpen azért jöttek el az Örkénybe, hogy megnézzék, mit művel ez az Ízirájder-gyerek a színpadon, és nagyon hálásak az élményért” – mondja a színész.

Az Üvegtigris vitathatatlanul nagy kulturális hatása nem volt azonban elég meggyőző ahhoz, hogy a szigorú kritikusokat levegye a lábáról. „Soha nem jelent meg jó kritika a filmről, nemcsak akkor, hanem azóta sem. Egy időben divat volt nem szeretni az Üvegtigrist értelmiségi körökben” – emlékszik vissza Kovács Gábor producer, aki a Filmpartners akkori cégtársával, Kapitány Ivánnal gyártotta az első részt (majd később hozzájuk csatlakozott Kovács felesége, Pataki Ági is).

Azt senki nem vitatta ugyan, hogy a poénok ülnek, és a helyzetkomikumok, a burleszk szerű jelenetek nagyon jól működnek a filmben, de a kritikák az egyébként a szituációkban indokolt és a szereplők stílusához is passzoló trágárságot összekeverték az olcsó, felületes szórakoztatással, hiányolták a karakterek kidolgozottságát, a szponzorok termékmegjelenítését pedig a filmművészet megszentségtelenítésének tartották.

Az akkoriban kifejezetten szokatlan, és a hazai játékfilmiparban azóta sem túl gyakran alkalmazott megoldásra, a termékelhelyezésre azonban szükség volt, még ha talán a kelleténél egy másodperccel tovább is időzött el a kamera egy Biofilter-feliratú olajoshordón, vagy módosítani kellett a forgatókönyvön azért, mert a Volkswagen nem az előre megbeszélt autót szállította le a forgatás napjára.

„Én az Üvegtigris első része miatt lettem producer, mert a fiúk nem kaptak támogatást a filmhez, és szükség volt rá, hogy engem is bevonjanak a kapcsolataim miatt” – meséli Pataki Ági. Több szponzor meggyőzésével szereztük meg hozzá a pénzügyi alapot, amire aztán a Magyar Mozgókép Alapítvány is megszavazott nekünk egy kisebb összeget.

Persze, így is több lelkesedés volt a filmben, mint pénz.

110 millió forintból készült el, ami ma mindössze két komoly reklámfilmet fedezne”.

Van, hogy az embernek nem osztanak lapot

A felületes szórakoztatás vádja már csak azért sem állja meg a helyét, mert az Üvegtigris valójában tragikomédia; a mindennapi nyűgökbe, a megélhetésért naponta vívott harcokba belefáradt kisember perspektívátlansága köszön benne vissza.

A büfés Lali (Rudolf Péter) és törzsvendégei: Róka (Gáspár Sándor), Cingár (Szarvas József), Sanyi (Horváth Lajos Ottó), Csoki és Gaben ugyan nem élnek teljesen a társadalom perifériáján, de egyértelműen nem is a nyertesei annak. Kifejezetten önsorsrontó, mégis hétköznapi figurák nem hétköznapi helyzetekben. Magánéleti kudarcaik, gondjaik ismerősek lehetnek a közönség számára. „Sokan a saját szomszédjukat látták visszaköszönni a karakterekben, szóval ezek a groteszk figurák nagyon is valóságosak” – fogalmaz Rudolf Péter rendező, aki szerint mind közül Lali figurája a legtragikusabb.

Neki talán lettek volna kitörési pontjai, ő rálát a saját kilátástalan helyzetére, de sem ereje, sem pénze nincs ebből a katyvaszból kimászni. Van, hogy az embernek egyszerűen nem osztanak lapot. A kallódók, akikben talán lenne is némi tehetség, de valahogy nem passzolnak a működő világhoz. Vagy csak lusták, nem kitartók, nincs is szerencséjük. Ettől ők még nem hitvány senkik vagy bűnözők.

Szerinte a „suttyófilm” bélyeggel méltatlanul leminősítették a vígjátékot. „Nem tudom már annak idején milyen címéket ragasztottak ránk. A suttyózásban épp az a gőg, az a sznobizmus fogalmazódik meg, amitől engem mindig kivert a hideg. Az, aki így beszél, rögtön azokat is lesuttyózza, akiknek ez tetszik. Pedig a külföldi fesztiválok közönsége, Chicagóban, Észtországban és Spanyolországban is örömmel fogadta, értette a film humorát. Tehát még az sem igaz, hogy magyarspecifikus a tigrisek humora.”

A film pedig éppen a szereplői felé tanúsított empátiája miatt lesz több felejthető vígjátéknál, és ezáltal méltó párjává válik Kusturica vagy Jiří Menzel filmjeinek.

„Annak örültem a legjobban, mikor valaki azt mondta, hogy »Péter, te csináltál egy vígjátékot egy valójában szomorú történetről« – hiszen ezek az emberek tényleg mindent elbuknak az életben, de azt akartam, hogy mégis tudjunk röhögni rajtuk, magunkon. Hogy ne fogjuk már állandóan a fejünket, és ne rángassuk bele folyton magunkat valami magyaros, közép-európai nyűgbe. Ezeknek az embereknek van egy óriási képességük: összetartoznak egy szétfelé tartó világban. Létrejön egy közösség a közösség nélküli létezésben.”

Szüntelenül hisznek benne – folytatja Rudolf –, hogy egyszer majd jobb lesz egy kicsit nekik. Hogy beindul Róka biznisze, a tó körül egyszer csak felvirágzik a turizmus, felpörög a büfé.

„Van egy tanmese az egerekről. Ha beleesik a tejbe az egér, akkor vagy föladja, vagy körbe-körbe rohangál kétségbeesetten, és akkor valahogy megköpüli a tejet, és kimászik a vajon. Ezek az emberek is itt rohangálnak körbe-körbe, és valahogy ki tudnak mászni a maguk kis befőttesüvegéből, ahol körbe tudnak nézni, de sokkal messzebb nem juthatnak.”

A rendező az egyik legnagyobb eredményének tartja, hogy egy kórházban a súlyos műtétek előtt álló kamaszoknak „szertartásosan levetítik a filmet”, hogy oldják a szorongásukat. „Ha semmi mást nem tettem volna életemben, mint azt, hogy egy szörnyű éjszaka előtt sikerül megnevettetni ezzel a filmmel embereket, nekem az már elég lett volna.”

Péppé röhögtük magunkat

Az Üvegtigris a színészeket leszámítva szinte mindenkinek az első nagyjátékfilmes vállalkozása volt. A producerek és az operatőr egészen addig csak reklámfilmeket készítettek, Rudolf Péter a színházban mozgott otthonosan, Búss Gábor Olivér pedig korábban újságíróként dolgozott Miskolcon. Egy súlyos autóbaleset azonban sokáig ágyhoz kötötte a szerzőt, akinek így volt ideje kibontani az Üvegtigris (munkacímén: Lali’s Drive) kalandos történetét.

Búss lazán egymáshoz kapcsolódó jelenetekből álló szövegén is átütött a sajátos, fanyar humora, és „viccei ugyanolyan mély pszichológiai elemzés eredményei voltak, mintha nagyszabású drámai jeleneteket készített volna elő” – mondja róla Rudolf Péter, aki azóta több közös produkciót is jegyez az íróval és Kapitány Ivánnal: az Üvegtigrisen összekovácsolódott alkotói hármas csinálta később a Beugrót és a Mindenből egy van szituációs komédiasorozatot is.

A forgatókönnyvé alakított szöveg az alkotói energiáktól kelt életre. Rudolf Péter a színészvezetés tapasztalatát hozta magával, Kapitány Iván a reklámfilmkészítés profizmusát, feszességét, a színészek pedig a kreativitásukat. „Amikor a Csoki alatt beszakad a korlát, azt én találtam ki. A kedvemért befűrészelték a fát, hogy Csoki fel tudja dobni a talpát. A film elején a motoros malőr viszont nem volt szándékos” – meséli Csuja Imre.

„Megkaptam a Babettát, de rájöttem, hogy csak ez első fékje fog. Elindult a felvétel, én a motoron voltam, egyik kezemben egy félig telt sörösdoboz, és éreztem, hogy nem tudok bekanyarodni rendesen, és egyenesen neki megyek az Ivánnak. Féltem, hogy fejre fogok állni, így csak lassítani próbáltam, de az első fék azonnal fogott. Elpereceltem, bukfenceztem, káromkodtam egyet, fölálltam, visszaültem, majd bevágtattam a helyszínre. Szerencsére a Kapitány Iván nem állította le a kamerát, így ez a nem tervezett kaszkadőrmutatvány benne maradt a filmben.”

A szereplők között jól működött a kémia, könnyedén hangolódtak rá egymás poénjaira – mondja a színész. „Mindnyájan iszonyúan nyitottak voltunk, és ettől szabadon jöttek a gondolatok. Nem görcsöltünk rá, egyszerűen élveztük magát a játékot, meg a szabadságot, hogy szárnyalhat a fantáziánk” – hozzáteszi, hogy a meghallgatáson többek között azzal bizonyította rátermettségét a szerepre, hogy a játék hevében véletlenül belehúzott egyet az ajtófélfába, ami végigrepedt.

A beszámolók szerint a forgatás pontosan olyan volt, ahogy azt a nézők elképzelik: elég gyakran fulladt nevetésbe a komoly munka, és több jelenetet is csak sokadjára lehetett felvenni a szűnni nem akaró nevetés miatt. Például azt a momentumot, amikor a pucér Gaben eldobja az ágyékát takaró lábost, senki nem bírta ki röhögés nélkül.

Volt, hogy hajnali négykor péppé röhögtük magunkat, és nekem kellett volna rendet teremteni, de én viselkedtem szinte a legrosszabbul

– vallja be utólag Rudolf Péter.

Lesz negyedik rész?

A kezdeti fanyalgásra rácáfolt az idő és a közönség kitartó szeretete a film iránt, és egyre nagyobb az igény egy negyedik rész leforgatására nemcsak a nézők, hanem az alkotók részéről is.

Kovács Gábor producer azt mondja, hogy Búss Gábor Olivérrel, Kapitány Ivánnal és Rudolf Péterrel már beszélgettek a lehetséges folytatásról. „Csak amikor igazából beindultunk volna, akkor bejött a járvány. Ez még azonban a kisebbik baj, mert közben még kinevezték a Rudit a Vígszínház igazgatójának is, és szegény teljesen el van havazva. Ettől függetlenül szerintem nem adtuk fel.”

Mindenki csakis az eredeti színészgárdával tudja elképzelni a következő Üvegtigris-filmet, ami – mint mondják – akkor fog összeállni, ha az első három részhez méltó történettel sikerül majd előrukkolni.