Vérszaggal részegít meg az év egyik legjobban várt filmje
Nagyon is ismerős történetet dolgoz fel Az északi, de nagyon is ismeretlenül: ez a film olyan, mint egy drog, vagy egy súlyosan elborult látomás, csak látványosabb. Enyhén spoileres kritika.
Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés, mondta Hamlet, majd fogott egy kardot a jobb kezébe, egy szekercét a balba, és elindult, hogy kibelezze, aki az útjába áll, lefejezze és feldarabolja rosszakaróit és lemészárolja ellenségeit.
Ha röviden kell összefoglalni, pontosan ez a sztorileírása a bizonyos körökben az év legjobban várt bemutatójának számító Az északi című filmnek. Mármint szó szerint: Robert Eggers ugyanazt a skandináv mítoszt filmesítette meg a viking Amleth hercegről, amely alapján Shakespeare is megírta leghíresebb tragédiáját. A történet tehát ismerős: a király testvére orvul megöli a királyt, feleségül veszi özveggyé tett sógornőjét, a herceg pedig bosszút esküszik. Csak a hangvétel más egy kicsit. Nagyon.
Ami persze nem csoda, ismerve Robert Eggerst – igaz, itthon csak a művészfilmrajongók egy rétege ismeri, viszont ez a réteg többnyire isteníti is. A látványtervezőként végzett filmes már első filmjével, A boszorkánnyal megmutatta, hogy az ő látásmódja egészen egyéni, és alighanem ez volt a minimális költségvetésből forgatott film hatalmas és váratlan sikerének egyik titka is: Eggers képekben (is) fogalmaz, atmoszférából építkezik, a filmjei megelevenedett, ijesztő, okkult festmények, kompromisszumok és bevett sablonok nélkül. A boszorkány kecskevérszagú pokoli horror-családtörténete után aztán jött a következő bombasiker, A világítótorony, olyan képekkel, hogy az embernek két napig kellett mosakodnia utána a rákenődött gépolaj, sirályürülék és terpentin miatt. A legyek ura 19. századi kamaraverziójában két ember – Robert Pattinson és Willem Dafoe – ment egymás agyára egy világítótoronyba összezárva, rémálmoktól és a rémvalóságtól gyötörve, hogy Eggers végképp bizonyítsa, hosszúkarmú farkasmancsaival képes megragadni mindannyiunk agyát, és a maga módján okozni feledhetetlen élményeket.
Eggers most pedig – a hollywoodi stúdiórendszerben független filmesként szinte példátlan módon – kapott csaknem 100 millió dollárt, hogy megvalósítsa újabb horrorisztikus, pszichedelikus, elborult vízióját, ezt a vérhamletet, és – szintén példátlan módon – most se kössön kompromisszumot, akkor se, ha látomásos boszorkányságról van szó, akkor se, ha feldarabolt és állatalakban újra összeillesztett emberi testrészekről, és akkor se, ha sarki rókákkal mumifikálódott emberfejek révén kommunikáló, barlangban lakó varázslókról. Sem pedig akkor, ha színészválasztásról: itt van megint Anya Taylor-Joy, akit a nagyvilág a Vezércsel című sorozatból ismert meg, pedig ott volt már A boszorkányban is, Alexander Skarsgård Amlethként, Nicole Kidman a régi és új király feleségeként, Ethan Hawke a régi királyként, és Willem Dafoe is udvari bolondként, sőt még Björk is eljátszik egy jelenésnyi szerepet, így
Az északi olyan, mintha egy vérbeli hollywoodi blockbuster lenne, csak épp annak a közönségnek, akik azokról sikítva menekülnek ki a moziból, és akik azokat a filmeket szeretik, amelyekről meg mások menekülnek ki sikítva.
És a film a legnagyobb részben pont olyan is, mint amire ezekkel az előzményekkel számítani lehetett, sőt még olyanabb, és ebből származnak a problémák is, de erről később. Azonnal csodálatos képekkel kezdődik, a végtelen, fekete tengertől és a viharos égen a hollók röptétől közelít Eggers állandó, Oscar-jelölt operatőre, Jarin Blaschke kamerája az északi sziget királyi várára, és amíg mozog a kamera, láncra vert rabnők, diadalmas lovasok és ünneplő városiak mellett halad el, átszelve a folyamatosan hulló hópelyheket, aztán a tágas teret leváltja a szűk várterem a maga sötétjével és a fáklyák által vetett, mindig mozgásban lévő árnyékokkal. Aztán hamar eljutunk az első látomásokig, ahogy a király beavatja a herceget az uralkodásba némi varázsgomba segítségével: egymást váltják a végtelenbe és saját magukba forduló képek, aztán a belső szervek, az erek hálózata és az életfa keveréséből összeálló családfa vizualizációja, és kevéssel utána jön az erőszak is, a legkülönfélébb levágott testrészekkel.
Ez, az erőszak a film főszereplője, nem is Amleth, aki később, a száműzetésében már Björnulfurnak, Medvefarkasnak hívja magát: az Eggers és az egyik legnevesebb izlandi író, Sjón által írt történet tétje, hogy ki lehet-e lépni az erőszak spiráljából.
Én csak a gyűlöletet ismerem,
mondja el többször a bosszúra, mint egy korty vízre vágyó főhős, és erről a gyűlöletről szól a film, arról, hogy a vérszomj, a jogos vagy jogtalan bosszúvágy, a férfiasság mítosza, az erő kultusza, a leszámolás igénye, egyszóval az erőszak minden formája mennyire képes beszűkíteni a világot, mennyire elhomályosít mindent, mintha szó szerint a vér folyna bele az ember szemébe. Az Amlethnek címzett egyik jövendölés szerint a férfinak egyszer majd döntenie kell, hogy minek enged magában utat, az ellenségei iránti gyűlöletnek vagy a szerettei iránti jóságnak, mert a kettő nem férhet össze.
Ilyen értelemben újító a film: hiába vériszamos bosszútörténet, hiába csorog le a vászonról ez alatt a két és negyedóra alatt annyi tesztoszteron, ami két hadseregnek elég lenne, és még maradna is belőle estére a kocsmába, végső soron mégis azt mondja, mindaz, amit látunk, nem jó, nem kéne, hogy így legyen.
Persze nemcsak ebben egyedi a film, hanem látásmódjában is, ahogyan a fantasyelemeket a realizmussal vegyíti: úgy ugrál egyikből a másikba, mint önfeledt óvodás az ugróiskola négyzetei közt. A legjobb példa erre az, amikor Amleth megküzd egy kardért egy halottal. A küzdelem végén egyszerűen továbbhalad a barlang közepén álló alakokon a kamera, és mire a terem végébe ér, a halott és Amleth is újra ott állnak, mint az összecsapás előtt: talán meg sem történt az egész, csak fejben vagy valamilyen más síkon. Ez a magyarázat nélküli misztikum nagyon jól áll a filmnek, igaz, azért vannak túlkapásai Eggersnek, amikor kevésbé elegáns a keveredés, és például a hollók a maguk hétköznapi konkrétságában jelennek meg a főhőst segítő szellemlények helyett, és úgy szabadítják ki a csőrükkel a szorult helyzetből, hogy arról nem egy fantasy jut eszünkbe, hanem a gyémánt félkrajcárja után a szemétdombban kapirgáló kiskakas.
Épp a túlkapások azok, amelyek végül megcsáklyázzák a filmet. Eggers és Sjón persze végig a szélsőségek között mozog, szélsőségesre sarkítja a bosszúkultuszt és az ilyen történetekre jellemző megoldásokat – itt például a gyilkos nemcsak átszúrja az áldozatát, hanem utána még a szívét is kivágja, hogy bőrzsákban a feje fölé emelve mutassa fel a relikviát –, de egy idő után azért még ezzel a mércével mérve is átesik a ló túloldalára: a végső, nagy csatajelenetet, vagy a levágott fej utolsó mosolyát, hogy aztán még egy könnycsepp is kigördüljön a szeméből, mielőtt a valkűrok fehér lovon lovagolva szó szerint elvinnék a mennyek kapujáig (jó, a Valhöllig), már tényleg szinte lehetetlen komolyan venni.
És ez a finoman előburjánzó röhejesség a végén kicsit más fénytörésbe helyezi az egészet, mert ha az ember egyszer átlép a deres ablak túloldalára, onnan visszanézve lehet, hogy már a korábbi, akkor még őrülten coolnak tűnő részek sem látszanak többé annak. Lehet, hogy Eggers le akarta rántani a leplet a gyilkos maszkulinitásról (meg Alexander Skarsgårdról is, utóbbi maradéktalanul sikerült is), és ezt a sztori szintjén sikerrel meg is teszi, nevetségessé aligha a saját filmjét akarta tenni.
Mintha a szerzők nem tudtak volna végül mit kezdeni a történetükkel, vagy nem mertek volna szembemenni azzal, ami felé a film legnagyobb részében a sztori tartott, pedig egy izgalmasabb, kiszámíthatatlanabb végkifejlet nagyon jót tett volna ennek a gigászi vérszomjhimnusznak. Jellemző például, hogy a hamleti történethez képest van egy hatalmas csavar Amleth anyjának sztorijában, de ezt végül fél percen belül semlegesítik is az írók (vagy ha nem ez volt a céljuk, akkor nem teszik érthetővé, hogy mi volt).
Az északi így nemcsak lenyűgöző látványvilágában, öntörvényű egyéniségében és kátránysűrű feketeségében rokona A világítótoronynak, hanem abban is, hogy végső soron mindkettő hiányérzetet hagy, egyik se tud mélyre menni, többet mondani a történetről vagy másról, mint ami elsőre is látható. Olyan Az északi, mint valamelyik hallucinogén hatású szer a filmből, amit Anya Taylor-Joy szende szemű, de kőkemény lelkű szláv rabnője gyűjt össze a rengetegben: amíg tart a hatása, repülünk a filmmel a háborgó tengeren a viking hajók oldalára kapaszkodva, és befekszünk a kecskeszaros pajtákba is, ha kell, de amikor véget ér a hatása, azonnal elfakul az emlék. A baj csak az, hogy a drog nem tart ki a film utolsó percéig.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
