Magyarország nagyon fura hely, oda inkább mégse menjünk
A világ káosz, és káoszban tévelyeg benne minden férfi és nő. Ismerős a címe a tankönyvekből a szombathelyi Weöres Sándor Színház nagyszerű előadásának, de a címen kívül nemigen maradt meg semmi az alapanyagból. És ennél jobb nem is történhetne a nézőkkel.
Szombathelyen valami olyasmit kapnak a nézők, ami megmutatja, hogyan is lehet igazán érdekes, friss és élő a színház.
A Weöres Sándor Színház Candide című előadása ugyanis nem az ismert, sőt kötelező olvasmány Voltaire-mű, hanem egy vadonatúj dráma, Vinnai András, Bódi Zsófia és a rendező Nagy Péter István írták. Csak a téma ugyanaz, a Candide klasszikus alaptétele: hogy valóban az-e a lehetséges világok legjobbika, amelyben élünk. Csak épp Szombathelyen nem azt mutatják meg, mit is gondolt erről a nagy író kétszázhatvan éve, hanem tényleg ezt: vajon az-e a lehetséges világok legjobbika, amiben élünk? Mi, a Weöres Sándor Színház 2021/2022-es évadának nézői.
Megmutatják azt is, hogyan működhet a színház azon kívül, ahogy azt Magyarországon megszoktuk. Hogy milyen utak lehetségesek még amellett, hogy a színházigazgató vagy a rendező előveszi a nagy klasszikusokat, és úgy gondolja, valahol a sorok között mélyen eldugva ott van az a mondanivaló, amivel igenis hozzá lehet szólni ahhoz, ami a nézőket itt és most körülveszi.
Megmutatják, hogy igenis lehet aktualizálni egy régi darabot úgy, hogy abból ne politikai kabaré legyen; hogy úgy is lehet aktualizálni, hogy nem csak nevekkel, jelmezekkel vagy gegekkel idéznek meg ismerős dolgokat, akár csak a ráismerés kedvéért, mélyebb gondolatok nélkül. Hogy érdemes szabad kezet adni nemcsak a rendezőknek, hanem az íróknak is.
Igaz, Szombathelyen is csalnak egy kicsit: az előadás címe Candide maradt, épp úgy, mint Voltaire 1759-es regényéé: így azért könnyebb rávenni a közönség konzervatívabb részét, hogy jegyet váltson, mint egy vadonatúj dráma címével. Sőt még a főszereplő, meg egy-két másik szereplő neve is megegyezik a Voltaire-műben megírtakkal, de ezzel nagyjából a végére is értünk a praktikus értelemben vett hasonlóságoknak – szerencsére. Nem mintha bármi baj lenne a Candide-dal, de Nagy Péter István rendező nem azt szeretné megtalálni, hogy nagy általánosságban miféle hasonlóságok vannak a 18. és a 21. század között, hanem azt, hogy milyen világban élünk ma.
És mi lehetne fontosabb kérdés ennél a színházban?
Nagy Péter Istvánék Candide-ja nem a bolgárok mellett harcol a seregben, nem találkozik az inkvizícióval, nem megy Eldorádóba, ahol aranyból van az út pora, nem találkozik sem jezsuitákkal, sem majmokkal. Részt vesz viszont klímakonferencián, ahová magángéppel érkezik Leonardo DiCaprio, de kaszinózik Elon Muskkal és más szupergazdagokkal, hogy megtapasztalja, ők hogyan állnak hozzá a világ megváltoztatásához, megmentéséhez vagy megvásárlásához. Jár menekülttáborban, napszámosként dolgozik egy állítólag rettentő egészséges termékeket gyártó élelmiszeripari gyárban, ahol megtanítják neki: sosem szabad kimondani, hogy a gyümölcslé legfontosabb összetevője a kristálycukor, vesz részt sztrájkban, keresi a kedvesét, Kunigundát, aki influenszerként mutatja be Türkmenisztán diktatúráját, keveredik drogcsempészetbe Dél-Amerikában, de ott van Afganisztánban is, a tálibok első sajtótájékoztatóján a hatalomátvétel után, és maga is belép az amerikai hadseregbe.
És igen, tudomást szerez Magyarországról is, egy talán ha félperces videóösszeállításban az elmúlt pár hónap legabszurdabb politikai eseményeiből, mindből épp csak egy villanásnyival – már ez is elég hozzá, hogy a szereplők megállapítsák, ez azért nagyon-nagyon furcsa hely, ide inkább ne menjünk.
Ez a játékosság jellemző az egész előadásra is, sőt ez az, ami a legmaradandóbb és a legfeltűnőbb is belőle: Nagy Péter István nem úgy akarja körbejárni és kivizsgálni az egész világot, hogy minden jelenete után egyre nagyobb súly nyomja a hátunkat. Ellenkezőleg: az egész előadás humorban van feloldva, pezseg is, mint a tabletta a vízben, a szénsav néha szúr, néha meg az orrunkba megy, és akkor nem tudjuk megállni, hogy ne nevessünk fel.
Nem is csak a szöveg van tele poénokkal, és nem is csak a helyzetek közt akadnak minden kabarét felülmúló gegek, de az egész előadás hangvétele is ilyen. Ilyenek a karikatúraszerűséget okozó parókák vagy Pattantyus Dóra a jellemzőt mindig csak egy picit kiforgató jelmezei, és a színészek is mindig valamiféle túlzással játszanak, még ha az a túlzás akár épp a túlzott szótlanság és fapofa is, de általában olyan az egész, mintha egy megelevenedett rajzfilmet néznénk, mintha a Tom és Jerryből Jerry lenne Candide, Tom pedig a filozófus Pangloss, azaz itt Pangolosi tanár úr, és néha még a kengyelfutó gyalogkakukkal is összefutnának.
És ha a rajzfilm persze túlzás is, a film nem: Nagy Péter István a rendezéseit jellemző módon folyamatosan használ kamerát is, egyszerre fut az „élőszereplős” színház és fent a vetítővásznon egy film is. Ez a
Candide-kamera
néha nagyon jól illik az egészbe, hiszen persze Candide utazása alatt sok a médiaszereplő vagy az olyan ember, akit nem az őszinteség vezet, hanem hogy jól mutasson az esti tévéhíradóban vagy a Facebook-élőzés közben. Máskor egyszerű praktikum a vetítés, amikor a színpad elején és a díszlet mögött is zajlik a játék, vagy épp a díszleten belül, hiszen Schnabel Zita díszletének fő eleme egyszerre ötletes és magától értetődő módon egy lakókocsi, amelyet mindig tovább lehet alakítani a világutazás jelképétől a legkonkrétabb helyszínekig, legyen az drogcsempész-repülő vagy rulettszalon. Sokszor viszont nehéz megfejteni, mi haszna van a kamerázásnak, pláne, amikor tökéletesen ugyanazt látjuk kétszer egymás alatt és fölött, és az operatőr még a szuperközelik eszközével élve sem próbálja megindokolni, miért is van jelen, mi az, amit a film tud hozzáadni az előadáshoz. Egyébként is igaz, hogy egy olyan eszköz, mint a kamera – a hozzácsatolt, folyamatosan a színpadon sürgölődő stábbal együtt – könnyen át tud váltani hangsúlyosból túlhasználttá: nem így lenne, ha egyértelműen érezhető, egységes keretrendszer indokolná meg a használatát.
Valójában nincs is más annyira állandó ebben a Candide-ban, mint a kamerázás, és – azzal ellentétben – ez a változékonyság nagyon jót is tesz neki: szinte végig rettentően pörgős az előadás, bár épp ettől válik feltűnővé, amikor egyszer-egyszer mégis megtörik a ritmus egy-egy túlnyújtott jelenettel (például a második felvonás elején, amikor egy újabb milliárdos kamu örökélet-készülékét mutatják be). Illetve állandó még ebben a robogó vonathoz hasonló világban a Major Erik által játszott főhős: a Szép csendben című filmből is ismert színész elképesztő teljesítményt nyújt, ahogy látszólag ugyanabba az egyszerre megejtő és nevetséges naivitásba kövült arccal játszik, miközben valójában ebben a kitartott arckifejezésben is ezer árnyalatot képes megjeleníteni bánattól lelkesedésig, gyanútól értetlenségig, boldogságtól kiábrándultságig. Major megfigyelőként a néző szeme, résztvevőként a mindenkori kisember: az ő Candide-ja csúszda, amelyen a közönség óhatatlanul is becsúszik ebbe a világba, hogy maga bizonyosodjon meg róla, hol is állunk mi a lehetséges világok legjobbikához képest.
Nagy Péter István biztos kézzel rendszerben tartott őrületében szinte minden színész állandóan szerepet cserél, így a remek szombathelyi társulat tagjai ezúttal karakterszínészekként, remek ritmusérzékű komikusokként mutathatják meg, mit tudnak. A legemlékezetesebb pillanatokat épp az hozza, akinek talán a legkisebbek a szerepei: Szerémi Zoltán legtöbbször kőarcú fenyegetőemberként van jelen, és ebből az erősen lehatárolt szerepből minden kikacsintása remek, borzasztó gyenge viccet mesélő, de azt leszámítva mindvégig szótlan repülőgép-pilótaként, vagy gátlástalan, de annál is felfuvalkodottabb gyártulajdonosként, akit úgy meglep saját bukása, mint senki mást. Mintha az ő ellenpontja lenne a Zalaegerszegről vendégnek meghívott Ecsedi Erzsébet, aki mindvégig úgy képviseli a melankóliát, az ebben a világban talán idejétmúltnak ható emberi értékeket, mint egy festmény a falon, amelynek a szeme mindent követ, de a szomorkás arckifejezés nem változik évszázadok óta, amióta megszáradt rajta a festék. Figyeli azt a rengeteg alakot, akiket ez a pár színész kelt életre, fáradhatatlan játékossággal és játékvággyal, gyenge pillanatok nélkül.
Nagy Péter István szombathelyi Candide-ja nagyszerű színházi vállalkozás azzal együtt is, hogy végső soron nem válaszolja meg az élet nagy kérdéseit. Inkább eligazít a káoszban, ami körülvesz, amit nem úgy kell érteni, hogy megmutatja benne az egyenes, jól járható irányokat, nem: eligazít abban, hogy igen, ez bizony káosz, mindaz, ami visszaköszön a híradóból, a közösségi médiából, a hírportálokról és még az utcáról is. De ezt a káoszt színházban ilyen pontosan és – a maga módján – szemet gyönyörködtetően ábrázolni bravúr. Emberileg meg? Jó tudni, hogy nem mi vagyunk eltévedve – a világ van. Kizökkent, és úgy tűnik, még nem született meg, aki helyretolja azt.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Mi sül ki abból, ha melegek és transzvesztiták éltetik Hitlert?
Hogy semmi olyasmi, ami megszokott lenne, az egész biztos, pláne, ha hozzátesszük, hogy mindez egy színházban zajlik. Minden idők egyik legsikeresebb musicalje önmagában is feladja a leckét, de amit a legújabb bemutatón műveltek vele, az aztán végképp minden várakozással szembemegy.
„Magyarország egy vágóhíd, csak sokkal több benne a marha”
Alföldi Róbert kezében fergeteges komédiává válik a sötét középkor, meg a mai magyar valóság is: az egyik legjobb magyar drámaíró új bemutatója a 14. századi Magyarországon játszódik, de korántsem az Anjou-k lesznek azok a politikusok, akik eszünkbe jutnak róla.
