„Ki mit olvasson, mindenkinek magának kell eldönteni. Ahogy azt is, hogy olvasson-e egyáltalán. Nincs beleszólásunk abba, hogy ki mit olvas. Azon kevés terepek egyike, ahol az ember a döntésében tényleg szabad” – magyarázza Nádas Péter a Literának adott interjúban, amikor azt kérték tőle, hogy ajánljon olvasmányokat. Szerinte az is nagyon helyes, ha valaki egész életében a Bibliát olvas, és soha szépirodalmi művet nem vesz a kezébe, de az is, jó, ha valaki örökösen matematikát olvas.

„Ilyen tanácsokat, hogy ki mit olvasson, én lehetőleg senkinek nem adnék. Ha csak nagyon meg nem szorítanak. … Művészet és irodalom igénye, szintje igen kényesen személyes terep.”

A kérdező, Greff András itt átköti a beszélgetést arra, hogy Nádas például többet olvas-e ukrán szerzőktől, amióta kitört az orosz–ukrán háború.

Nádas szerint viszont nem tört ki semmi. “Egy Putyin nevű orosz államelnök parancsot adott egy igen felkészületlen hadseregnek, hogy rohanják le már Ukrajnát. Rögtön a fővárosba mentek volna, ha lett volna a tankokhoz benzinük. Az orosz történelemben nem először történt, hogy egy másik államot a nemzeti önrendelkezési jog ellenében lerohantak. Ha jól számolom az én becses életemben ötször tették.”

Hozzáteszi, hogy az viszont először történt a világtörténelemben, hogy egy felkészületlen és rosszul felszerelt hadsereget egy felkészületlen titkosszolgálat vezessen az orránál fogva, s a lehetőségeket illetően félrevezesse a rögeszméiben lebegő államelnököt.

Mindez csak azért történhetett meg így – folytatja az író –, mert „I. Miklós cár uralkodása óta, aki trónra lépését követőn rögtön kénytelen volt vérbe fojtani a dekabristák felkelését, a titkosszolgálati működés Oroszországban összeépült a szervezett bűnözéssel”.

Ő maga is elkezdett írni a témában „harmincoldalnyi őrjöngést”, de rájött, hogy nincs értelme. „A fél világ úgy tett, mintha mélyen meg lenne lepetve. Holott nem volt meglepetés benne. Már csak azért sem, mert ha egy százezres hadsereg egy határon minden gyatra eszközével felvonul, akkor valószínűleg szándéka van. Százezer ember nem fog minden további nélkül hazamenni, hogy füstölt tokhalat és savanyított gombát reggelizzen Kazanyban.”

Nádas úgy véli egyébként, hogy ha épp bizakodásra, optimizmusra adnak okot a politikai-gazdasági folyamatok, „ha fölfelé megyünk, azaz a történet éppen a progresszív fázisába ér, akkor könnyű beszélni, és úgy látja az ember, hogy érdemes. Amikor ugyanannak a történetnek a regresszív fázisába érünk, lefelé megyünk, akkor nem feltétlenül látja úgy az ember, hogy érdemes beszélnie.”

Annál is inkább így látja, mert szerinte nehéz felelősséggel és értelmesen úgy beszélni, hogy a világ menetébe nem szól bele.

„Zsörtölődőm a magam nyelvén a hazámban, ahol jobbára eltűrjük a világ eseményeit, s legfeljebb egyszer egy században szólunk bele a világ menetébe… Olyan ember a mi hazánkban ritkán terem, aki világméretű diskurzusba beleszólna, legfeljebb a regnáló magyar miniszterelnöknek és külügyminiszterének vannak ilyen jellegű rögeszméi és hiedelmei. Úrvezetők, akik saját járgányuk méreteit sem ismerik.”