Miközben lélekben sokan már a vakációra készülnek, a valóságban az oktatás kezd rá omlani mindenkire, aki benne van, és ezen az állapoton nem nagyon segít, hogy Parragh László olyanokat üzen a pedagógusoknak, hogy „sokféle motiváció létezik: a tanároknak ott a szabad nyár, délután négykor hazamehetnek.”

Úgy néz ki, ez a motiváció mégsem az igazi, a vészharangot folyamatosan kongató Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete a napokban arra figyelmeztetett, hogy tíz év múlva a tanárok fele eltűnhet a rendszerből, és az iskola már a gyerekmegőrzésre sem lesz alkalmas. Májusban egy tanár már biztosan eltűnt a rendszerből: a polgári engedetlenségi mozgalmat elindító pedagógus, Tóth Viktor, a kőbányai Szent László Gimnázium angoltanára az új kormány megalakulása után úgy döntött, hogy elhagyja a pályát. Ahogy fogalmazott, szerinte Pintér Sándorral „jön a keresztapa, aki majd lófejet tesz minden pedagógusnak az ágyába, hogyha itt hisztizik”. (Orbán Viktor következő kormányában a közoktatás a közegészségüggyel együtt Pintér Sándor Belügyminisztériumának felügyelete alá kerül.)

Pintér Sándor

Veres Viktor

A perspektívákról szavak nélkül is sokat elárult az a fotó, amely a Deák téren készült egy kolduló tanárról. „Kérem, segítsenek! Középiskolai tanár vagyok” – áll a felirat a kartondobozon, amelyet a kormány most sem pénzzel, hanem renddel akar megtölteni.

Az oktatásért felelős rendőrminiszter ugyanis rendet ígért, de az nagyobb gond, hogy a tanárok menekülnek a közoktatásból. Ennek két oka van: a siralmas fizetés és a brutális munkaterhelés. A magyar tanárok tanítási óraszáma a legmagasabb Európában, miközben a többi magyar diplomás fizetésének mindössze 58 százalékával egyenlő. A tanárok fizetése mellesleg a legalacsonyabb az OECD-tagállamok között. Magyarország közben a sereghajtók között van még egy oktatással kapcsolatos területen: csak két uniós országban kevesebb a fiatal diplomások aránya, mint itthon.

És amíg Kövér László azt mondja, hogy a tanárok az iskolákban csak „veszkődnek a gyerekkel”, addig nehéz lesz közelíteni az álláspontokat – ezt a megjegyzést egyébként még a híres Jocó bácsi is kikérte magának.

Mi pedig közben benéztünk azoknak az osztályoknak a falai közé is, amelyet a versenyszellem tölt ki. Az elitiskolák egykori diákjainak az emlékeiből tanulságos kép rajzolódott ki a legjobbak kineveléséről.

AFP / HANS PUNZ

Tanulni persze nemcsak iskolákban lehet, hanem lényegében bárhol. Például múzeumban. A Magyar Zene Házában már korábban megfordultunk, most egy különleges interaktív kiállítótér, a Kreatív hangtér miatt tértünk vissza, amelyet csak „zenei Csodák Palotájaként” emlegetett Batta András ügyvezető igazgató. Az új Néprajzi Múzeum épületében viszont először jártunk, és rögtön az jutott eszünkbe róla, miközben közelítettünk a Liget-projekt legújabb épületéhez, hogy kicsit olyan ez, mint Felcsúton sétálgatni a kis utcákban, ahol egyszer csak egy stadion árnyékolja be a takaros házak környékét. Az új múzeum monumentálisra sikerült, ez a jó és rossz tulajdonsága is.

A jót és a rosszat sokkal nehezebben lehet szétválasztani a valóságshow-sorozattá duzzadt Johnny Depp kontra Amber Heard perben, ahol ebben a hónapban a főszereplők tanúvallomásaiból megtudtuk:

• Johnny Depp a volt felesége vallomásának egy részére egyszerűen csak így reagált: „wow”.
• az Amber Heard által felkért szakértő cáfolta, hogy a színésznő csak megjátszotta a poszttraumás stressz tüneteit
• Johnny Depp akkora pofont adott Amber Heardnek, hogy állítólag eltörte a nő orrát, igaz, ennek semmi jele a róla másnap készült fényképeken
• még mindig megkerülhetetlen az ágyban felbukkant emberi széklet témája
• miközben Depp a vallomásában azt mondta, ő fizikailag nem bántotta a volt feleségét, és kapcsolatukban valójában Amber Heard volt az abuzáló, addig a színésznő az egyik vallomásában már arról beszélt, hogy a volt férje megpróbálta megölni.

És még mindig nincs vége.

Amber Heard és Johnny Depp

AFP

Míg az egykori színészházaspár a bírósági tárgyalóteremben lép fel nap mint nap most már hetek óta, addig a kollégáik Cannes-ban a vörös szőnyegen vonulnak. Mint szinte minden eseményre február 24-e óta, a cannes-i filmfesztiválra is rávetült az orosz-ukrán háború árnyéka. A fesztivál vezetősége úgy döntött, nem kíván orosz delegációt fogadni, és nem szeretné, ha az orosz kormányhoz köthető bármilyen hivatalos személy vagy újságíró megjelenne a seregszemlén, amíg az Ukrajna elleni orosz invázió folytatódik. „Ez a hozzáállás embertelen. Hogyan határozható meg, hogy mi az, hogy orosz?” – reagált erre Szergej Loznyica ukrán rendező. Volodimir Zelenszkij mindenesetre Kijevből bejelentkezve emlékeztetett rá, hogy

Százak halnak meg mindennap. Nem fognak felállni a forgatás végét jelző csapó után. A mozi hallgatni fog, vagy beszélni fog minderről? Ha van egy diktátor, ha van egy háború a szabadságért, ismét minden az egységünkön múlik. Kimaradhat-e ebből az egységből a filmművészet?

Az ukrajnai tragédiára ennél zsigeribb módon hívta fel a figyelmet az a tüntető, aki félmeztelenül mutatta meg a vörös szőnyegen a feliratot a testén: Fejezzétek be a megerőszakolásunkat!

Helyszíni tudósítóink közben folyamatosan rögzítették a benyomásaikat, érkezzenek azok akár Tom Cruise-tól, akár Léa Seydoux-tól. Ha igazán át akarják érezni Cannes hangulatát, akkor tartsanak velük a fesztiválos podcast-sorozatukban: gonzó, jachtok, Top Gun – minden tálalva van.

Ukrajna igazán nagy pillanatai nem Cannes-ban, hanem Torinóban jöttek el, ahol az idei Eurovíziós Dalfesztivál döntőjét tartották. Az ukrán Kalush Orchestra meg is nyerte, hogy aztán elárverezze a győzelmi trófeát az ukrán hadsereg javára. A győztes dal már így is sokat adott legalább egy katonának. A zenekar pedig ürügyet adott Zelenszkij elnöknek, hogy kimondja: pont úgy nyerik majd meg a háborút, mint a dalversenyt.

Kalush Orchestra

NDERIM KACELI / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP

A háború viszont még tart, és ennek a mindennapi valóságát interjú közben mi is megtapasztaltuk, amikor három kijevi színésszel beszélgettünk. Ők hárman vettek egy-egy retúr buszjegyet Budapestre, hogy a háború kitörése óta először végre újra színpadon játszhassanak. Azóta visszamentek, de azt mondták: „Meg kellett értenünk, hogy a nap minden órájában és minden percében veszélyben van az életünk, el kellett fogadnunk, hogy bármelyik másodpercben meghalhatunk.”

Ami pedig a magyarországi háborús veszélyhelyzet kulturális kínálatát illeti, a következő színházi, filmes és könyves élményeinkről számoltunk be:

• A szombathelyi Weöres Sándor Színház Candide című előadásától olyasmit kapnak a nézők, ami megmutatja, hogyan is lehet igazán érdekes, friss és élő a színház.
• A Katona József Színház legújabb, Moszkva–Peking Transzszimfónia című bemutatója a háború miatt az utolsó pillanatban nyerte csak el a végső formáját. Az alkotók azt mondták, a realitásból indultak, de utána valahogy az egész színdarab megőrül, mint ahogy a világ is.
• Alföldi Róbert kezében fergeteges komédiává válik a sötét középkor, meg a mai magyar valóság is: az egyik legjobb magyar drámaíró, Székely Csaba új bemutatója, a Mária országa a 14. századi Magyarországon játszódik, de korántsem az Anjou-k lesznek azok a politikusok, akik eszünkbe jutnak róla.
• A Hosszú Katinkáról készült portréfilmből kiderült, hogy az Iron Lady brandje mennyire elnyomta az olimpiai bajnok úszó személyiségét, de igazán kár, hogy a Katinka című produkcióból a számára kellemetlen dolgokról nem igazán esik szó.
• Az év egyik legjobban várt filmje vérszaggal részegített meg: Az északi agyon is ismerős történetet dolgoz fel, de nagyon is ismeretlenül: ez a film olyan, mint egy drog, vagy egy súlyosan elborult látomás, csak látványosabb.
• 36 évvel később újra itt a Top Gun, amelyet egyenesen Cannes-ban beszéltünk ki.
• A besúgóból pedig még mindig nincs elegünk: áthallások és történelmi pontatlanságok ide vagy oda, ez a sorozat nem akar több lenni, mint fikció, amelyet egy fiatal gárda rakott össze, hogy beszélgetéseket indítson generációk között és a politikai árkokat kikerülve – mesélte Szentgyörgyi Bálint, a sorozat író-rendező-kreátora, és Vas Judit Gigi, A besúgó Enikője a podcastunkban.
• A Los Angelesben élő Antal Nimróddal arról beszélgettünk, hogy milyen kívülről érkező filmesként megkapaszkodni Hollywoodban, mégpedig abból az apropóból, hogy felkérték a Stranger Things két epizódjának a megrendezésére.
• A pszichiáter, neurológus, addiktológus Gerevich Józseffel festők, írók, költők, zeneszerzők életének és műveinek kapcsolatát tártuk fel, hogy kiderüljön: a mesterművek feltétele nem a trauma, hanem a tehetség.
• A színészet mellett fényképezéssel is foglalkozó Trokán Nórával pedig fellapoztuk a különleges fotóalbumát, amelyben több mint 140 kollégáján örökítette meg azt a magányos és félelmetes pillanatot, amit közvetlenül a színpadra lépés előtt él át minden színész.