Trokán Nóra: Évről évre egyre súlyosabb ez a jeges rémület
Különleges fotóalbuma jelent meg a színészet mellett fényképezéssel is foglalkozó Trokán Nórának: több mint száznegyven kollégáján örökítette meg azt a magányos és félelmetes pillanatot, amit közvetlenül a színpadra lépés előtt él át minden színész. Exkluzív válogatás az album fotóiból, Trokán Nóra szavaival.
Trokán Nóra, aki színházi és filmszerepei mellett A tanár című sorozat főszereplőjeként is ismert, de még a Netflix Vaják című sorozatában is játszott, gimnazista kora óta készít fényképeket is, eleinte persze csak a saját örömére, de jó pár éve már profi fotósként is dolgozik: több színház társulatának – például a budapesti Katona József Színházének – ő készítette el a hivatalos színészportréit. Nemrég pedig megjelent első saját fotóalbuma is, Mielőtt címmel, amelyből az év elején kiállítást is rendeztek Budapesten.
Az album képei azt a pillanatot próbálják megragadni, amelyet a néző máskülönben sosem láthatna: amikor a színészek még a kulisszák mögött, akár az öltözőben, akár a színpad szélén a takarásban készülnek arra, hogy kilépjenek a deszkákra, és átlényegüljenek valaki mássá. De az album más szempontból is speciális: mivel Trokán Nóra is színész, még ha van is egy fényképezőgépe, őt olyan helyekre is beengedik a kollégái, ahol mást már nem látnának szívesen.
Az alábbiakban tíz fotót közlünk az album képei közül, Trokán Nóra magyarázatai, emlékei mellett: a fotók tárgyán kívül arról is faggattuk, miért olyan magányos ez a színpadra lépés előtti pillanat, és milyen meglepő tapasztalatai voltak a fotózások közben.
„Sokan kérdezték, miért épp ezt a fotót választottam a címlapra, mert azt hitték, valami mögöttes oka van. De nincs szó ilyesmiről, csak arról, hogy mindenképp portrét szerettem volna a borítóra, egy olyan pillanatot, amelyben összesűrűsödik mindaz, amiről a könyv szólni akar. És azt éreztem, ebben a tekintetben, ebben a nézésben, egyszerre befelé és a színpad felé, az ismeretlenbe, ott van a félelem és az izgatottság, összesűrűsödik benne a könyv mondanivalója. Azt a pillanatot szerettem volna megállítani az albummal, amelyből kiderül, mennyire egyedül van a színész a színpadra lépés előtti pillanatban, mennyire magányos, akárhány kolléga, öltöztető vagy ügyelő is van mellette. Mindegy: a színpadra lépés előtt van egy perc vagy félóra – kinek mennyi – érzékeny, ismeretlen és soha meg nem ismétlődő időszak.
Ez a várakozás teljesen kiszolgáltatott, kiszámíthatatlan, de közben izgalmas is. Ezt nem lehet megszokni, ráadásul az idősebb kollégák szerint évről évre egyre súlyosabb lesz ez a jeges rémület. Az ember ilyenkor soha nem tudja, mi fog történni a következő percben; nincs rá garancia, hogy eszedbe fog jutni a szöveg, hogy nem esik a fejedre a lámpa, hogy nem fognak gyűlölni a nézők, hogy jól fognak-e reagálni a poénokra, el tudod-e játszani a legnehezebb lelkiállapotokat. Mint a magasugrásnál: kilépsz a dobbantó szélére, kézre állsz, ugrasz, és minden ugrásnál ott a lehetőség, hogy a hátadra vagy a hasadra érkezel. De persze ez egy jófajta bizonytalanság, nem gyomorszorító rettegés. Viszont mindenképp magányos vagy ilyenkor, mert egyedül te felelsz azért, hogy mit fogsz csinálni.”
„Szerettem volna olyan képeket is, amelyek nem feltétlenül a takarásban, belépés előtt készültek, hanem az öltöző, a fodrászat, vagy – mint ezen a képen – a sminkszoba hangulatát idézik meg. Nagyon tetszett ez a kép Juciról, először is azért, mert nagyon szép rajta, de azért is, mert egy koncentrált pillanatát kaptam el. Pedig közben a kisfia ugrált és kiabált körülötte, de Judit zenben festette magát, teljesen rá tudott fókuszálni arra, hogy hamarosan színpadra lép. Itt már várta a második gyerekét, elég nagy pocakja volt, ha nem tévedek, a kép az utolsó előadásai egyike előtt készült; A bajnokot játszotta épp.
Mindig arra törekedtem, hogy olyan pillanatokat örökítsek meg, amelyek nem a fotónak és a fotósnak szólnak, nincs bennük mesterkéltség. Sőt, azt szerettem volna, effektíve ne is vegyék észre, hogy ott vagyok, vagy legalábbis sikerüljön eltűnnöm, hogy ilyen képek születhessenek. És készült is néhány olyan fotó, amelyről tényleg nem is tudtak közben a színészek. Érdekes volt megfigyelni, hogy amint megjelenik egy fényképezőgép, mindenkinek azonnal megváltozik a viselkedése – ez mindenkire igaz, nem csak a színészekre: befeszülnek, vagy épp a legjobb arcukat akarják mutatni. Sokszor éreztem, hogy felvesznek egy ideális pózt, és szeretnék, hogy azt fényképezzem le. Nüansznyi különbségekről van szó; lefotóztam azt a pillanatot is, de tudtam, hogy én nem arra vagyok kíváncsi, hanem a következőre.”
„Persze vannak olyan képek is, mint ez, amikor a színészek tudták, hogy fotózni fogok, hiszen itt például bementem Blankáékhoz az öltözőbe dumálni. Mivel sok színésszel barátnők vagyunk, az ilyen helyzetekben nem arról volt szó, hogy »itt van egy fotós, akkor csináljunk úgy, mintha beszélgetnénk«. Csak ott volt a kezemben a gép, nevettünk valamin, és néha kattintottam közben pár képet. És közben idejük sem lett volna pózolni. Nem is fotózni mentem be hozzájuk, hanem fotózás után, mert sokszor ott maradtam a színpad mögött az előadás végéig. Ez még egy felhőtlen pillanat, itt még nem gondolnak arra, mi lesz fél óra múlva.”
„Nem tudom, hogy azért-e, mert rólam volt szó, mindenkivel ismerjük egymást, és azt is tudták, milyen témájú anyag készült, vagy másért, de nagyon sok olyan helyzetbe is beengedtek, ahol mást talán nem láttak volna szívesen. Szerepel fotó a könyvben Nagy Ervinről, amint épp a nadrágját húzza fel a félig nyitott öltözőjében: Ervinnel három éve éjjel-nappal együtt dolgozunk évi hatvan napot A tanár forgatásán, vele meg merem ezt is csinálni, de azért nem biztos, hogy másnak is be mernék fotózni az öltözőjébe. Sokakkal ilyen a viszonyom, és ez sokat segített. Többször úgy éreztem, olyasmit csinálok, mint a riportfotósok: pofátlannak kellett lennem, muszáj volt akkor is odamennem, ha talán már túl intim volt a szituáció, mert tudtam, hogy utána ők is meg fogják köszönni, hogy milyen jó kép készült. Én is színész vagyok, tudom, mik azok a pillanatok, amikor már nem mész oda kattintgatni (vagy úgy mész oda, hogy ne vegyék észre).
Stohl Andráshoz is egy gyorsöltözés közben mentem oda: ilyenkor nettó tizenöt másodperc alatt kell átvenni a jelmezt, és hatszázan forgolódnak közben körülötted. Ezekben a tizenöt másodpercekben az a szabály, hogy mindenki takarodjon el az útból, mert időre be kell érni a színpadra. De iszonyatosan jól nézett ki ez a helyzet, a félmeztelen Buci női parókában, hátulról jövő fénnyel, olyan koncentrált arccal, amit nagyon ritkán látni, úgyhogy azt éreztem, muszáj odaugranom a géppel, akkor is, ha utána leszúrnak. De hál’ istennek nem zavartam senkit, nagyjából észre sem vették, hogy megtörtént. Nagy feladat úgy fotózni, hogy közben sose legyek láb alatt, de persze mindig megkérdeztem az ügyelőt, hol vannak a járások, és nekem is van tapasztalatom benne, hol nem esnek át rajtam.”
„Lelkileg megterhelő, nagyon nehéz szerep Gruséé A kaukázusi krétakörben: egy olyan pillanat látszik a képen, amikor Anna tök egyedül készül lelkiekben az előadásra. Lehet, hogy ha nem róla van szó, nem megyek oda fotózni, de Anna nagyon jó barátnőm, és bízik bennem annyira, hogy tudja, nem fogok odalépni hozzá, hogy »Figyelj, igazítsd már meg, belelóg a hajadba a szemed!«”
„Feri mindig nagyon lazának tűnik, ő a vicces fiú, de valójában baromi koncentrált, mindig nagyon felkészült és komolyan veszi a feladatot. De ettől még tényleg van benne valami lazaság, amitől úgy tűnik, mintha minden csípőből menne neki. A fotón is ott van a huncutság a szemében, hogy »Na, jössz? Hallom, hogy itt vagy mögöttem!« Nem bánom, hogy vannak olyan képek is a könyvben, amelyek nem azt a bizonyos magányos, intim pillanatot mutatják meg, ezt a fotót is szeretem.”
„Ági játssza a főszerepet a Rozsdatemető 2.0 című előadásban. Itt már jelmezben van, egyedül ül az öltözőjében, és a szövegkönyvre koncentrál. Ez lesifotó, nem is látta, hogy ott vagyok. Persze utólag mindenkivel jóváhagyattam a fotókat, és örültek az ilyen titokban készült képeknek is.
Amikor végeztem a fotózással, azt éreztem: oké, ezzel megvagyok, de most jön az igazán nehéz rész, mert még el is kell fogadniuk a képeket. Na mondom, most aztán kiszórják a felét, ez kemény menet lesz. Ehhez képest egyetlen egy ember mondta a 145 színészből, hogy nem szeretné, ha megjelenne róla, ezenkívül egyvalakinek volt egy technikai észrevétele, amiben teljesen igaza volt. El voltam ájulva, hogy mindenki ilyen könnyen belement, hiszen a színészek azért nem arról híresek, hogy ne ismernék a hiúságot. De ezek nem portrék, nem arról szólnak, hogy hogy néz ki az arcod egészen közelről, a szituáció a lényeg, és így sokkal jobban tetszettek saját maguknak. Ez iszonyú jó érzés volt.”
„Gergő sem tudta, hogy fotózom. Ő egy titokzatos csávó, nagyon cool, mindig csöndben van, de látszik rajta, hogy sok minden van benne, amit nem mutat meg, és ez jelenik meg ezen a fotón is. Ez a kép Barta Ágié mellett szerepel a könyvben (azon a fotón a Nemzeti Színház művésze hátulról, félmeztelenül, öltözés közben látszik az öltözőjében – K. B.), és különösen szeretem ezt az oldalpárt: érdekes, hogyan reagálnak egymásra a teljesen más időben és térben lévő előadások egymás mellett, hogyan tud belőlük megszületni egy új sztori.
Változó, ki hogy fogadja, ha fotózzák, ki szereti és ki nem, de ez inkább portréfotózáskor mutatkozik meg, amikor az a helyzet alapja, hogy „Én most azért vagyok itt, hogy lefotózzalak”. De most is éreztem, ki az, aki szinte elmenekül vagy elbujdos előlem, és ki szeretné, hogy lefotózzam. A közhiedelemmel ellentétben a színészek egyáltalán nem szeretik a portréfotózást, így aztán nem is ez a legegyszerűbb ez a műfaj a világon, de épp ezért szeretem ezt is: kihívás ellazítani a másikat, vagy elkapni azt a pillanatot, amiről még nem gondolja, hogy az már a kép lesz.”
„Szépek a fények a Vivi szemén, ezért fotós szempontból is szeretem ezt a képet, de azért is, mert nagyfokú kíváncsiság van benne. Tetszik ez a leselkedés: itt már elkezdődött az előadás, Vivi azt nézte, mikor kell bemennie. Ezért van ott a várakozás a szemében.”
„Ez a fotó a Radnóti Színház színpada alatt készült. Ekkor is megpróbáltam úgy mellettük lenni, hogy észre se vegyenek. Épp a következő jelenetre várakoztak, négyen ülve egymás hegyén-hátán. Valahogy nagyon jó pillanat volt ez, az utolsó felszabadult perc a színpadra lépés előtt. Általában inkább az egyedüli, magányos pillanatokat akartam elkapni, de azért azt is meg akartam mutatni, milyen, amikor többen vagyunk együtt a takarásban: lehet, hogy egy nagyon súlyos királydráma alatt sem feltétlenül halál komolyan ül mindenki, van, hogy inkább próbálnak lazítani egy kicsit.
Van egy fotó a könyvben ugyanebből az előadásból Rusznák Andrisról is, aki osztálytársam volt az egyetemen, nagyon jóban vagyunk, szakmai értelemben együtt nőttünk fel. Az előadás egy pontján neki is a színpad alatt kell várakoznia, mielőtt sárosan, nehéz lelkiállapotban, reszketve a színpadra lép. Lementem hozzá, ketten voltunk, ő ebben az állapotban, én pedig, amennyire tudtam, elbújva, és így fotóztam le. Nemcsak azok intim pillanatok, amikor az öltözőbe fotózok be öltözés közben: Andris lelkileg ekkor is meztelen volt.”
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Trokán Nóra: Volt, amikor teljesen kikészítettem magam
Játék. Szenvedély – az idei Színházak Éjszakája hívószavai. Olyan színészekkel beszélgetünk, akik noha estéről-estére rendkívüli szenvedéllyel játszanak a színpadon, elhivatottan művelik más jellegű hobbijaikat is. Ezúttal Trokán Nóra mesél a lovaglás szeretetéről, a ráncokról, és a hamarosan mozikba kerülő Kútról.
A Katona színészei megmutatják, mi történik az előadás előtti pillanatokban
Van, aki izgul, van, aki sminkel – mindenki másképp készül.
