Az élet legnagyobb döntése azért olyan nehéz, mert nem elég eldönteni, hogyan is legyen, attól az még nem biztos, hogy úgy is lesz.
Van, hogy a döntés csak az első lépés egy úton, aminek a végén nem lesz ott, amit akartunk, de az is lehet, hogy el sem tudunk indulni az úton. Van, hogy teljesen mindegy, mit döntünk, attól az még nem fog összejönni. És van, hogy az élet kész helyzet elé állít, és akkor már nem életünk legnagyobb döntéséről van szó, hanem, hogy hogyan döntünk arról, amit már eldöntött helyettünk az élet.
Igen, a gyerekvállalásról van szó, a gyerekvállalásnak azokról a módjairól, amelyek nem szerepelnek a tündérmesékben, és korábban még a meghatóan szép történetekkel teli anyablogokon se nagyon. (Ez a tendencia a huszonegyedik századra már megváltozni látszik, és egyre több szó esik a dolog nehezebbik végéről is, lásd például Mécs Anna nemrég megjelent könyvét, a Rutint a mindennél jobban vágyott, de természetes úton sehogy meg nem érkező anyaságról.)
https://hvg.hu/360/20251014_mecs-anna-interju-rutin-regeny-meddoseg-teherbe-eses-terhesseg-gyerekszules-kismama-anyukak-szoptatas
Ezekről a nem tündérmesés döntésekről szól a Mambo Maternica, Nagy Borbála első nagyjátékfilmje: egy nőről, aki szingliként jelentkezne lombikprogramra, egy másikról, akinek az abortuszról kellene döntenie, és egy házaspárról, akik örökbe fogadnának egy kislányt, ha a férjnek is ugyanolyan fontos lenne részt venni ebben a folyamatban, mint a feleségnek.
Az író-rendező Nagy Borbála tulajdonképpen azt járja körül a filmmel, hogy akárhogy is alakul a dolog – nevezzük most a fentiek ellenére leegyszerűsítve egyszerűen csak „a döntés”-nek – mindig pokolian nehéz, és a világon minden az ellen szól, hogy egyszerűbb legyen. Hogyan reagál a család, főleg a szülők generációja arra, ha a kislányuk nem akarja végigjárni a tradicionális utat társkereséssel, házassággal, nászéjszakán annak rendje és módja szerint megfoganó kisgyermekkel? És mit szól a „kislány” ahhoz, amit a mama meg a papa szól a döntéshez? Mit érez egy negyven körüli nő, akinek egyelőre nem lehetett gyereke, és mindenki arról kérdezgeti, lesz-e, van-e, mikor és főleg miért? És biztosan annyira egyértelmű a válasz a gyereket – legalábbis jelen körülmények között – nem akaró, jobb híján idegenben dolgozó nő számára, akit megkísért az élet?
Nagy Borbála rendező a Mambo Maternica forgatásán
Facebook / Mambo Maternica
A Mambo Maternica erőssége és gyengesége is az, hogy milyen pontos válaszokat ad ezekre a kérdésekre.
Ez látszólag persze paradoxon, de mégsem: a probléma természetesen nem az, hogy a válaszok hitelesek és pontosan leképezik mindazt, ami a legnagyobb valószínűséggel történne a hétköznapi emberekkel egy-egy ilyen szituációban, hanem az, hogy annál nem tud vagy akar tovább menni.
A három, egymástól független és három városban (Budapest, Berlin, Párizs) játszódó történetszál közül az örökbefogadásról szólóra igaz ez a legkevésbé. A másik kettőben a helyzetek „egyszerűen csak” ismerősek (amely ismerősséget természetesen korántsem egyszerű létrehozni filmen), ebben a szálban viszont Nagy Borbála tovább megy a realitásnál, és tesz egy apró lépést az abszurd felé, mind abban, amilyen utat választ a nő (Sipos Vera) az elkeseredettsége kifejezésére, mind abban, ahogyan egy idő után a házaspár öreg, beteg kutyája körüli problémák válnak a gyerekkérdés metaforájává.
Nem történik semmi olyasmi, ami ne lenne elképzelhető a realizmus keretei között, mégis remekül működik ez a fajta elemelés, épp azért, mert nem direkt választ ad a kérdésekre, nem konkrétan azokat az érzelmeket jeleníti meg, amelyek primer szinten is a cselekményhez kapcsolódnak, hanem áttéteken keresztül beszél. Nem egyértelmű helyzeteket mutat be, hanem gondolatokat indít el.
Sipos Vera a film egyik jelenetében
Budapest Film
A hiányérzetet ugyanis épp az okozza, hogy a többi jelenetben Nagy Borbála csak a hétköznapit ragadja meg, és nem adja hozzá azt a réteget, amit a művészet tud hozzáadni bármihez, és amivel egy film több tud lenni az életnél. (Az igazat tudja mondani, nem csak a valódit, mondaná erre a neves költő.) A Berlinbe szakadt szingli nő (Székely Rozi) édesanyja épp úgy reagál, ahogy gondolnánk, hogy reagálni fog, és épp úgy nem érti meg a lánya olyan egyszerű igényeit sem, mint a gluténérzékenység, ahogyan azt elképzelnénk egy hasonló anya-lánya viszonyról. A párizsi nő (Török-Illyés Orsolya) épp úgy nem tud mit kezdeni a helyzettel, és épp úgy tartja magát látszólag erősen, de belül persze meginogva, ahogyan azt elképzelnénk róla. A budapesti feleség épp úgy feszeng az osztálytalálkozón bemutatott kisgyerekfotók miatt, ahogy mi is tennénk.
Megértjük és átérezzük, hogy nehéz a helyzetük, mert sem a társadalom, sem általában az egyének nem könnyítik meg ezeket a döntéseket, sőt – de olyat nem mond el a film, ami új oldalát mutatná meg a témának.
És félreértés ne essék, ha egy film pontosan meg tudja mutatni, mit tennénk mi magunk is az adott helyzetben, pontosan olyan hangulatot tud kelteni, pontosan olyan atmoszférát tud teremteni, pont olyan jellemeket tud írni, amelyekre mind ráismerünk, az kifejezetten nagy dolog, amiért Nagy Borbála meg is érdemel minden elismerést. Nincs egy jelenet sem a Mambo Maternicában, amely hamisnak tűnne, és ez nagyon nagy szó. Csak olyan jelenetből is kevés van, ami meglepne, letaglózna, felrázna, gyomorba vágna. Kevés, de van; a fent említetteken kívül ilyen például az is, ahogyan a Berlinben színészként dolgozó nő a filmben látott utolsó munkanapján viselkedik. Csak épp olyan ez, mint amikor a tanár pozitív elfogultság miatt ad rosszabb jegyet a jó tanuló diáknak: ha egyszer látjuk, hogy erre is képes, rögtön hiányoljuk, hogy miért nem használta többször ezt a fajta tehetségét is.
Székely Rozi a film egyik jelenetében
Budapest Film
Talán ezért, a meglepő jelenetek relatív hiánya miatt van az is, hogy végig azt érezni, kiváló a három főszereplő színész, de nincs lehetőségük megmutatni, hogy amit már ennyiből is érezhetően biztosan tudnak, azt tényleg tudják is. Török-Illyés Orsolyának van egy mosolya, fél nevetése a film vége felé, amivel mindent el tud mondani a karakteréről, amit addig még nem mondott el; csak igazán jó színészek tudnak egyetlen gesztusba ennyi mindent belesűríteni; a néző egy ilyen mosoly után vágyik rá igazán, bárcsak több hasonló lehetőséget teremtett volna a forgatókönyv a számára. Székely Rozi szintén egy gesztusba, egy ölelésbe szorítja bele mindazt, ami addig belülről feszítette a színészt, de annyiból is láttuk, hogy ott van benne. Sipos Verának viszont nem adatik meg a hasonló feloldozás; a színész lényegében azt játssza el, ahogyan csendesen kialakul benne a gyomorfekély, és hiába nyomja el a fájdalmát, így is kiütközik rajta.
Visszafogott és okos film a Mambo Maternica, ami a lezárásán is látszik: Nagy Borbála pontosan tudja, mi mutatna rosszul a film végén, és mit érdemes elkerülni, de még azt is, hogyan érdemes elkerülni. Mindent tud a témájáról és mindent tud a figuráiról is – de csak olyannak ábrázolja őket, amilyenek, nem pedig olyannak, amilyenné egy film varázsolhatná őket.
Török-Illyés Orsolya a film egyik jelenetében
Budapest Film
Nyitókép: Török-Illyés Orsolya a film egyik jelenetében. Fotó: Budapest Film
